Mire elég a foci egy balhés borsodi srácnak, ha felfigyel rá a Fradi?

Az ellenzéki színházi társulat Orbánék kedvenc focis nótájával üzeni, hogy ne üljünk fel a kormány gyűlöletkeltésének.

Ha igazán gátlástalanul kattintékony címet akartam volna adni a Loupe Színházi Társulás Az éjjel soha nem érhet véget című előadásáról szóló kritikának, biztosan ezt választottam volna, bár ami azt illeti, egy kicsit hosszú. Csak hát, ahogy az már a gátlástalanul kattintásvadász címekkel lenni szokott, nem teljesen igaz. Nincs ugyanis olyan, hogy „ellenzéki színházi társulat” még akkor sem, ha egy adott társulat színészeinek szinte mindegyike felszólalt már a regnáló kormány intézkedései ellen, sőt némelyikük a leghangosabb ellenzéki aktivisták közé tartozik – mert ez speciel igaz a Loup-ra.

Akkor is: a színház nem szavazópolgár, nem tud jobboldalra vagy baloldalra szavazni, ha pedig egy előadás állítja egy társadalmi jelenségről, hogy az probléma, az akkor sem pártpolitizálás, ha egy párt pont nem ért egyet a kritikával. Vagy másfelől nézve: minden jó színház ellenzéki, mert dráma abban van, ami nincs rendben a világban, a társadalomban; arról írni darabot, hogy minden csodás úgy, ahogy van, és nem kellene semmit máshogy csinálni, csak örüljünk a sok jónak, unalmasabb lenne, mint felolvasni a színpadon a telefonkönyvet. Meg hazugabb is, de az most más kérdés.

A hatásvadász mondat többi része viszont igaz, bár „a kormányra” nem hangzik el benne konkrét utalás, de hát oly korban élünk mi a földön, amikor tizenöt éve ugyanaz vezeti az országot, gyakorlatilag korlátlan hatalommal: talán már ülnek nézők a Loupe előadásán, akik életükben nem láttak másmilyen Magyarországot, csak amit Orbán Viktor vezetett. Ebben az országban, amiről a Loupe új bemutatója szól, és amit Magyarországnak hívnak, a gyűlöletkeltés nem lehet független a kormánytól.

Ezt leszámítva egyébként nincs szó úgynevezett politikai színházról, sőt még specifikus és aktuális társadalompolitikai kérdésekről sem, mint amikről például a Loupe családon belüli erőszakot és a téma gendervonatkozásait tárgyaló Lányok, fiúk című előadása szól. Az éjjel soha nem érhet véget, a társulatalapító-vezető-rendező Horváth János Antal és Csicskár Dávid színdarabja nem a stadionépítésekről szól, nem is futballhuligánokról, pláne nem a fociról mint kormányprogramról. „Csak” a magyar valóságról, arról is abból az irányból, ahonnan a művészvilágban kevesebben szokták nézni: a halmozottan hátrányos helyzetű falvak lakóinak perspektívájából. Mert hiába él elképesztően sok magyar ember ilyen körülmények között, a nem kifejezetten társadalmi felzárkóztatással foglalkozó színházak műsorán alig találni a témáról szóló bemutatókat, noha a színháznak kétségkívül fontos feladatai közé tartozna az ilyesmi is.

Facebook / LOUPE Színházi Társulás / Gordon Eszter

Igaz, ha nem érintettek közreműködésével készül előadás a hátrányos helyzetben élőkről, mindig ott van az „ahogy azt a putrit sosem látott író úr elképzeli”-szindróma veszélye, de Az éjjel soha nem érhet véget szavai, helyzetei cseppet sem tűnnek mesterkéltnek, kilúgozottnak. A sztori egy olyan borsodi srácról szól, akit egy hajdan jobb napokat látott, szülőfalujába visszatért egykori focista szó szerint az árokból emel ki, mert meglátja benne a tehetséget a focihoz. Ez a fajta tehetség pedig kitörést jelenthet: mind a srácnak, ha egyszer felfedezi egy NB I-es csapat, mind az edzőnek, aki szívesen visszatérne az élvonalba a vidéki kényszerpihenő után. És az előadás pont itt kezdődik: amikor a Fradi utánpótlás-válogatója lehetőséget ad a fiúnak.

Ha azt mondtam, az előadás úgy beszél a budapesti, tízezer forintos jegyárat megfizetni képes, úri közönségnek a mélyszegénységről, hogy az hitelesnek tűnjön, talán csak egy dolgot hallgattam el:

hogy Az éjjel soha nem érhet véget meglepően optimista

annak ellenére, hogy a hátrányos helyzetű magyar falvakról nagyon ritkán érkeznek pozitív hírek. De a Loupe ezzel az előadással nem (csak) azt akarja elmondani, amit úgyis tudunk: hogy borzasztó nehéz, csaknem lehetetlen a kitörés, ha az ember rossz helyre született – oda, ahol csak a régi üveggyár adott munkát, de azt már rég bezárták, azóta maradnak a segélyek –, pláne akkor, ha hozott még pár rossz döntést is az életében, és hát a rossz helyre születés meg a kilátástalanság elég rossz tanácsadók az életben meghozandó döntések tekintetében. Horváth János Antalék inkább arra használják az ismerős lecsúszástörténetet, hogy azt mondják: ha senki más, legalább mi itt vagyunk egymásnak, és nincs esélyünk a boldogságra, csak ha nem engedjük, hogy az ellenszél meghajlítsa a gerincünket.

És hát ahogy fent írtam: igazából nincs is már szükség arra, hogy részletezzük, milyen ellenszélről van szó. Ha a budapesti úri közönség nem is feltétlenül tudja, hogy zajlik az élet egy zsákfaluban, azzal biztosan tisztában vannak, mennyire segíti a jelenlegi kormány a társadalmi felzárkóztatást, a civil szervezetek munkáját, a romák helyzetét és általában a falvakat, mármint a kormánypárti polgármesteren kívül. (Azoknak, akik mégsem lennének tisztában vele: semennyire.)

Facebook / LOUPE Színházi Társulás / Gordon Eszter

Horváth és Csicskár színdarabja mindvégig tartózkodik a közhelyektől: ha a sok hasonló történetet ismerő néző megpróbálja kitalálni, mi is okozza majd az egyik szereplő vesztét, vagy mihez vezet majd valamelyik ballépése, általában nem jár sikerrel, a darab meg tudja lepni, és ez hatalmas pozitívum. Pláne, mert ez azzal is együtt jár, hogy nem a nagyotmondás a darab célja, hanem egy sorstörténet ábrázolása, tipikus jegyekkel, de egyéni ízekkel és a már említett, talán naiv, de épp naivságában igenis felemelő végső üzenetével. Hogy

ha nem elég, hogy fentről taposnak, mert még egymást is tapossuk, akkor az éjjeli sötétség tényleg soha nem érhet véget.

Ahogyan a darab, úgy az alakítások is összetettek, egyrészt a színészek révén, másrészt azért is, mert ők nemcsak igyekszenek több dimenzióssá formálni a karaktereiket, hanem olyanokká is vannak írva. A főszereplő Samudovszky Adrián korántsem csak reménytelen hülyegyereket játszik, de nem is környezetéből kivilágló példaképet: a színész pontosan meg tudja mutatni, hol van benne az egyik, hol a másik, és főként, hogy hogyan birkózik egymással benne a kettő. Stefanovics Angéla alapvetően sötétre színezi a fiú anyjának karakterét, de tökéletesen meg tudja mutatni, hol lakik ebben a nőben a mély anyai szeretet, ráadásul úgy, hogy az ne megkérdőjelezze az inkább rosszhiszemű jellemet, hanem összetettebbé és izgalmasabbá tegye azt.

Facebook / LOUPE Színházi Társulás / Gordon Eszter

Trill Beatrix olyan nőt játszik a főhős barátnőjének szerepében, akiben bár megvan a talpon maradáshoz szükséges erő, azért ha akar, mégis tud gyenge lenni – ha pedig nem akar, de kényszerítik rá, szinte szétfeszíti a kétségbeesés, és olyan színészi ereje van, hogy ezt az utolsó sorokban is érezni. Bánki Gergely nevelőapaként nem próbál kemény csávót játszani: noha szerepe szerint néha úgy kell viselkednie, a színész ehelyett meg tudja mutatni a nem erőből jövő nagyságot, hanem a kisszerűségből jövő erőt. A fociedző szerepében Znamenák István a halkszavú kívülálló, akibe már úgy beleégett ez a kudarcos múltjából származó halkszavúság, hogy érezzük rajta, már kiabálni sem tud, amikor azt diktálná a józan ész.

A remek színészcsapat és Horváth János Antal jó ízlésű visszafogottságra törekvő – de az itt-ott felbukkanó ritmusvesztéseket helyre nem hozó – rendezése sokat hozzáad ahhoz, hogy sikerrel valósuljon meg a dráma célkitűzése: hogy minden felmerülő témát több oldalról is átgondoljunk. Az éjjel soha nem érhet véget így arra kényszerít, hogy végig lankadatlanul figyeljünk, és az előre megrágott válaszok lenyelése helyett fejben elemezzünk. Nem hagy elfásulni, és ezzel pont azt teszi, amire az előadás már többször emlegetett végkicsengése is biztat. Azt üzeni, hogy ha nem fásulunk el annak ellenére sem, hogy minden körülmény ebbe az irányba vinne, talán mégis véget érhet az éjjel. Ha nem is mindenhol, ha nem is országos vagy globális szinten – akkor legalább saját magunkban.

Nyitókép forrása: Facebook / LOUPE Színházi Társulás / Gordon Eszter