Sztálin halott, a város él – Nagyítás képgaléria

Itt hetven évnél semmi sem idősebb, kivéve az egykori falu, Dunapentele épületeit. A vasútállomás, ahogy számos más középület, jellegzetes szovjethellénista stílusban épült. Ide érkeztek az első telepesek, aztán millió és millió tonna tégla, beton, vas, kenyér, sör, könyv és eszme, hogy a pusztaságon várost emeljenek belőlük.

Sztálinváros felépítése az első ötéves terv legnagyobb vállalkozása volt. A munka nemcsak az építőktől követelt rendkívüli teljesítményt, a szervezés, a mérnöki háttér számára is kihívás volt. Legelőször el kellett szállásolni a sok ezernyi munkást, ellátni, motiválni, etetni és itatni őket, ügyelve a rendre. Ami szintén nem sima ügy, ha a deklasszált rendszeridegen elemektől a félbűnöző alakokon és szerencsevadászokon át mindenféle embert összefújnak a fényes szelek. Az első lakóépületek egyszerű barakkok voltak, ezekből pár darab málladozik még mutatóba.

A feladat tulajdonképp nem az volt, hogy építsünk egy kellemes várost, hanem hogy építsünk egy vasművet - vas és acél volt ekkor a jelszó, vagyis Magyarország erőltetett iparosítása szovjet mintára. Egy ilyen kombinátnak rengeteg vízre van szüksége, a teherszállítás mellett ez határozta meg a Duna menti fekvést, és ezt biztosítják ezek a roppant csővezetékek. A parton álló szivattyútelep valaha harminc méterrel odébb volt; a sietős építkezés közben nem vették figyelembe a löszös talajt, így az épület egyszer csak fogta magát, és lejjebb csúszott. Nagy baj nem történt, visszakötötték a csöveket, és azóta is működik.

A Sztálin Vasmű építése több mint egy évtizedig tartott az első üzemépületektől a hengerművek átadásáig. Fénykorában 13 ezer ember dolgozott itt, a város pedig, amely alig nagyobb az üzemi területnél, a gyár hátországa volt. Az üzem előbb rázta le Sztálint, mint a város: már 1956-tól Dunai Vasműként működött tovább.

Dunaújváros zöld, meglepően zöld annak, aki füstös gyártelepnek hiszi. Weiner Tibor főtervező, majd a tanácselnökök tisztában voltak azzal, hogy ha a város fele egy vasgyár, az súlyos környezetterheléssel jár. A várost hosszú ideig vezető Tapolczai Jenő valóságos szerelmese volt a fáknak, de már az eredeti tervekben is szerepelt a vasművet a lakótelepektől elválasztó kiserdő.

A tölgycsemetéket, ahogy mindenki mást, sztahanovista túlteljesítésre sarkallták, a közéjük ültetett akácokkal versenyezve gyorsabban nőttek. A vasmű kiszolgált gépei az erdei sétány szobraiként szolgálnak tovább. A turista csak találgat, mi lehetett és mit csinált a sok tonnás szörnyeteg, a tősgyökeres dunaújvárosiak viszont könnyedén biccentenek a Lemezvágónak.

A hadseregnyi munkásnak és családjaiknak otthonokat kellett építeni, mégpedig a panelgyártás elterjedése előtt. Háromféle típusházat húztak fel tömegével: Bivalyt, Kockát és Csontot. Ezek akkor komfortosnak számító lakásokat kínáltak. A Sztálin út hasonló házaiban kaptak helyet a pártvezetők, a munkásarisztokrácia, az értelmiségiek. Villanegyedet nem terveztek, a szocialista városnak szerkezetében is az egyenlőséget, a közösséget kellett tükröznie - noha a budapesti elvtársak azért elvoltak a Rózsadombon.

A hatvanas évektől aztán megérkezett a panelépítészet is, a gyarapodó városnak új lakásokra volt szüksége. Sőt, az első magyar, kísérleti panelház is itt épült, 1959-ben. A Dunaferr Hotel pedig a mai napig egy ilyen praktikus épületben működik, szolid árakkal és némi felárért erkélyes lakosztályokkal. Dunaújvárosnak, érthető okokból, sosem volt erőssége a turizmus, pedig a szocializmusban még szárnyashajó-járatot is indítottak Budapestről, és szívesen hoztak ide külföldi delegációkat.

Sztálinváros tervezői tudták, hogy nincs város kultúra nélkül. Az első átadott középületek között volt a színház, a mozi és a könyvtár. Értelmiségieket, művészeket, írókat vezényeltek az épülő városba. Szobrokat emeltek, amelyek ma is találkozási pontok. A legismertebb Somogyi József Martinász, illetve Aratók című alkotása.

Dunaújvárost tudatosan tervezték fehér papírra, meglepő ezért, hogy a város, ahogy az ottaniak mondják, nem találja a főterét. A szomszédságokra tagolt település minden egységének megvan a maga centruma, de nehéz eldönteni, melyik a közös középpont. A mai Városház téren állt mindenesetre a Lenin-szobor. Lenin a közelben, a térre néző múzeum kertjében maradt, mintha várna még egy esélyre.

Nem kizárólag ideológiailag terhelt művek kerültek a közterekre. A városban számoltak a gyerekek jelenlétével, nemcsak a Krupszkája óvoda, iskolák, játszóterek, hanem nekik szóló köztéri szobrok is készültek. A Wagner Nándor alkotta Vízhordó lány nyolc vízköpő békáján ülve nagy csatákat vívtak a béka szájának ügyes befogásával.

Szintén Somogyi József alkotása az Öntelt Mackó, a gyerekek másik nagy kedvence, amely propaganda nélkül nyerte meg a legfiatalabbakat a nagy vállalkozásnak. A mackókultusz, bár Amerikából indult, a szovjet blokkban is biztos sikerre számíthatott, a moszkvai olimpia Misa mackójától a lengyel Fülesen át Kormos István Vackor nevű kölyökmackójáig. 1976-ig úttörővasút is működött itt, ma már csak a kiállított Muki gőzmozdony emlékeztet rá.

A Duna olcsó szállítási útvonalat jelent a vasműnek. Míg a szenet vasúton hozták Komlóról, a vasérc fogadására jókora kikötőt építettek, amelyhez óriási kikötőparancsnokság tartozott (a képen a még hatalmasabb silók előtt látható). Ez az épület végül túlméretezettnek bizonyult, mégis jól jött később. A vasműben dolgozó férfiaknak családjuk is volt ugyanis, az öntudatos szocialista nő viszont maga is dolgozik. Nekik munkahelyet kellett teremteni, így került a kikötőbe a Vörös Október Ruhagyár. A VOR-öltöny az igényes funkcionárius ruhatárának elmaradhatatlan eleme volt.

A kádári konszolidációval az átnevezett város kultúrája is ellazultabb lett, a kurzusregények helyett kísérletező, modern alkotásoknak adott otthont Dunaújváros. A minden évben megrendezett Nemzetközi Acélszobrász Alkotótábor munkái a Duna-parti sétányon merednek az égbe.

A város és az acélszobrászat jeles alakja Móder Rezső, aki munkásból lett kísérleti szobrász és fémzenész. Legismertebb alkotásai zenélő szobrok, gondosan hangolt súlyokkal. A sorozat Guruló Kozmosz című darabja rámutatott az iparváros generációs feszültségeire, mivel a lakók igen utálták, hogy a fiatalok éjjel-nappal harangoznak vele.

Ha a gyár él, a város is él. Dunaújváros egyike azoknak a városoknak, ahol mindig van közös téma. Az ipar adott neki életet, az nevelte fel, hosszú ideig minden lakó, az orvos, az óvónő és a buszvezető is azzal a tudattal dolgozott, hogy a gyárat szolgálja. A vasmű stabil munkahelyet adott, az ország gazdaságában játszott szerepe pedig öntudatot. A nyolcvanas években aztán megindult a tehervonat a lejtőn. A komplexum elavulttá vált, a vas iránti kereslet csökkent, megjelent a globális verseny. A vállalat igyekezett lépést tartani a technológiai fejlődéssel, ám a szocializmus általános válságát nem kerülhette el.

A cég a rendszerváltás után vette fel a korábban márkanévként bevezetett Dunaferr nevet. Később, a 2000-es években privatizálták, jelenleg ukrán tulajdonban van. A főbejárat díszeként máig megmaradt Domanovszky Endre freskója, amely a munkás-paraszt szövetséget énekli meg. A vörös csillagot leszerelték ugyan, de nem dobták ki, csak lefektették pihenni. Dunaújváros a szocializmus gyermeke, hiába tagadná származását.