Demokratizálódott a válogatott foci, ijesztően nagyhatalmú UEFA - tíz kép és tíz dolog, amit tanultunk az Eb-ből

Az elmúlt nagyjából két évtizedben összességében csak kevés végig izgalmas világversenyt láthattunk: a 2004-es görög győzelem legalább meglepetés szintjén nagy tudott lenni, de utána a spanyolok nyomasztó fölénye következett, hogy aztán jöjjön a 2016-os torna, ami ha nincs rajta magyar válogatott, nagyrészt nézhetetlen lett volna. Sokatmondó adat, hogy egy olyan portugál csapat tudta megnyerni, aki egyetlen meccsén sem tudott győzni a rendes játékidőben. Ehhez képest ez az Eb egy csoda volt: ugyanúgy voltak magyarok, de már a csoportkörökben voltak olyan meglepően jó meccsek, mint a Hollandia-Ukrajna, vagy akár a Németország-Magyarország persze. A kieséses szakaszban egymást érték az megdöbbentő pillanatok, kezdve a horvátok feltámadásával, majd hősi halálával egészen az angolok átkot törő németveréséig, hogy aztán a szokásosnál kicsit unalmasabb döntőn megint szülessen egy csomó pozitív és negatív hős is. Ezek azok a tornák, amik miatt egy gyereket örökre meg tud fogni a futball.

Az Eb azért lett legendás, mert miközben a klubfoci egyre kiszámíthatóbb, a válogatott szintű labdarúgás talán soha nem volt ennyire kiegyenlített: csak nagyon kevés mérkőzés nem hozott semmi izgalmat. Még Észak-Macedónia sem volt esélytelen Ausztria ellen, a csehek és dánok teljesítményéről már ne is beszéljünk, akik az eredmények alapján hosszú évek kihagyása után ismét az elit közelébe kerültek (nyilván a magyarok teljesítménye is elképesztő, erről már sokszor volt szó). Mivel semmi nem volt lefutott, ráadásul jók is lettek a meccsek, érdemes volt nézni a kicsik meccsét is, ez pedig továbbgondolva választ adhat a klubfoci problémáira is: minden jel arra mutat, hogy nem Szuperliga kell ide az elit leválasztásával, hanem egyszerűen el kell érni, hogy ne tíz csapatnál gyűljön össze minden tudás és pénz.

Mivel a meccsek jók voltak, ezért épp nehéz lenne belekötni a 24 csapatos Eb-be. Viszont valamibe bele kell, úgyhogy az legyen a lebonyolítás: az, hogy a legjobb harmadik is továbbjut, egyszerűen súlytalanná teszi a csoportmeccsek egy részét, hiszen szerencsésebb sorsolás mellett tulajdonképpen nehezebb kiesni, mint továbbjutni. Ezen is túl lehetne lendülni, ha nem jöhetnének össze olyan ágak, mint Angliáé, akiknek vitathatatlanul könnyebb dolguk volt a döntőbe jutással, mint a sokszor vért izzadó olaszoknak, akiknek a csoportmeccsek alatt annyira nagyon szintén nem kellett megizzadni. Mivel 2024-ben Németország rendezi az Eb-t, a társrendező városok kötelező helyzetbe hozása miatt talán egységesebb csoportok alakulhatnak ki, és ez jót fog tenni a végeredménynek.

2018-as világbajnokságon még inkább problémákat okozott a videóbíró jelenléte, mostanra viszont nagyon szépen belesimult a játékba, és jó, hogy van. Aki viszont a foci rossz bírói döntések miatti kiszámíthatatlanságát siratta a VAR megérkezésével, annak nem kell nagyon aggódnia: bár kevesebbet, de azért most is bőszen hülyebírózhatunk. A holland Danny Makkelie döntése az angol-dánon például sokáig vitatéma maradhat, ugyanis videóbíróval együtt sem annyira egyértelmű, hogy tényleg jogos volt-e büntetőt fújni a hosszabbításban Angliának. A soha véget nem érő viták erről épp úgy a foci részei maradnak, mint eddig, viszont legalább az égbekiáltó kamugólokat megússzuk.

Michel Platini nagyon büszke volt a páneurópai Eb ötletére, és bár az azeri helyszín teljesen megmagyarázhatatlan, elsőre nem volt egyértelmű, jó gondolat-e az egész kontinensre szétszedni a korábban maximum két ország által rendezett Eb-t. A korrupció miatt lemondott franciát váltó UEFA-elnök, Aleksander Ceferin már be is jelentette, hogy ő nem támogatja többek közt azért, mert igazságtalan egyes csapatokat sokezer kilométereket utaztatni, miközben az angolok például szinte végig hazai pályán játszhattak. Jó eséllyel soha nem derül már ki, hogy jó volt-e az elképzelés, ugyanis a covid ezt is felülírta: nyilván jóval nagyobb tömegben utaztak volna szurkolók is a meccsekre, ha nem lettek volna helyszínenként eltérő korlátozások, viszont így is kérdés, képesek lettek-e volna valódi Eb-hangulatot teremteni minden országban. Mivel jó eséllyel nem lesz újrapróbálkozás a közeljövőben, ez megmarad egy furcsa kísérletnek, aminek speciel Magyarország inkább haszonélvezője lett.

A rendező országok nagyrészt teljesen megalapozottan korlátozták a stadionjaik befogadóképességét az Eb-re, még az oroszokban is volt annyi önkritika, hogy az ország gyenge átoltottságát látva csak félházat engedélyezzenek Szentpéterváron, a romló járványadatok miatt pedig ha kellett, bezárták a szurkolói zónát is. Ennek fényében megdöbbentő, hogy az UEFA elérte az angoloknál, hogy annak ellenére kvázi teltházzal üzemeltessék a torna utolsó meccseit, hogy náluk épp terjedni kezd a delta variáns. Ráadásul mindezt szinte nyílt zsarolással: egyszerűen annyit kellett üzenni, hogy elviszik tőlük döntőt és a két elődöntőt, ha nem mehet be az átlag embereknek kötelező karantén nélkül a 2500 VIP-vendégük az országba.

Futballszurkolókon szörnyülködni az egyik legnépszerűbb internetes hobbi, de azt ki lehet jelenteni, hogy a legnagyobbat az angolok és a magyarok viselkedése szólt. Hogy az angolok döntőn mutatott viselkedésének (az összes himnusz kifütyülése, jegyek nélküli szurkolók betörése a stadionba, stb.) mi lesz a végső következménye, még nem tudni, a magyarok kétmeccses zártkapuját viszont már ismerjük. Egy meccs soha nem színház volt, elég szélsőséges dolgok férnek bele ebbe a fajta szórakozásba, de így sem lehet nem észrevenni, hogy romlott a lelátói színvonal, és azt sem nehéz összekötni, ez minek köszönhető: ameddig Boris Johnson postaládákhoz hasonlítja a muszlim nőket, a magyar külügyminiszter pedig nekimegy az UEFA-nak, amiért az felvételekkel bizonyítja, hogy előkerültek homofób rigmusok is a magyar lelátón, addig nem is kell különösebben meglepődni azon, hogy egy réteg úgy gondolja, nekik is lehet úgy viselkedni, mint országuk vezetőinek. Nagyon sokféle ember van egy focimeccsen, fasisztának ugyanúgy joga van kimenni, mint szélsőbaloldalinak, az viszont már az ország hangulatán múlik, mennyire engedik ezt ki magukból.

Hogy egyes politikusok mennyire rosszat tettek a focinak egy dolog, de a Németország-Magyarország meccsen láthattuk, hova vezet az, ha többen is magukévá akarnak tenni egy focimeccset: egy minden elemében drámaira sikerült eseményt árnyékolt be a német politika erőszakos nyomulása a szivárványosra világítani kívánt müncheni stadionra, amire természetesen azonnal ugrott a magyar politika is, hogy aztán végül is a kiutazó szurkolók egy része az ott lévő németekkel együtt felüljön a vonatra. Az a helyzet, hogy bár az említett meccs körüli balhé talán még az érintetteket is meglepve nőtt nagyra, valójában a válogatott fociba bele van kódolva ez a műfaj is: ha egy ország valamilyen formában ellenfelévé válik egy másiknak akár csak 90 percre is, akkor nem lehet nem odakötni az országok vezetőinek produkcióját, ahogy a történelmi sérelmeket sem nehéz felidézni. Örüljünk neki, hogy ez általában a focimeccs keretein belül marad, a politikának viszont kötelessége lenne mindent megtenni azért, hogy ezt csillapítsák.

A végére meg kell ismételni, hogy ez egy nagyon jó kis verseny volt, és most egy darabig búcsúzzunk el ettől: jövőre a jelenlegi állás szerint novemberben lesz megtartva a világbajnokság Katarban. Bár a nemzetközi focivilág egy emberként drukkol annak, hogy a rendezést tonnányi korrupcióval kiosztó FIFA megelégeli a rabszolgáknál alig jobban élő munkások halálát a stadionépítések körül, vagy úgy általában a szövetség vállalt alapértékeinek semmibe vételét, és elveszik az egész tornát. Ha nem, akkor szokjunk hozzá: a fűtésben kell végignézni az eddig hagyományosan nyárra tervezett tornát, vége a sördobálásnak és a félmeztelenül ugrálásnak az utcán, cserébe funkciót kapnak a szurkolói sálak. Bármi is történik, a katari világbajnokság vélhetően szégyenfolt marad a világbajnokságok történetében, ami mellett különösen jó emlékek lesznek például a budapesti teltházas meccsek.