Megvallom, feleannyira sem tudom élvezni az athéni olimpiát, mint ahogy négy évvel ezelőtt bámultam Sydney-t. S ez nem csupán a dopping-botrányok miatt van így. Az rettent el, hogy ma úgy tűnik, az arany csillogásáért a konkrét gyilkosságon kívül minden vállalható.
Athén egyik (eddigi) legiszonytatóbb jelenetsora egy férfi súlyemelő döntőhöz fűződik. Nagynevű versenyzők a versenytéren, s már az első kísérletre túl nagy súlyt kérnek. Van, aki kiemeli, van, aki már ezt se. Ehhez mérten a második és harmadik kísérlethez még nagyobb súlyt kell kérniük. Már a segédszemélyzet is riadtan lapozgatja a kilókat, mi meg először döbbenten, majd megütközve, végül szánakozva lessük az eseményeket. Ugyanis nem történik semmi. A súlyokon senki úrrá nem lesz. Illetve, az győz, akinek az első kísérletre valamit sikerült kiemelnie. A versenyzők összeszorított foggal reszketnek, s az egész játék nem szól másról, mint fogak csikorgatásáról. Félholt versenyzők, tele sérülésekkel, minden végtagjuk bekötve, minden emelésnél elesnek, kifordul a térdük, iszonyú kínok között kaparják össze őket a súly mellől, majd edzőik vagy orvosaik kiengedik az emberi roncsokat, hadd próbálják ki magukat egy újabb kísérlet erejéig. Így képzelem el a Poklot.
A súlyemelés legalább olyan sport, ahol az emberi test meggyötrését nem lehet púderozni. Minden néző látja, milyen roncsokat szülhet az élsport elmebetegségig vitele. Nehéz persze meghúzni a határt. Rokonszenvezünk a sérült gátfutóval, aki belerúg az akadályba, biceg, de tovább fut. S mégsem tudunk rokonszenvezni azzal az emberrel, aki húsként bánik testével, s minden porcikáját beáldozza egy éremért. Ahogy meghökkent, ha azt halljuk, hogy a színfalak mögött az edző megpofozza tanítványát, mert nem jutott be a döntőbe. (Igaz, korábbi olimpiákról meg azt tudjuk, hogy egy afrikai futót bebörtönöztek, mert elkésett a rajtról.) De nem csak a test méltósága vész ködbe ezen az olimpián. Hogy dopping létezik, ez nem új. Hogy esetleg valóban megeshet, a versenyző nem tudja, milyen finomságokat nyomtak belé, ez elképzelhető. De hogy rajtakapott felnőtt versenyzők elbujdokoljanak, majd alibit kreáljanak maguknak, ez inkább egy szappanopera szüzséje, nem az állítólag legnagyobb sportjátékoké. Vagy ezután át kell alakítani a maximát, s egyenest az olimpia jelszavává tenni: „Tépett testben tépett lélek”?
