Zentai Péter: Freud még a narkózásban is jóval megelőzte volna a korát? Az Ön könyvének tanúsága szerint 1880 körül szabályos ódát írt a kábítószerek keltette „csodáról”, sőt hasznos voltukról…

Howard Markel: Valóban megírta azt a bizonyos ódát Über Coca címen 1884-ben, mégpedig egy nagy tekintélynek örvendő orvosi folyóiratban. A koka növényt olyan természeti tüneménynek tartotta, amely jóslata szerint minden lelki betegségek gyógyításának alapját fogja képezni. Mindenesetre ő maga is szenvedélyesen szívni kezdett. De ebben egyáltalán nem előzte meg a korát. A tizenkilencedik század második felében a vezető ipari országokban mindenütt félelmetesen terjedt a narkózás, sehol sem tiltották. De Freudhoz hasonló nézeteket vallottak akkoriban a legtekintélyesebb orvosok, a gyógyszergyárak számára a morfium és a kokain óriási üzletnek bizonyult. A kor kiemelkedő írói, orvosai, művészei, köztük olyan nagyságok verték nagydobra narkómániájukat, mint például Arthur Conan Doyle.

Z. P.: És mindennek ellenére fantasztikusat alkottak ahelyett, hogy a kábítószer elvette volna az eszüket, hogy belebetegedtek volna. Ezt mivel magyarázza?

H. M.: Freud tizenkét éven át narkózott, és közben végig rendkívül éberen figyelte a hatást, amit a kokain szellemére, gondolkodására és szervezetére kifejt. Kétségtelen, hogy szenvedélyének kezdeti szakaszáról csakis a legnagyobb elismerés hangján ír. Alkotó kedvét példátlannak mondja, egyenesen e szereknek tulajdonítja szédületes kreativitását, saját és mások pszichéjének feltárásában tényleg úttörő munkát végez abban az időszakban, akkor, amikor huszon-harmincon éves ifjú tudósként valójában eleve semmi más nem hajtja, mint az ambíció, hogy világhírű orvossá váljék.

Z. P.: A pszichoanalízis kifejlesztése révén azzá is vált. Más szóval bejött neki a narkó…

H. M.: A pszichoanalízist 1896-ban írja le először, abban az esztendőben Freud – minden kutatás szerint – egyáltalán nem nyúlt már kábítószerhez. Nem tudható igazából, hogy ez a korszakos felfedezés összefügg-e a narkózásával, vagy az égvilágon semmi köze sincs a kettőnek egymáshoz. Azonban szinte bizonyos, hogy a pszichoanalízishez kapcsolódó álomfejtés hozzájárult ahhoz, hogy Freud felhagyjon a szenvedélyével. Meghatározó volt számára az az álma, melyben egy női páciense egy kábítószeres összejövetel közepette azt hányja a szemére, hogy majdnem megölte a kokainnal. Azt az asszonyt ugyanis Freud tényleg narkóval próbálta gyógyítani. Az álmot követően nem sokkal kiderült, hogy a rengeteg szívás teljesen tönkretette a nő orrsövényét és légzőszervét. Meg kellett operálni, a műtét azonban nem sikerült, és ebbe a páciens tényleg majdnem belehalt. Freudnak ez a látomása alapvetően hozzájárulhatott pszichoanalízis-kutatásaihoz és nem utolsósorban a narkóról alkotott nézeteinek felülvizsgálatához.

Amy Winehouse számára nem volt inspiráló a drog - Nagyítás-fotógalériánk Amy karrierjéről. Kattintson a képre!

AP

Z.,P.. Hogy tud valaki tizenkét évi folyamatos narkózás után leszokni arról? Mert ugyebár Freudnál ez történt…

H. M.: Ehhez tragikus eseményeknek kellett bekövetkezniük. 1896-ban meghal szeretett, csodált édesapja és elveszti legjobb barátját, egy pszichológust is, akit ő kezelt. Annak morfinizmusán kokainnal akart segíteni. Morfiumra kokain! A morfiumfüggőséget egy másik függőség kialakításával próbálta gyógyítani, ez azonban a páciens halálához vezetett végső soron. Freud mellesleg saját függőségi korszakának második felében egyre gyakrabban ír már az önmagára és a kokainnal kezelt betegeire gyakorolt negatív élményekről, hatásokról, az emlékezetkihagyásokról, végül arról, hogy ez az egész függőség nem más, mint felelőtlen játék az élettel és a halállal.

Z.P.: Mégsem világos, hogy tud valaki leszokni arról, ami nélkül nem képes élni több mint tíz éven át?

H. M.: Ilyenre kétségtelenül csak különleges akaraterővel bíró emberek képesek, de még ők sem igazából. Külső, orvosi, pszichiátriai segítség nélkül tulajdonképpen nem létezhet ilyen. Agyi elváltozásokról van ugyanis szó, amelyeket – mára ez világos – csak gyógyszerek és pszichiátriai kezelések együttesével lehet helyreállítani. Ez Freud korában még nem volt ennyire egyértelmű. Viszont ő maga olyan zseni volt, aki mindig, mindent kipróbált, szünet nélkül kísérletezett önmagán, és ezen az alapon döntött a drogok mellett, majd arról, hogy leszokik róluk. Maga fedezte fel a narkózástól való megszabadulás egy lehetséges  gyógyszerét, módszerét: a fegyelmezett, katonás életvitelt. Ha esett, ha fújt, történhetett bármi, kötelezte magát, hogy minden egyes nap pontosan hét órakor  felkeljen, tornagyakorlatokat végezzen és aztán előre megállapított órarend szerint kellett végigdolgoznia a napot. Így élte le az egész életét.

Z. P.: Aki ilyen akaraterővel bír, az viszont eleve nem kap rá a narkóra. Amy Winehouse meg is írta eddigi legsikeresebb dalában, hogy „they tried to make me go to rehab, but I said no, no, no” (rá akartak venni az elvonóra, de azt feleltem: nem, nem, nem). Holott a „rehab” talán segített volna rajta.

H .M.: Winehouse legalább azon kevés narkós közé tartozott, aki ezt nem tagadta. Többségük, ahogy ez idült alkoholistáknál is jól megfigyelhető, egyszerűen nem ismeri el, hogy ő az, ami. Sőt, társaságban, interjúkban képesek elítélően beszélni a függőkről. Előszeretettel veszik elő és lesajnálják azon kollégáikat, akikről mindenki tudja, hogy narkós, alkoholista. Így próbálják elterelni magukról a figyelmet, és közben elhitetni a világgal, hogy tőlük persze távol áll a káros szenvedély. Valójában ez önámítás. Mindemögött az húzódik meg, hogy ők maguk tisztában vannak a veszéllyel, azzal, hogy az életükkel játszanak, ráadásul valahol szégyenletesnek tartják ezt az egészet. De nem képesek cselekedni szenvedélyük ellen - egyre mélyebbre süllyednek -, valójában nem is akarnak, mert totális rabszolgákká válnak, és beletörődnek végzetükbe. Nem bánják a halált. Winehouse egészen korán, alig több mint húszévesen írta ezt a számot, tulajdonképpen beteljesítve látta a sorsát.

Nagyítás-fotógalériánk Amy karrierjéről. Kattintson a képre!

AP

Z. P.: Mégis, ahogy annak idején Freud, úgy az elmúlt évtizedekben, egészen a mai napig, a legeredetibb fiatal művészek, alkotó emberek kapnak inspirációt a drogoktól. A huszadik század első felének legnagyobb amerikai jazzmuzsikusai, zeneszerzői, Cole Portertől Charlie Parkerig, Louis Armstrongig, a zseniális műveket alkotó pop-beat-rock zenészek Janis Joplintól Mick Jaggerig, rendkívüli tehetséggel megáldott színészek, énekesek, írók ezrei, Richard Burtontól  Jack Kerouackig, Heath Ledgerig vagy éppenséggel Amy Winehouse-ig nem tudtak, nem tudnak meglenni ajzószerek, alkohol vagy narkó, vagy mindkettő nélkül. Ki tudja, mennyivel szegényebb lenne az egyetemes művészet, kultúra, sőt a tudomány, ha nem kábítószereznének azok kiemelkedő művelői?

H. M.: Ki tudja!? Ráadásul a felsorolt nevek mutatják, hogy nem szükségszerűen végződik a függőségi állapot mindig tragédiával. Aki közülük túléli a negyvenet, az nagy valószínűséggel mértéktartóvá válik. Különösen így van ez, ha találnak hűséges, szerető, erős, náluk sokkal erősebb jellemű társat, és az irántuk érzett szerelem, tisztelet elvezeti őket ama bizonyos „rehabhoz”. Hajlandók alávetni magukat gyógyszeres és pszichikai kezeléseknek. Negyvenéves korára az ember egyébként levetkezi azt a kirobbanó ambíciót, versenyszellemet, bizonyítási vágyat, amit – különösen a nagy tehetségek – mindenáron fokozni akarnak, világelsővé akarnak válni, ami alapvetően Freudot is hajtotta huszonévesen. Ez az erőltetett győzni akarás tehát egyrészt felemelő, másrészt romboló hatású is tud lenni, amikor egyesek, sajnos elég sokan, azt mesterségesen tovább fokozzák. És visszatérve felvetéséhez: jóval hosszabb azon zsenik és kiválóságok névsora, akik viszont soha sem válnának függővé, nem nyúlnának ajzószerekhez. Mindent egybevetve az a lényeg, hogy a kultúra, a művészetek alapvetően nagyobb veszteségeket szenvednek el azáltal, hogy a mámor iránti vágy, a beteges szenvedély óriási tehetségeket nagyon korán a halálba kerget, vagy használhatatlanná tesz, mert roncsolja előbb a belső szerveket, majd elborítja az agyat. A kérészéletű kezdeti pozitív hatásokat mindenkinél, a zseniknél és az egyszerű halandóknál egyaránt, elkerülhetetlenül felváltja a tragédiát magában hordozó második szakasz, az önrombolás szakasza. Ezt ismerte fel Freud idejében, évtizedekkel később pedig visszavonta a kokát és a többi narkotikumot dicsőítő nézeteit.