A nők elegáns eseményekre viselt ruhája mindig is sokkal többet jelentett egy egyszerű anyagdarabnál: gyakorlatilag reklámfelületként és/vagy státuszszimbólumként működött. A bálozás valódi, széleskörű elterjedése a polgárosodásnak köszönhető, márpedig a pénzkereső férfiaknak általában ideje sem volt olyan frivol dolgokra, mint a divat, de egy túlzottan piperkőc úriember köznevetség tárgyává is válhatott. Így a család nőtagjainak ruháin és ékszerein keresztül reprezentálták társadalmi helyzetüket, vagyonukat és rangjukat – vagy próbálták leplezni ezek hiányát. A nő ilyen helyzetekben tulajdonképpen dísztárgyként funkcionált. Már csak azért is ügyelni kellett a tökéletes toalettre, mivel a napilapok és képes újságok egyik kedvenc témája volt az estélyekről beszámolni, és igazán nagy elismerésnek számított, ha valakit név szerint megdicsérték (és persze szégyennek, ha az ellenkezője történt). A legnevesebb szalonoknak a Holzer, a Girardi, Rotschild Klári és gróf Apponyi Júlia műhelyei számítottak a magyar hölgyek körében – a legkomolyabb ügyfelek a mestereket házhoz is tudták rendelni. Furcsa módon a leggazdagabb arisztokraták jóval kevesebb energiát fektettek megjelenésükbe, az erőlködést meghagyták a közönséges vérből származóknak.

Flickr (Creative Commons) - Foxtongue

Szigorú szabályok

A báli szezon hagyományosan január és február hónapokra, tehát Farsang idejére esik. Hazánkban a legfontosabb estélyeknek a Széchenyi-bál, a Margit-bál, az Anna-bál, az Operabál, valamint a különböző vitéz- és jogászbálok számítottak a világháborúk előtti időkben, de akkoriban rendeztek álarcos és jelmezes bálokat is. Már a meghívó küldésének dátuma is sok információt hordozott, ha 8-10 nappal a bál előtt érkezett, akkor tudnivaló volt, hogy az elvárt öltözet nagyestélyi és frakk, ha csak 2-3 nappal korábban, akkor csak szmokingot és kisestélyit kellett ölteni. A hajadon lányok kizárólag gardedámmal mehettek bárhová, de az első bálozás még így is életre szóló élményt jelentett. A társastáncokat még a reménytelenül botlábú kisasszonyoknak is illett megtanulni. Nélkülözhetetlen volt a díszes táncrend, amire az udvarlók már jóval az esemény előtt elkezdtek feliratkozni. Az első tánc udvariassági kör volt, a másodikat viszont a szíve választottjával táncolta a lány, de legalábbis azzal, akitől a legkevésbé verte ki a víz a hódolók közül. Fiatal lányoknak sokáig csak pasztellszíneket illett viselni, ami az ártatlanságukat hangsúlyozta. Az erősebb, sötétebb árnyalatok, mint például a vörös, az asszonyok színei voltak. A kesztyű és a legyező szintén elengedhetetlen kellék volt, vacsoránál mindkettőt le kellett tenni, a repülősót pedig kis ékszertáskában vitték magukkal. 1945 után az anyaghiány és az államosítások miatt megszűntek a korábbi előkelő ruhaszalonok, a szocializmus praktikumra törő szemlélete sem kedvezett az estélyi ruháknak. A már említett bálok közül néhányat felélesztettek a rendszerváltás után, ezzel új piacot teremtve a rendezvényszervezőknek, a tánctanároknak és a szabóknak. Az estélyi és báli ruháikról legismertebb magyar tervezők jelenleg a Daalarna, Katti Zoób, Náray Tamás, Léber Barbara és Tóth Bori, aki pedig valami frissebbre vágyik, fordulhat a Use Unused csapatához.

Flickr (Creative Commons) - noemi_manalang

Puffok és sztárok

A 19. századi báli ruhák nem változtak olyan sebességgel és látványosan, mint a 20. században. Ekkor inkább a finom arányváltások voltak a jellemzők, mint a fenékre vagy a derékra került a hangsúly, a ruha ujja meddig ér és hol puffos, a nyakkivágás milyen alakú. Általános jellemző volt az anyagbőség és a túldíszítettség, ami aztán jócskán visszaapadt a századforduló környékén. Mivel ez egy különösen lassan változó területe az öltözködésnek, igazi divathullámokról később sem igen lehet beszélni. Tendenciák azért láthatóak és a divat nagyobb léptékváltásai szintén leképeződtek a báli ruhákon: a húszas években a radikálisan leegyszerűsödött zsákfazon és könnyed anyagok jelentek meg az estélyiken is, ezt viszont ellensúlyozta a felületdíszítés gazdagsága. Soha annyi gyöngytől és flittertől szikrázó ruha nem volt, mint akkoriban. A harmincas években ezzel szemben sokkal sötétebbek, nehezebbek lettek az anyagok, divatba jöttek a hosszú ujjas, sokat takaró báli ruhák, újra hatalmas uszályokkal. A teljes testet fedő ruhák ellenpontjaként ekkoriban kezdtek teret hódítani a nyakpántos estélyi ruhák. A ma is rendkívül népszerű, redőzött, görög szabású ruhák a negyvenes években jelentek meg. A szűkös esztendőkben terjedtek el az olcsóbb anyagok is, mint a krepp vagy a műselyem. Az ötvenes években kezdődött az olyan klasszikus couture mesterek karrierje, mint Christian Dior, Cristobal Balenciaga, majd kicsivel később Valentino és Yves Saint Laurent is megérkezett. Az újabb látványos változásokra a nyolcvanas évekig kellett várni, amikor a túlzások és a drámaiság a báli ruhákon is visszaköszönt. Rengetg bársony, még több a válltömés és a hatalmas brossok jellemezték ezt a korszakot. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban vált közkedveltté a színpadias kreációiról ismert Christian Lacroix is. A kilencvenes évek a díszítetlenségről szólt, az ezredforduló óta pedig az „anything goes” eklektikus hangulata az uralkodó.

Flickr (Creative Commons) - genibee

Az férfiakrul

A szmoking (black tie) és a frakk (white tie) az elmúlt 100 évben nagyjából megmaradt ugyanolyannak, de a férfi öltözködés formavilágára egyébként is jellemző, hogy ritkán történnek benne igazán radikális újítások. Férfiak viselhették az egyenruhájukat, ha például huszárbálba vagy Vitézi-bálba mentek. A szmokingviselésnek szintén megvannak a saját, régebben kőbe vésettnek számító szabályai. Csak hogy a legalapvetőbb dolgokat említsük: a kabát hajtókája tükrös selyemszövetből kell, hogy készüljön, kötelező hozzá az övkendő vagy legalább a nyakkendővel azonos anyagú mellény, és külön erre a célra készült, tűzött mellű szmoking-ing való hozzá. A lábszár ülve sem látszódhat ki, fekete lakkbőr Oxford-fazonú cipő ajánlott hozzá, és a csokornyakkendő kötését is érdemes elsajátítani. Ma már kikopott, de nagyon sokáig elengedhetetlen volt a teljes szetthez a cilinder is, mint a polgári tekintély jelképe.

artofmanliness.com

Modern idők

A 20. században a báli ruhák divatja két fő forrásból táplálkozott. Minden magára valamit is adó ruhaszalon a párizsi haute couture műhelyek modelljeit igyekezett másolni. Később pedig a különböző hírességek, legfőképp a filmszínésznők voltak óriási hatással a különböző szabások ésanyagok alakulására - pontosabban a mögöttük álló jelmeztervezők. Joan Crawford vagy Marlene Dietrich sem teljesen magától vált ikonná: őket például az egyszerűen Adrian néven elhíresült stylist öltöztette. Szintén legendás még Audrey Hepburn és Hubert de Givenchy együttműködése. De Jackie Kennedy Onassis vagy Eva Perón ruhatára is máig meghatározó hatással volt a divatra és ezen belül is az estélyi ruhákra. Egy átlagember ma is több estélyi ruhát lát külföldi hírességek képein, mint amennyinek életében a közelébe kerül. A legnagyobb díjkiosztók, mint az Oscar vagy a Golden Globe gála élő közvetítéseinek egy része kifejezetten a ruhákra és azok véleményezésére koncentrál. Külön szakértőket hívnak meg maguk mellé ilyenkor a riporterek, és már ott helyben megpróbálják kitalálni, ki mit fog viselni, és melyik ruha lehet az est telitalálata vagy épp óriási melléfogása. A Golden Globe-on viselt ruhák alapján az időben utána következő Oscaron esélyes ruhákat is próbálják előre megtippelni. Ezt maguk a felvonuló hírességek és menedzsereik is jól tudják, és már előre bebifláztatják velük az utolsó hajtűig, hogy melyik ruhadarabot és kiegészítőt ki tervezte. Még a férfiaknak sem lehet nyugta, őket is azzal zaklatják, hogy szmokingjuk Burberry-e vagy épp Tom Ford. A divattal foglalkozó online sajtó már másnap darabjaira cincálja a felhozatalt, de a női magazinokban hónapokig előkerülhetnek a jó vagy elrettentő példák. Az utóbbi 10-20 év legemlékezetesebb ruháit is az Oscaron viselték. Ki ne emlékezne például Gwyneth Paltrow babarózsaszín szatén Ralph Lauren estélyijére? Halle Berry áttetsző felsőrészű Elie Saab ruhája 2002-ben egy szempillantás alatt az élvonalba repítette az akkor még kevésbé ismert, szárnyait bontogató tervezőt. Vagy említhetjük Julia Robertset is, aki egy fekete-fehér, minimál Valentino estélyben, hatalmas retro konttyal a fején vette át díját 2001-ben. Bár nem kifejezetten báli ruha, sőt még egy jégtáncos jelmezének is hamarabb beillett volna, feltétlenül meg kell emlékeznünk Björk hattyús ruhájáról. Az énekes-színésznő 2001-ben viselte ezt a Marjan Pejoski tervezte dresszt az Oscar-gálán, a konzervatív ruhákhoz szokott közönség legnagyobb megrökönyödésére. És ugyan valóban nem teremtett ezzel iskolát, mégis örökre beírta magát a divatlexikonokba.

Amikor a döntésre kerül a sor

A most dívó szabásvonalak többsége tehát már évtizedekkel ezelőtt is népszerű volt és marad is. Biztos befutó a görögös ruha: ez általában mell alatt elvágott és onnan enyhén bővülő szabást jelent, a vállon összefogott anyaggal. A vállmegoldás gyakran aszimmetrikus, és a ruha anyaga gazdagon drapériázott, visszafogottabb színekben működik igazán jól. Szintén örökzöld a pánt nélküli ruha, a szoknya bősége szinte mindegy is. Ha míderrel készül a ruha, nagyon fontos, hogy precízen a viselője alakjára legyen szabva, mert egy rosszul illeszkedő fűző kicsi vagy nagy mell esetén is nevetséges látványt nyújthat. És bár a szép dekoltázs sosem megy ki a divatból, néhány szezon óta az elöl zárt, de hátat teljesen szabadon hagyó ruhák is elkezdtek visszatérni a vörös szőnyeges eseményeken. Ez a fazon viszont azonban tényleg csak azoknak való, akiknek szép a háta, kellően elegáns a járása és testtartása, ugyanis kevés borzalmasabb dolog van egy közszemlére tett görbe hátnál és beesett vállaknál. Az elmúlt szezonokban kevesen mertek erős színeket és rendhagyó formákat viselni, a pálmát a semleges púderszín és ennek árnyalatai vitték, gyakran csillogó textúrával kiegészülve.

zalaihirlap.hu