„Ez nem az X-faktor” – védekezett 2010-ben Gordon Brown, amikor a brit választásokkor az első tévés vitán felsült David Cameronnal szemben, bár maga is belátta: keveset mosolygott és stílusban alulmaradt a kihívóval szemben. Pedig az USA-ban, a popkulturális kampányolás őshazájában már 1960-ban kiderült, hogy igenis szükség van arra a bizonyos X-re, ami lesüt a képernyőről. Különben a jóvágású John F. Kennedy nem nyert volna az izzadó Nixonnal szemben 52 évvel ezelőtt. A CNN-en a hétfő esti vita előtt pedig így írt az egyik elemző : „Obama elnök már nem akkora rocksztár, mint négy évvel ezelőtt volt, de Mitt Romney-hoz képest ő az Aerosmith”.

Az országban, ahol dollárban mérik a mosolyt, nem engedheti meg magának semelyik politikus, hogy ne használja adekvátan a nonverbális eszközöket, még ha az utolsó ütközet alkalmával sokkal szűkebben is használhatták azokat, mint a második vitán, ahol nyílt színen, álló helyzetben, a közönséggel interakcióban győzködhették saját igazukról a még hezitáló választókat.

Görög Ibolya protokollszakértő összehasonlítva az október 16-i vitát a hétfő estivel lényeges különbségre hívja fel a figyelmet: akkor az elnökjelölteknek úgy kellett viselkedni, mint aki „egy közülük”, a nép fia. Ez lazaságukban, szemtelenül replikázó stílusukban mutatkozott meg, ami nálunk, de még Európa nyugati felén is elképzelhetetlen. „1998-ban próbálkoztak a parlamenti pártok elnökei itthon is egy ilyen egymás-szavába-vágó vitával, de csúnya „hang”-verseny lett belőle” – emlékszik vissza Görög. Nagyon rossz visszhangja volt, a nézők neveletlennek, sőt majomkodásnak tartották itthon azt, ami odaát alapkövetelmény.

Bizalmaskodás vagy erőfitogtatás? - kattintson galériánkért!

AP / Pool-Michael Reynolds

Ki a király?

A harmadik egyben befejező vitánál azonban egészen más helyzetbe kerültek a versenyzők: a harc asztal mögött folyt, ülő helyzetben. "Egy megkoreografált, fegyelmezett műsort láthattunk, fix forgatókönyvvel" - ecseteli a szakértő: "a műsorvezető megfogalmazza a kérdést, kijelöli, hogy ki kezdi a válaszadást, az kinyilatkozik (szigorúan csak a műsorvezetőre nézve), a másik kifejti saját álláspontját (ugyanúgy), majd kis szópárbaj következik egymás felé fordulva".

(A párbajról szóló részletes tudósításunkat itt olvashatják. )

Tárgyalópartneri pozícióba parancsolták tehát Obamát és Romney-t Bob Schiffer szigorú moderálása mellett, aki a közönséget is felszólította: csak egyszer van lehetőségük mukkanni, amikor a pódiumra lép a két politikus. A vita a külföldnek is szólt, ezért a nemzetközileg is elfogadott protokoll kapott teret. A két elnökjelölt még a legkényesebb protokoll igényeket is kielégítette a szakértő szerint.

„A kézfogások sorrendje tökéletes volt: Obama nyújtott előre, mint elnök. Először a vitapartnerével kezelt le, majd a műsorvezetővel. Bár Romney-hez az európai ízléssel ellentétben túl közel lépett, az amerikaiaknak ez bizonyára fel sem tűnt” – elemez Görög. A nekünk bizalmaskodó karpaskolás pedig Amerikában egy bevett hatalmi fogás: aki erőteljesebben szorongatja a másik karját, az a „király”.

Az ülő pozícióból is sokat ki lehet hozni, ha a tét az amerikai elnöki szék: mind a ketten egyenes derékkal ültek, egyik sem dobta magát hátra. Sőt – annak ellenére, hogy forgófotelekre ültették őket, egyik sem billegett, vagy hintázott.  Romney végig nagyon fegyelmezte magát: a kezeit az asztalon összekulcsolta minden olyan helyzetben, ahol nem illett közbevágnia. Mégis a leereszkedő mosolya, ami az első tévés vitán szúrta a szemet, most újra rátelepedett: rezzenéstelen arckifejezéssel figyelte, miközben ellenfele beszélt. Ehhez képest az elnök nyíltabb tekintettel fordult Romney felé, és testtartásával még ráerősített: egyenes derékkal, de kissé a kormányzó felé dőlve hallgatta az érveket, nyakát kinyújtotta és fejét is felé irányította.

„Sokkal ritkábban nézett össze a műsorvezetővel, mint tette azt Romney, mikor Obama beszélt” – vette észre Görög, de az is jót tett Obama gesztikulálási hajlamának, hogy volt egy toll előtte, és azt fel tudta venni, két kézzel tartani”. A részletekre is figyelő néző azt is észrevehette, hogy az elnök kétszer a kamerába pillantott a másodperc töredékéig, ami okos csel volt: így az ötvenmilliós nézősereghez is közelebb került, mint a kihívó.

A vokalitás terén mindketten kulturáltak maradtak, állapítja meg Görög, „de a verbális protokolljukban nem tetszett, hogy egymásról egyes szám harmadik személyben beszéltek, amikor a műsorvezetőhöz fordultak, mintha a másik ott sem lenne. Feltehetően ezzel zárták ki annak a lehetőségét, hogy egymással kelljen esetleg veszekedni.” Közvetlen vitára valóban ritkán került sor: a 12. percnél, amikor Obama Romney szemére vetette, hogy az oroszokat nevezte meg ellenségnek, majd 1 óra 23 percnél a kínai-ügy került szóba.  A vita ezen szakaszában nemcsak egymás szavába vágtak, hanem egyszerre is beszéltek – amitől nyilván egyiküket sem értette az ember.

Egymás szavába vágtak - kattintson galériánkért!

AP / Eric Gay

A protokoll szempontból jóformán hibátlan rendből Görögnek mégis feltűnt, hogy Obama elnök ebben a kulisszában sokkal otthonosabban mozog: Romney nehezebben fegyelmezte magát, nem igazán az ő terepe volt. Még, ha próbált is úgy csinálni, vagy legalábbis úgy hadonászni a szuronnyal, hogy hazai pályára terelje a csatát: azaz, hogy szóba hozhassa a 23 milliós munkanélküliséget, amit majd ő megszüntet. A vesszőparipákkal Obama sem fukarkodott: az ő népének biztonsága, az ő főparancsoknsága és az ő elnöksége minden alkalommal előkerült, amikor Romney a „Jobs, jobs, jobs” – szal jött.

Rózsaszín x

A két politikus öltözetét Schiffer Miklóssal elemeztük ki még az első vita alkalmával, a kép pedig mit sem változott. A látszólag hasonló öltöny-ing-nyakkendő megjelenésben a stílusra érzékenyek számos különbséget fedezhettek fel: a nyakkendő minősége, csomója megint Obamát erősítette, ugyanúgy, ahogy az ing magasabb nyaka, és elegánsabb gallérja. A zakó szabása is az elnököt tüntette fel jobb színben: míg Romney vállánál és derekánál is begyűrődött az anyag az ülő helyzetben, és az ingujja túl nagy felületen lógott ki, Obamán viszont tökéletesen feszített az öltöny.

Pinkkel a nőkért

AP / David Goldman

A kiegészítőkkel is tromfolt az elnök: visszafogottabb amerikai kitűzőt választott, de feltűnést keltett jobb csuklójára húzott rózsaszín karkötővel, ami épp hogy kikandikált. A mellrákosok kampányszíne az előző héten a feleségeken virított, de Obama kihasználta az alkalmat, hogy kifejezze együttérzését az érintett nőkkel, és meglágyítsa a szívét az összes többinek. Ezzel pedig frappánsan regált arra az - itt fel sem tett - kérdésre, amire Romney-nak azt jutott eszébe válaszolni még múlt héten: hogy persze, ő is figyelembe veszi a nőket, tele van velük a dossziéja.