"Semmi, semmi nem fontos, csak Miklós" – Gyarmati Fanni naplója
Tizenegy év – szerelemmel, írózsenikkel, szerelemmel, háborúval, megint szerelemmel, halállal, és végül szerelemmel. Radnóti Miklós özvegye, Gyarmati Fanni megengedte, hogy halála után Ferencz Győző kiadhassa a naplóját. Itt van: két kötet tömény őszinteség.
Infernális. Egy őszi napon, pár hónappal ezelőtt a Jaffa kiadó meghívta az újságírókat egy sajtóbeszélgetésre Ferencz Győző irodalomtörténésszel, aki egyben Radnóti Miklós életrajzírója is. Körbeültük egy hangos kávézóban, ő pedig elmesélte, hogyan bukkant rá Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplójára (lásd: A Napló születése). Ő használta a pokoli szót a költőfeleség jegyzeteire, de akkor még nem tudtam, hogy miért emelem ki a szövegkörnyezetből. Mire az 1200 oldal végére értem, már csak egy hatásvadász szó volt, ami bár frappáns, de erőtlen ahhoz képest, amilyen hatást valójában kiváltanak a végtelennek tűnő sorok a mindennapjaikról: a szenvedéseikről, a közös gyötrelmekről, a kevés és túl rövid boldog pillanataikról. Nem vidám az olvasmány, az érzékenyebbek átveszik a lemondó és pesszimista hangulatát, és átérzik a borús szavak súlyát. Történelmet ír le, aminek mi ráadásul tudjuk a végét.
Gyarmati Fanni még hajadonként, 1935. február 10-én, vasárnap kezdi a naplóírást, amikor közösen kapnak Gyarmati László barátjuktól egy üres könyvet:
Olyan gyerekek vagyunk. Este Laciéknál vacsoráztunk, és Laci nagy bőkezűen megajándékoz ezzel a könyvvel. Mik kéri feljegyzésekre, de a pontos dátum csábít a naplóírásra. Végül is ez lesz belőle. Én kapom a megbízást vezetésére.
Akkoriban még nem férj és feleség a pár, de már hat éve ismerik és szeretik egymást, alig várják, hogy összeházasodjanak. Fanni húszas évei elején jár, öntudatos, dolgozó nő, az apja gyorsíróiskolájában tanít, egész nap lótó-futó munkálkodásban van. Amikor tud, randevúzik Radnóti Miklóssal, csatlakozik az írók, költők, véleményformálók társaságához valamelyik kávézóban (a Centrálban, a Szabadságban, később, 1937-es megnyitása után az akkor legtrendibb Dunaparkban is), „lógnak”, feketéznek, hülyéskednek, ugratják és bosszantják, sőt kritizálják egymást, összesúgnak egymás háta mögött, sőt ha kell, tapossák is egymást az érvényesülés érdekében. Zelk Zoltánnal, Füst Milánnal, József Attilával, Babitscsal is összejárnak. Gyarmati Fanni pedig korántsem kíméletes a konkurenciával: leszólja őket, élesen kritizálja Márai Féltékenység című művét, de József Attila verseit is: „azok a versek olyan ész-versek és olyan gabalyodott nagy részük, mint Attila 'csevegése'. Egyszerűen élvezhetetlenek egy pár kivétellel.
Mikkel – ő így becézi, de egyszer Mikkancskának is hívja – sincs sokszor megelégedve, folyamatosan nógatja, munkára buzdítaná: mert szerinte nem ír eleget, túl sokat költ, túl sokáig alszik, nem halad előre, görnyedt a háta, és még a haja is hullik. Aggódik, hogy már nem fogja szeretni kopaszon. De magát is szapulja, szeretne műveltebb lenni, többet olvasni, több tanítványt az iskolába, több nyelvet beszélni – azaz legalább franciául tökéletesen –, és ha már nem tud a körülötte lévő művészek nyomába érni, legalább a kinézete lenne tökéletes. 25 évesen már öregnek és aszottnak látja magát, mustrálja a tükörben ráncait, irigykedik azokra a nőkre, akik kacérabbak és fessebbek nála.
| A Napló születése |
Gyarmati Fanni 1936 és 1946 között vezetett naplót. Az első feljegyzéseket házasságkötése előtt fél évvel, az utolsót Radnóti Miklós újratemetése után készítette. Ferencz Győző irodalomtörténész, Radnóti életének és költészetének kutatója 2003-ban szerzett tudomást a napló létezéséről, amikor Gyarmati Fanni megkérte, hogy rakjon rendet abban a szekrényben, amelyben iratokat, dokumentumokat tartott. A naplót Radnótiné eredetileg gyorsírással vezette, majd befejezése után mintegy negyedszázaddal, az 1970-es és 80-as években kitartó munkával legépelte. A gépelést helyenként megszerkesztette, a munkába egy volt gyorsíró-tanítványát is belevonta. A napló létezését nem titkolta, de az irodalmi világban mégsem tudtak róla. Gyarmati Fanninak nem voltak sem írói, sem irodalomtörténészi ambíciói, a naplót magánhasználatra írta, hogy vissza tudják keresni férjével, mikor mi történt velük. A naplóból kiderül például egy 1941. januári feljegyzésből, hogy olykor elbizonytalanodott, van-e értelme az egész munkának, de Radnóti rábeszélte, hogy folytassa. A kulturális emlékezet nagy szerencséjére házas éveiket végigkövetette, de Radnóti Miklós meggyilkolásának traumája után nem írt többé. |
Gyarmati Fanni nem szépít, nyers, reális, sőt inkább borúlátó, pesszimista, 1937-ben már retteg a háborútól, egyik éjszaka pedig megálmodja, majd papírra veti, hogy mi fog velük történni:
Nem érzem jól magamat és rosszat álmodok, hogy háború van, és nem jön hír Mikről.
A legendás szerelmük pedig nem különb semelyik házasságánál, naponta marakodnak, aztán kibékülnek, van, hogy utálják, sőt gyűlölik egymást, a szexuális életük pedig az elejétől fogva problémás. Radnótiné folyton teherbe esik, de szóba sem jöhet egy gyerek az állandó egzisztenciális küszködésük miatt. Több alkalommal injekciózza a családi orvosuk, és kétszer küretnek is alá kell vetnie. Az „ölelkezés” ezek miatt egyre nyugtalanabb az újabb, nemkívánatos teherbeesés miatt.
és Julikának öltözve
De az érzelmeik sem mindig olyan tiszták és megdönthetetlenek, mint azt – bár Nyáry Krisztián már rég leleplezte Beck Judit és Radnóti Miklós szerelmét – az utókor látni szeretné. Amit a Napló megjelenéséig nem tudtunk: egyáltalán nem tűrte olyan jól ezt a feleség – ette a féltékenység, amikor látta, hogy az asztaltársaságnál Mik és Judit epekedve bámul egymásra.
1942. március 6. Már villanyoltáskor mondtam motyogva, álmosan, hogy el fogunk válni, mert én nem bírom, hogy Mik mással szemlélje a világot. Akkor én megbénulok és megnémulok, akkor nem tudom vele úgy játszani ezt a drága, gyönyörű együttélésünket, ahogy eddig, hogyha tudom, hogy neki más emlékei is vannak, és más is betölti, mint ami engem.
Pedig előtte ő is volt szerelmes – bár élete választottjának mindig Radnótit tartotta – , 1937-ben kokettált egyik közös barátjukkal, Schöpflin Gyulával.
Mikkel sem vagyok egészen rendben. Szeretem, és az egyetlen társam, de folyton feltolakszik a Gyuszi képe, és bosszant. Tudom, hogy ugyanazt a lelket szeretem két alakban, és ha lehetne ilyesmi, talán egyszerre is tudnám szeretni mindkettőt. (1937. január 2.)
Az a fellángolás elmúlt, ahogy Beck Judit és Radnóti afférja is. Schöpflin 1938-ban elvette egyik közös barátnőjüket, Beck Judit pedig Major Tamás felesége lett, és festett egy portrét „kiengesztelésül” Radnótinéról. A magánéleti történéseket megtörik a világháborús események, amit ugyancsak első kézből követhetünk: egy Pozsonyi úti lakásból, ahol zsidó származásuk miatt egyre inkább szorul a hurok. Sokan elhagyják az országot, de ők nem mozdulnak.
Gyuri és Mik együtt jöttek haza, és megállapították, hogy a Goldbergerek, Brückök és Groszok, meg a Salusinszkyik (zsidó nagytőkés családok) miatt kell majd meghalnunk, míg azok a repülőgépen szépen elpályáznak. Mi jön még? (1937. március 8.)
…nem hagyhatom úgy az iskolát, nem mutathatom meg, hogy zsidók vagyunk, mikor ilyen uszító, rettenetes idők járnak, hiszen tavaly már kimaradtak zsidóságunk miatt a növendékek. (1937. szeptember 6.)
Mikor az elmenésre kerül szó, …elmondjuk, hogy mi nem vágyunk sehová, nem tudnánk sehol boldogulni, és nem érezzük becsületes dolognak az elmenést, nem adunk igazolást a bolygó gyökértelen zsidó elméletnek, aki minden harmadik-negyedik generációjában továbbmegy. (1938. december 30.)
A háborút Radnótiné Buda és Pest különböző pontjain éli meg (illetve Pécsett, ahol álnéven apácaként bujdosott). A borzalmak, amiket előre látott, valósággá válnak, a félelmekből napi rutin válik, amit gépiesen, tompán fog fel, és maga is rájön, hogy az ember mindent túl tud élni.
Ha az utcán járok, reszketni kell a cipőtalpért, illetve, hogy befolyik a víz, mert lyukas oldalt a cipőm olyan helyen, amit nem lehet megcsináltatni, de hát viselem, mert kímélem a jobbikat, és mert ez még bőrtalp, tehát járható. Aztán reszketni kell a kabátért, az utolsó szövetért, amit negyedik éve viselek, a fekete fényes szalmakalapért. Most a feltűzött hajjal olyan vagyok benne, mint egy régi divatlap-illusztráció….(1942. április 9.)
…Aztán fürdés, végre hosszú idő után megint van meleg víz. Olyan jó és olyan szomorú: a vasárnap reggeli, Miklóska fürdetése elmarad, és Miklóska hajmosása sem lesz ma. Hol is van szegény drága gyerekem most? …De hát miért nem ír nekem, amikor máskor eddig hosszú levelek jöttek a táborokból. Mi van benne? Miért nem ír? Miért nem közli, mit gondol, mit érez? Jaj, ha nem volna senki ember körülöttem, igazán nem tudom, hogy viselném el. Hát persze, hogy elviselném. Mindent elvisel az ember, csak később, később ébred tudatára. (1944. május 28.)
Az igazán pokoli részek 1944 végétől következnek, miután jönnek a „felszabadítók”. Az éhezés, az erőszakolások, a fagyok közepette Fanni csak azzal vigasztalja magát, hogy a szenvedéseivel talán megváltja férjét, akiről még hónapokig nem tudja, hogy már rég halott. Az első megerőszakolásakor még örül, hogy könnyen megússza, de van olyan ruszki, aki meg is veri. Szégyelli lilára vert, feldagadt képét is, meg azt is, hogy a szétbombázott, betört ablakú lakást nem tudja rendben tartani.
Minden szanaszét szórva, az a kevés is, amit ki tudtam menteni. Mindez nem számít, mindent könnyedén veszítenék el, csak Miklós jöjjön haza. Most már itt születik előttünk az új világ, és állandó életveszélyben lapulunk ennyi ideje már, bombázások és ágyúzások közepette, de semmi-semmi nem fontos, csak Miklós. Nélküle nem tudnék új életet építeni. (1944. december 12.)
És mégis épít, mert lassan rendeződik az élet, hamar újra munkát kap, de 1945 márciusáig folyamatos reménykedéssel telnek a napjai.
Olyan elmondhatatlan, húsomba, csontomba, velőmbe ható fájdalom az, hogy nincs mellettem, egyedül vagyok, nélküle vagyok, hogy ezt nem lehet leírni, kifejezni. – Csodálatos teleholdas esték tegnap óta. Az ablakhoz feszítem a homlokom, de olyan kegyetlen a téli világ odakint, olyan halálos hó, szemben, a Ludovika tetején az odébb költözött légóütegek maradványaképpen félig hóba süppedt karosszékek. Egy csapzott civil nagy mosdófazékba havat szed az utcán. (1945. január 28.)
Mik, drága mindenségem, minden lélegzetvétellel nehezebb, hogy nem vagy itt. Beszélek itt-ott boriakkal, hullahegyekről beszélnek. (1945. március 13.)
Lassan áll össze benne a kép: jönnek a hírek a kivégzésekről, a tömegsírról, egyre kevesebb a sorai között a hátha. A gyász elnyúlik, mert összefolyik a reménnyel. Aztán mindkettő elmúlik. Május 5-én már misét mondat Miklósért. 1946. augusztus 19-én pedig lát egy hírt egy zsidó lapban: "Győr mellett, Abdán felnyitottak egy tömegsírt, és a megtaláltak és megállapíthatók névsorában szerepelt teljes névvel, pontos adatokkal Miklós". Összetörik, és amikor rátört a félelem, hogy megbolondul és teljesen elszakad a realitástól, védekezésül Rákosi Mátyás A magyar jövőért című könyvével próbál vigasztalódni "hogy visszavigyen abba, ami van".
Aztán mégis lassan újraépíti az életét. A Napló utolsó bejegyzése 1946. szeptember 9-i.
Gyarmati Fanni 102 évig élt, és mindvégig Radnóti Miklós felesége maradt.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
