hvg.hu: Hogyan került annak idején szexuális tanácsadóként a Bravo magazinhoz?

Szentmihályi Károly: A Bravo magazin 1991-92 táján megkeresett több pszichológust is, hogy vállalnák-e a feladatot. Akkoriban a lap magyar kiadása alapvetően az eredeti német kiadásra épült, és ott a szexuális tanácsadó rovat már működött, igaz valamivel bátrabb kiadásban, félmeztelen képekkel is, mindenesetre ezt akarták átültetni a hazai közegbe. (Német nyelvű riportot a rovatról, és az ottani felvilágosítóról, Dr. Sommerről itt olvashat - a szerk.) Sokan visszautasították az ajánlatot, mondván nem szeretnének ilyen témákról nyilvánosan írni.

Hozzám is eljutott a megkeresés Arnóti Péteren keresztül és mivel akkoriban épp szexuálpszichológiát tanultam, és a saját praxisomban is előfordult a téma, úgy gondoltam, érdemes lenne belevágni. Már akkor is az volt a meggyőződésem, hogy a szexuális problémák mögött legtöbbször lelki gondok állnak. Ami az ágyban történik, az a két partner lelkivilágának leképeződése, így fontosnak tartottam, hogy legyen egy fórum, ahol ezekről a problémákról beszélni lehet.

Emellett még az is motivált, hogy az embereket – lehetőségeinkhez mérten – tudatosságra neveljük a rovattal, hiszen a tudatlanság ezen a téren is rendkívül veszélyes. Már a konkrét munka előtt, de még a rovat megszűnése után is azt éreztem, hogy itt nagyon sok dolog nincs rendben a fejekben.

Szentmihályi Károly

Stiller Ákos

Annak azért örültem, hogy a munkám során nem Veres Pálhoz hasonlítottak (ő volt az Ifjúsági Magazin híres szexológusa - a szerk). Mindig úgy próbáltam megfogalmazni a válaszaimat, hogy azokat legalább három síkon lehessen értelmezni. Értse az intelligensebb réteg, de olyanokhoz is eljusson az üzenet, akik koruknál, vagy közegüknél fogva tudatlanabbak. A harmadik sík pedig természetesen a szórakoztatás, a humoros tálalás volt.

hvg.hu: Meddig dolgozott a rovatnál?

Sz.K.: Öt-hat év lehetett, nem emlékszem pontosan. De érdekes módon egy időben párhuzamosan több helyen is folytattam ezt a munkát, igaz nem mindig a saját nevemen. A Bravóval egy folyosón volt a Tina magazin szerkesztősége is, és egy alkalommal megkerestek onnan is, hogy elvállalnék-e egy hasonló feladatot. A kiadó azonban csak azzal a feltétellel egyezett bele a kettős foglalkoztatásomba, hogyha a Tinában álnéven jelennek meg a levelekre adott válaszaim. Ezért lett belőlem Gergely Szabolcs, Károly György és Óvári Gyöngyvér – három pszichológus egy személyben.

Így aztán olyan mókás eset is előfordulhatott, hogy mondjuk Károly György levelet kapott, azzal a kéréssel, hogy szóljon már rá Óvári Gyöngyvér kollégájára. Vagy épp fordítva: „Kedves Óvári doktornő, tegye már helyre a macsó férfi-kollégáját!”. Szóval elég szórakozató volt ez a hármas szerep.

hvg.hu: Játszott a férfi és női sztereotípiákkal?

Sz.K.: Igen, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, milyen sokat számít, hogy az adott szöveg alatt férfi vagy női név áll. Ez nekem is egy roppant érdekes írói feladat volt; próbáltam magam beleélni a szerepeimbe. De akármilyen név alatt is válaszoltam, azt mindig szem előtt tartottam, hogy a segítő szándék kiérződjön a szavaimból.

hvg.hu: A Kilencvenizmus című könyvben említi, hogy csoportosította a leveleket. Mi volt a módszere?

Sz.K.: Több kategóriába osztottam a leveleket. Az első csoportba például azok a levelek kerültek, amiket nem lehetett publikálni, annyira személyes történetek voltak. Kaptam olyan tizenkét oldalas levelet, amelyben ott állt egy egész élet története. Szépirodalmi igényességű, őszintén kitárulkozó, rendkívül megható írások voltak ezek.

Aztán persze ott volt a szivatás-kategória, azok a levélírók, akik teljesen komolytalanul vették az egészet, és minél nagyobb hülyeséggel akartak dicsőséget szerezni. Sokak számára ugyanis már az újságba kerülés ténye is presztízskérdés volt. Egyesek például pénzt ajánlottak, hogy az ő levelük bekerüljön a lapba.

Rengeteg komolytalan levél érkezett, de néha beraktam egyet-egyet a lapba, persze úgy, hogy a válaszban is érezhető legyen a humor.

hvg.hu: És a komoly segítségkérésekből, vagy a vicces levelekből érkezett több?

Sz.K.: Azért a többség egyértelműen segítséget kért bizonyos kérdésekben. Az lehetett a probléma, és ezért is kaptam olyan sok levelet, mert az embereknek egyszerűen nem volt kivel megbeszélniük ezeket az intim témákat. A kilencvenes évek fiataljai és szüleik között komoly világnézeti különbségek voltak. Az akkori szülők még egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol nem lehetett ilyen témákról beszélgetni, a szex abszolút tabu volt. Így otthon erről nem beszélt senki, de az iskolákban sem volt sokkal jobb a helyzet.

Többször is meghívtak osztályokhoz, de saját osztálytársai előtt persze mindenki szégyellte feltenni a benne motoszkáló kérdéseket. Egyszerűen nem volt kultúrája a szexuális témájú kommunikációnak, hiszen vagy trágár szavak, vagy latin kifejezések álltak csak rendelkezésre - nem volt középút.

Amúgy sem olyan egyszerű a szexről jól, és közérthetően beszélni. Én például Lux Elvirához jártam szexuálpszichológia kurzusra, és bár nem tartom magam egy gátlásos embernek, bizony ott sokszor nagyon oda kellett figyelni, hogy helyesen fejezzem ki magam, hogy ne legyen bántó, amit mondok.  Meg kellett tanulnom, hogy minden személy más hangnemet igényel, más stílus a célravezető. Van, akivel kertelés nélkül lehetett a szexről beszélgetni, de van, akinél a rávezetés, egyfajta virágnyelv működik csak.

hvg.hu: Hogyan telt egy munkanapja? Bement a szerkesztőségbe, és ott hevert az asztalán a rengeteg levél?

Sz.K.: Nagyjából igen, így történt. Mindig összeszedtem egy kupacnyi levelet a szerkesztőségben, amit hazavittem. A leveleket otthon, nyugodt környezetben olvastam. Azért is volt így kényelmesebb, mert előfordult, hogy valamilyen témának utána kellett néznem a szakirodalomban, mert olyan kérdés érkezett, ahol fontos volt, hogy nagyon precízen válaszoljak.

A lelkes olvasók egyike

Fülöp Máté

Mindenkinek persze nem lehetett válaszolni. Mindig kiválogattam, hogy melyik érdemli meg valamilyen okból, hogy bekerüljön a lapba. A Bravo kezdetben havonta, míg később kéthetente jelent meg, én általában húsz kérdést és választ adtam le egy-egy számhoz, ebből került aztán a rovat két oldalára tíz-tizenöt. A válogatásból nem volt vita sohasem, az egész nagyon olajozottan működött.

Egyetlen kivétellel: egy alkalommal éjjel tizenegykor hívott fel egy magasrangú katonatiszt a lakásomban, aki arra kért, áruljam el neki, hogy ki volt az a sorkatona, aki az egyik megjelent levélben arról írt, hogyan molesztálja felettese. Eljárást akart indítani, ezért akarta tudni, melyik laktanyából érkezett a levél.

Én persze nem adtam ki a sorkatona nevét, de az ügy végül odáig fajult, hogy a tiszt helyreigazítást kért a laptól, melyben azt kellett volna leírni, hogy ez egy egyszeri és elszigetelt eset volt, és hogy a molesztálások nem jellemzőek a honvédségre. Én nem akartam ennek eleget tenni, de a lapban végül kijött egy helyreigazítás a nevemben. Ez az ügy vezetett ahhoz, hogy úgy döntöttem, ideje búcsút venni a Bravotól.

hvg.hu: Sokszor felmerült az a vád, hogy a leveleket nem valós érdeklődők, hanem a Bravo munkatársai írták.

Sz.K.: Ezt a vádat abszolút cáfolni tudom. Sokkal inkább az okozott gondot, hogy a rengeteg beérkező levélből végül mi kerüljön a lapba. Volt miből válogatni, nem volt rá szükség, hogy én vagy a kollégáim kérdéseket gyártsunk.

A válogatás okozta a legtöbb fejtörést, ugyanis arra is figyelni kellett, hogy egy sokszor felmerülő témára ne unjanak rá az olvasók, ne legyen két egymást követő számban ugyanaz, vagy nagyon hasonló kérdés. A kérdések ugyanis hullámokban éreztek: volt óvszer-hullám, vagy pozitúra-hullám, jól látszott, hogy slágertémák váltogatták egymást a közgondolkodásban.

Sokszor azonban egyáltalán nem a szex volt a téma, hanem olyanok kerestek meg, akiknek családi problémáik voltak.

hvg.hu: Mondhatjuk, hogy elnyerte az olvasói bizalmát?

Sz.K.: Abszolút. Volt, aki minden héten írt. Előfordult, hogy valakivel harminc levélváltásra is sor került.

hvg.hu: Szakmán belül, a kollégái körében milyen volt a visszhangja a munkájának?

Sz.K.: Sokan irigykedtek, de  többen is elismerték a munkámat, és bátornak tartottak azért, mert elvállaltam ezt a feladatot. Nyilván kellett egyfajta humorérzék is ahhoz, hogy valaki értékelje ezt a rovatot, hiszen sokszor a szórakoztató jelleg dominált egy-egy válaszban. De ügyeltem arra, hogy a komoly és humoros részek azért kiegyenlítsék egymást.

hvg.hu: Volt személyes kedvence?

Sz.K.: Persze, nagyon sokra emlékszem még. Volt olyan fiú, aki érdeklődött, hogy 14 évesen miért nem jött még meg a menstruációja. „Hogyha sokat hallgatom ezt vagy azt a sztárelőadót, akkor teherbe eshetek-e? Ártalmas-e az önkielégítés? Elsorvad-e a gerincem, ha sokat csinálom?” – és hasonlók. Sok ilyen klasszikus volt, de azt azért elárulhatom, hogy ezek nem egyszeri alkalmak voltak, nem csak egy-egy tudatlan ember tett fel hasonló kérdéseket.

Ezeket a „legendákat” valószínűleg okos szülők találták ki, de mindig is azért küzdöttem, hogy eloszlassam az ilyesfajta tévhiteket.

Stiller Ákos

De ugyanilyen fontos feladatom volt, hogy az embereket arra bíztassam, hogy ne legyenek áldozatok, és álljanak ki magukért. „Már százszor átvert a barátom, de én egyre jobban szeretem. Mit csináljak?” – ilyen típusú levélből rengeteg érkezett. Én meg visszaírtam, hogy ha ennyiszer átverte, akkor hagyja ott.

hvg.hu: Azóta tapasztalt pozitív változást ezen a téren? Csökkent a tudatlanság?

Sz.K.: Némileg igen, de szerintem még továbbra is sok ember zavarodott, tudatlan ezen a téren. A szex mindig is tabu téma lesz, nehéz elérni, hogy az emberek őszintén beszéljenek róla.

hvg.hu: Az internetes fórumokban olvasható, esetleg ellenőrizetlen forrású információi miatt nem nőhet a zavarodottság a fejekben?

Sz.K.: Minden olyan információ kárt okoz, amit a befogadója érzelmileg nem képes feldolgozni. Az internet miatt természetesen megnőtt az ilyen információ mennyisége. Ha például egy gyerek horrorfilmbe botlik, nem biztos, hogy utána képes lesz elválasztani az ott látottakat a valóságtól.

A most felnövő generációnál arra kell odafigyelnie a szülőnek, hogy a gyerek úgy használja az internetet, hogy azt csak a valósága egy részleteként értelmezze. Akkor lehet baj, ha ez fordítva történik: ha a kreált valóság válik a gyerek természetes közegévé.

hvg.hu: A családok bátrabban beszélgetnek manapság szexuális témákról?

Sz.K.: Biztosan többet és bátrabban beszélgetnek róla, mint a kilencvenes években. Azaz csak beszélgetnének, mert a fő probléma szerintem az, hogy az embereknek nincs ideje ilyen társalgásokra. A könyvben is szerepel, hogy szerintem a jelenkori társadalmak legnagyobb problémája az, hogy a többség reggeltől estig dolgozik, akár még hétvégén is, és így nagyon kevés idő jut valódi ismerkedésre, beszélgetésre. Így nem csak párt találni, de gyereket nevelni is elég nehéz.

hvg.hu: Van még értelme az iskolai felvilágosításnak?

Sz.K.: Ez mindig attól függ, ki beszél a gyerekekkel. Nem általánosítva persze, de például egy tanár, aki rendszeresen találkozik a diákjaival, nem biztos, hogy nyíltan és közérthetően tud beszélni erről a témáról, vagy lehet, hogy pont a gyerekek nem veszik komolyan. Talán szerencsésebb, ha egy külső szakértő érkezik az osztályokhoz, aki tud a gyerekek nyelvén fogalmazni. Ez utóbbi a legfontosabb.

Mindig eszembe jut erről egy eset: még óvodáskorú volt a fiam, és az egyik társának egy tudományos kutató volt az apja. Egyszer ez a fiú feltette a kérdések kérdését: hogyan születik a gyerek? Az apa pedig annyira megörült a kérdésnek, hogy elkezdte a történetet a pete-, és hímivarsejtekkel. Képzelheti mennyire hozta lázba ez a tudományos szöveg a kisfiút.

hvg.hu: Megőrizte valahol ezt az óriási levélmennyiséget?

Sz.K.: A pilisvörösvári telkemen, egy nagy bőröndben vannak. Eltettem az érdekesebb leveleket, mert azt gondoltam, egyszer még érdemes lehet visszatérni rájuk. Még nem volt időm ezzel foglalkozni, de ha csak a leveleket egymás után, változtatás nélkül leközölném, már az is hihetetlenül sokat elárulna a korszakról, és az akkori tizenévesekről.

Ezt feszegettük a Kilencvenizmus című könyvben is: azért volt ez egy roppant érdekes korszak, mert az akkori fiatalok számára kinyílt egy addig ismeretlen világ, kitágultak a határok. De épp ezért lettek tanácstalanabbak felnőttkorukra.

A Kilencvenizmus könyv ötlete úgy született, hogy bejött hozzám Gergő (Böszörményi Nagy Gergely) és Marci (Békés Márton), és megkérdezték beszélgethetnénk-e erről a megrekedtség-érzésről, amit saját magukon tapasztalnak. Arról, hogy a 90-es évek nagy fényei után most miért éreznek fásultságot a környezetükben és magukon is. Innen indult a könyv sztorija, majd kettőjükhöz csatlakozott még egy lány és még két fiú. Velük ültünk össze hét-nyolc alkalommal, mindig egy-egy témát jártunk körül.

Stiller Ákos

Mint a plafonra ragadt takonylabda – a velünk maradt 90-es évek (Cikkünk a Kilencvenizmus című könyvről)

Azt azért elöljáróban nekik is leszögeztem a beszélgetések előtt, hogy a kilencvenes éveket csak múltként szabad figyelni. Az önmarcangolásnak nincs értelme, inkább azt a kérdést kellett feltenni, hogy milyen hatása, tanulsága volt annak az évtizednek a jelenünkre vetítve – megszépítő nosztalgia nélkül.

hvg.hu: Ez a megrekedtség tehát egy generációs probléma?

Sz.K.: Az én saját tapasztalataim szerint igen. Sok most 30-35 év körüli fiatal fordul hozzám hasonló problémákkal. Nagyon hasonló háttérre bukkantam ennél a korosztálynál: azt hitték, hogy tényleg megszűntek a határok sokféle értelemben, aztán szép lassan rá kellett ébredniük, hogy ez a nagy optimizmus nem tart örökké.

hvg.hu: Elégedett egyébként a könyvvel?

Sz.K.: Van bennem hiányérzet, de ez csak természetes, hiszen az élőbeszéd spontaneitását lehetetlen visszaadni írott szövegben. Így kimaradhattak olyan részek, amikor valaki élesebben, vagy izgalmasabban fogalmazott, de ettől függetlenül úgy érzem, a kívánt aromák így is kiérezhetőek a könyvből.

Kövesse a hvg.hu Élet+Stílus rovatát a Facebookon is!