Zsolt már egészen kicsi korában látási nehézségekkel küzdött. A hivatalos diagnózis szürkehályog volt, ami lefogta az éleslátását, így ötéves korában megműtötték. A beavatkozás segített valamennyire a helyzeten, így Zsolt az általános iskolát és a gimnáziumot is integráltan végezte, látókkal együtt. Úgy élt, mint a többi gyerek: tanult, játszott, sportolt. Ez utóbbinak sokat köszönhet – mint mondja –, hiszen a későbbiekben, mikor már elvesztette a látását, a jó fizikum sokszor a segítségére volt. A gimiben ugyan voltak a látás szempontjából jobb és rosszabb időszakok, a tendencia nem volt biztató.

Zsolt

hvg.hu

Egyre inkább romlott a látása, egy idő után már nem volt mindegy, hogy honnan jön a fény és milyen erősen. Az olvasás akkor már egyáltalán nem ment neki és a tükörben sem látta önmagát. 17 évesen újabb műtétre került sor. „Azt gondoltam, hogy a második műtét végleg megoldja a problémámat, de kiderült, hogy csak három évet nyertem vele” – mondja. Húszévesen végleg elveszítette a látását. „Sokan azt mondják, hogy biztos jobb született vaknak lenni, mint időközben elveszíteni a látást, mert a vakon született ember nem tudja, hogy mit veszített, de ez nem ennyire egyértelmű. Nagyon sokat köszönhetek annak a húsz évnek, amíg láttam.”

Habár látásának elvesztése lassú folyamat volt, Zsolt sosem gondolta volna, hogy egyszer végleg megvakul. De mikor ez mégis bekövetkezett, nem esett kétségbe. Amint mondja, kellett ugyan neki néhány hónap, amíg felfogta, hogy mi történt vele, de már akkor is előre tekintett. A Vakok Állami Intézetében részt vett egy elemi rehabilitációs tanfolyamon, ahol elsajátította a többi érzékszerv kihasználásának gyakorlati alapjait, megtanították a fehér bot használatára, a közlekedésre és az önellátásra. Mivel a tükröt már előtte sem látta, borotválkozni például már korábban megtanult. Az önálló közlekedés megtanulása fontos volt számára, így Zsolt egyre nagyobb távolságokat tűzött ki maga elé.

A rehabilitáció lelki oldalról is segített neki feldolgozni a történteket, a barátokról és a családjáról nem is szólva, akik végig mellette álltak. Egy vak embernek azonban meg kell tanulnia teljesen önállóan létezni, így Zsolt elkezdett célokat kitűzni maga elé.

Tévhit, hogy a rámpán, liften múlik

Már látása elvesztése előtt masszőrként dolgozott, ezt a későbbiekben is folytatta, ám közben egyre inkább érezte, hogy új kihívásokra van szüksége. Elvégezte az ELTE-n a szociális munkás főiskolai képzést, majd kétéves kiegészítő képzésként a szociálpolitika szakot is. 2007 óta dolgozik a Vakok Állami Intézetében foglalkoztatásszervezőként, ahol más látássérülteknek segít munkát találni olyan szervezetekkel együttműködve, mint például a Fogyatékosság-barát Munkahely Programot működtető Salva Vita Alapítvány.

Zsolt pályaorientációs tanácsokat ad, részt vesz a programszervezésben és kapcsolatokat épít ki a munkáltatókkal. Utóbbiak részéről változó a hozzáállás a fogyatékkal élő munkavállalókhoz, aminek okát Zsolt az információhiányban látja. „Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy látássérült embert alkalmazzanak, rámpát és liftet kell építeni, ez azonban tévhit. A munkáltató oldaláról leginkább rugalmasságra van szükség, például ha papíralapon vezetnek valamit, azt egy látássérült nem tudja elvégezni, de ha áttérnek az elektronikus adatrögzítésre, akkor már igen. A munkakörök logikus átgondolásával és minimális átalakításával jelentős eredményeket lehet elérni” – mondja.

Pötyi tábla, pénzfelismerő, beszélő számítógép

Zsolt saját példáján keresztül is igyekszik megmutatni, hogy attól, mert valaki nem lát, meg tud oldani feladatokat, csak másképp, mint a látók. „Amikor egy munkáltató megkérdezi, hogy mégis hogy találna fel az irodába egy vak alkalmazott, akkor mindig azt mondom, hogy nézzen rám, én is idetaláltam” – meséli nevetve.

A közlekedés azonban a mai napig sok izgalommal jár. Noha a telefonján lévő navigációs applikáció segít neki közlekedni, gyakran rá van utalva a járókelőkre, akik – mint mondja – általában segítőkészek, de arról sajnos fogalmuk sincs, hogy hogyan kell segíteni egy látássérültnek.

„Sokszor előfordul, hogy odaszólnak nekem a buszon, hogy ’oda üljön le fiatalember, ott egy üres hely’, de hát honnan tudhatnám, hogy hol van az ’ott’?” – kérdezi mosolyogva. A legrosszabb az, amikor kérdés nélkül elkapják azt a kezét, amiben a bot van és elkezdik ráncigálni egy általuk feltételezett irányba, holott lehet, hogy ő teljesen másfelé akar menni.

Zsoltnak számtalan eszköz segít eligazodni a világban, ilyen az említett hangos GPS alkalmazás a telefonján vagy a „beszélő” számítógép, ami folyamatosan tájékoztatja őt arról, hogy éppen mi látható a monitoron, így Zsolt ugyanúgy tud táblázatot szerkeszteni, dokumentumot formázni vagy emailt írni, mint látó kollégái. Nagyon hasznos a pénzfelismerő applikáció is: elég a kamera elé tenni az adott papírpénzt és a telefon máris megmondja, hogy milyen címlettel van dolgunk. Zsoltnak egy saját fejlesztésű naptár is segít a mindennapokban. A gyerekjátékhoz hasonló pötyi táblából kialakított egy naptári funkcióval rendelkező eszközt, amin a mozgatható bogyók jelölik az egyes napokat és az időpontokat, így Zsolt fejben tudja tartani a teendőit.

hvg.hu

Amikor az épek egyet lépnek, ők kettőt

„A látássérültek hátrányban vannak a munkaerőpiacon még a más fogyatékossággal élőkhöz képest is, a legrosszabb helyzetben pedig azok vannak, akik teljesen elveszítették a látásukat. Míg a látásmaradvánnyal élők felé viszonylag nyitottak a munkáltatók, a vakoktól sok esetben elzárkóznak, pedig ahhoz, hogy látássérültet alkalmazzunk, nem kellenek nagy változások. Nem kell akadálymentesíteni vagy átépíteni az irodát, csak oda kell figyelni bizonyos dolgokra. Például arra, hogy ne hagyjuk kihúzva a székeket az irodában vagy mindent oda tegyünk vissza, ahonnan elvettük” – mondja Szabóné Berta Irén, a Vakok Állami Intézetének igazgatója, Zsolt főnöke.

Mivel náluk az alkalmazottak 10 százaléka látássérült vagy teljesen vak, az igazgatóasszony tisztában van vele, hogy milyen előnyökkel jár az ilyen típusú fogyatékkal élő emberek foglalkoztatása. „A látássérült alkalmazottaink általában túlteljesítik az épeket. Amikor az épek egyet lépnek, ők kettőt, és ez a többieket is motiválja” – mondja az igazgatóasszony.

Szerencsére pozitív a tendencia a munkáltatói oldalon, hiszen évről évre egyre több cég alkalmaz fogyatékkal élő munkavállalót. Idén decemberben 14 újabb szervezet lépett be a Fogyatékosság-barát Munkahely díjjal rendelkezők sorába – többek között a Vakok Állami Intézete is –, velük együtt összesen 64 szervezet büszkélkedhet az elismeréssel, amit 2010 óta a Salva Vita Alapítvány ad át minden évben.

„Míg az első években intenzíven kellett toborozni a cégeket, hogy vállaljanak fejlesztéseket a fogyatékos emberek foglalkoztatása terén, mostanra megváltozott a helyzet és egyre több cég jelentkezik a pályázatra. Ráadásul, amelyik cég egyszer pályázott, az szinte kivétel nélkül megújítja a címet, amire kétévenként van lehetőségük. A program pozitív hatása tehát hosszú távon is érvényesül” – mondja Vég Katalin, az alapítvány ügyvezetője. A díj valódi értékét az adja, hogy a pályázó munkahelyek nem jövőbeli tervek, hanem egy már megvalósított rövid távú, három hónapos fejlesztési időszak után érdemlik ki a címet. A díjjal együtt a munkahelyek kötelezettséget vállalnak a fogyatékos munkavállalók foglalkoztatásának elősegítése érdekében kidolgozott középtávú, két éven belül záruló fejlesztési terveik megvalósítására is. A korábban védjegyet szerző cégek visszajelzései alapján a díjnak kézzelfogható haszna van a munkaerőpiacon is, hiszen sok fogyatékos munkavállaló kifejezetten azért jelentkezik hozzájuk, mert bízik abban, hogy a logót használó cég szívesen fogadja jelentkezését. Így ezek a cégek nagyobb létszámú jelentkezőből válogathatnak a felvételi folyamat során.