Hatvan dollárért kicsiben, háromszáz dollárért életnagyságban nyomtatják ki a páciensnek 3D-s nyomtatóval a saját arcát, így láthatja, hogyan fog kinézni a plasztikai műtét után. Az amerikai Mirror me cég nemrégiben beindított térhatású szolgáltatása nagy sikerre számíthat. Ez azonban csak a kezdet. Az Egyesült Államokban – igaz, egyelőre kísérleti jelleggel – már ötvözték a rekonstrukciós műtéteket a 3D-s nyomtatással. Szoftveresen modellezik például a daganat miatt eltávolított állkapocsrészt, 3D-s nyomtatással elkészítik a hiányzó darab vázát, majd ennek alapján őssejttenyésztési technológiával felépítik a beteg saját csontját. Ha a „pótalkatrész” – orvosi nevén graft – elkészült, beültetik a helyére.
A szépségiparban amúgy is szemléletváltás zajlik. Ennek lényege, hogy a koponyacsontok korrektúrája is bekerült az arcfiatalítás repertoárjába – erősítette meg nemrég a Profil című osztrák hetilap összefoglalója. „Az arcfiatalító eljárásoknál egyre inkább szükség van az arc- és állcsontsebész, valamint fogszabályozó orvosok bevonására, mert nemcsak a bőr, hanem az arckoponya formájának átalakításával is hozzájárulhatunk a szebb archoz” – hivatkozik az osztrák lap többek között a brazil Ivo Pitanguyra, a plasztikai sebészet jövőre 90 éves doyenjére. 1976-ban ő hozta helyre Niki Lauda arcát is, miután az osztrák Forma–1-es pilóta egy balesetben súlyos égési sérüléseket szenvedett.
A koponyacsontok átalakításához örömmel vette át a szépségipar az oszteodisztrakció eljárását (ez magyarul csonttávolításnak mondható). „Az átalakítandó csontot átvágják, de nem mozdítják el. Az így keletkező vágási résben megindul a csontképződés, kialakul egy lágy, nem elmeszesedett csontalapállomány. Ha a két csontrészt kellően lassan mozdítják el egymástól – ennek eszköze a disztrakciós készülék –, akkor ez a lágyrész nyúlik, de nem szakad. Ha a két csontrészt, néhány hét alatt, már a kívánt távolságra eltávolították egymástól, akkor megállítják a további tágítást, és a csont lágyrész-alapállománya – ugyancsak néhány hét alatt – elmeszesedik. Miután kellően megszilárdult, eltávolítják a disztrakciós készüléket is” – ad szakszerű magyarázatot Nagy Krisztián arc- és állcsontsebész.
Plasztikai műtét
AFP / Ed Jines
A csontok ilyen módon történő megnyújtásának gondolatával már a múlt század elején kacérkodtak, kezdetben elsősorban a végtagok hossza közti különbség eltüntetése céljából. Az igazi áttörés Gavriil Ilizarov ortopéd sebész nevéhez fűződik. Ő 1950-től a szibériai kurgáni kórház vezetőjeként elsősorban háborús veteránok törésből adódó csontrövidüléseit igyekezett korrigálni. Menetes (egyebek mellett bicikliküllőből eszkábált) „expanderével” eltávolította egymástól a törött csontvégeket, és a rést máshonnan vett csonttal töltötte ki. A legenda szerint az egyik páciens kezelése alatt Ilizarov elment szabadságra, majd amikor visszatért, azt látta, hogy beültetés nélkül is eltűnt a rés: megindult a csontképződés, majd teljesen egybeforrt a csont.
Sokáig veleszületett rendellenességeket vagy balesetek, daganatos műtétek nyomán keletkezett csonthiányokat hoztak helyre így. A koponya korrigálásának és egyéb esztétikai célú beavatkozásoknak a lehetőségét csak az 1990-es években látták meg benne. Az eljárás egyik elkötelezett híve, az osztrák Kurt Vinzenz kezdetben Nigerben olyan gyerekeket kezelt, akiknek egy bakteriális betegség, a noma torzította el az arcát. Volt olyan gyermek, akinek alsó állkapcsát 9 centiméterrel sikerült meghosszabbítania.
2006-ban még messzebbre merészkedett. Amikor egy páciensének más szakemberek azt jósolták, hogy túl szűk állkapcsa és fogtorlódása miatt minden fogát el fogja veszíteni, ő az oszteodisztrakciós elveket felhasználva operálta meg a felső állcsontot, és végül sikerült is szabályos fogívet kialakítania.
Vinzenz egy kongresszuson már 2009-ben szóvá tette, hogy a szépségiparban sokáig úgy csináltak, mintha csak a bőr öregedne, pedig régóta tudható, hogy minden szövet változik a korral. A ma szokásos esztétikai sebészeti eljárások többsége a csökkent rugalmasságú bőr, illetve a bőr alatti lágyrészek megfeszítésével, feltöltésével igyekszik eredményt elérni. Ez azonban nem minden esetben kielégítő, mivel a tartószövetek és a csontszerkezet akár még jobban is öregszenek, „az arc beesése egyáltalán nem csak a bőr elernyedésén múlik, sokkal inkább a teljes arc változásán”. Ennek megfelelően Vinzenz már szépészeti célú műtétek során is használja az oszteodisztrakciót.
Polgárjogot nyert a szépségiparban az az eljárás is, amelyet Hugo Obwegeser osztrák arc- és állcsontsebész-professzor fejlesztett ki, még az 1950-es években. Lényege, hogy az átvágott csontokat egymáshoz képest elmozdítják, elforgatják, majd rögtön a kívánt helyzetben rögzítik, vagyis a fokozatos távolítás ez esetben elmarad. Ilyen módon tehát többnyire csak kisebb korrekciókat lehet elvégezni.
Van, aki mindkét állcsontsebészeti eljárást ellenzi. „Az öregedő arc sebészi kezelésére nem az a megoldás, hogy beavatkozunk a csontképződésbe, és átalakítjuk a koponyát” – állítja egy Ausztriában működő plasztikai sebész, Yoram Levy. Valentina Lim, egy torontói egészségügyi kutatóintézet szakembere nemrég azt részletezte blogjában, hogy az állcsontsebészeti műtétek nyomán idegsérülés, krónikus állkapocsfájdalom, arcbénulás is bekövetkezhet, márpedig ez aligha állítható szembe az olyan, létszükségletnek aligha nevezhető kívánságokkal, mint a V alakú áll, a keskeny, szexis arcél.
A testükkel elégedetleneket azonban a jelek szerint nemigen zavarják ezek az aggályok. Egyedül a szépészeti beavatkozások Mekkájának számító Dél-Koreában ötezer arccsontműtétet hajtottak végre 2013-ban – az esetek alig fele volt orvosilag indokolt.
GERI ÁDÁM
