A húsvét hétfői locsolkodás elsősorban nyugati szláv, leginkább lengyel és cseh, ukrán és szlovák szokás, amit mi is régóta átvettünk. Ez a szokás, még annak ellenére is csak a világnak erre a szegletére jellemző, hogy eredetét a pogány idők márciusi napéjegyenlősége körüli, mindenütt jellemző termékenységvarázsló rítusokban vélik felfedezni.

A korai előzményeket is figyelembe véve meglepő, hogy a létezésére csupán a 14. századtól találunk írásos példákat. A kor eldurvult locsolkodási szokásai feletti aggodalom válthatta ki, hogy Krakkó és Poznan püspöke, Wojciech Jastrzębiec, 1410-ben egy locsolkodásról szóló ediktumot adott ki Dingus Prohibitur címmel. Ebben arra utasította híveit, hogy „ne zaklassanak másokat azzal, amit általában Dingusnak neveznek”. (A lengyeleknél ma is Śmigus-Dyngus a vizes hétfő neve, amit az Amerikába elszármazottak utódai a mai napig is tartanak, Dyngus Day néven – a szerk.)

A korabeli szabadosság és vadság bizonyítékai boldoggá avatott Temesvári Pelbárt farsangot ostorozó dörgedelmeiben is fellehetők. A 40 nappal húsvét előtt, a farsang idején a „paráznaságnak, mértéktelenségnek, iszákosságnak, a bűbájosságnak és léhaságnak, meg sok más gonoszságnak” szabad teret engedő 15. századi őseinkről ugyancsak erősen sejthető, hogy nem fogták vissza magukat húsvét tájékán sem. Már persze, ahol locsolkodtak, mert nem mindenütt tették.

„Vízben vető hétfűn"

Bár a vízzel locsolkodás nálunk is általában ismert, azonban területenként mégis erősen eltérő gyakoriságú volt. A Dunántúlon a locsolkodás csak csekély jelentőségű és szórványos maradt olyan egyéb, azonos funkciójú szokások mellett, mint a „húsvéti korbácsolás”. Szeged környékén, vagy az Ipolyságban azonban már bandákba verődött legények vitték a kúthoz a leányokat, s a szokás kezdetben inkább fürösztés volt, mint locsolás.

A vízbe vetésről a Nádasdyak 1545. évi számadásában találjuk az első hazai utalást: „Attam saruarat az kapunn altoknak, kik az kapon vízbe vetélő hetfön fürdüt czináttak uolt, ötven penzt”. Az erdélyi fürösztési szokásokról az „igaz hazafia és gyükeres székely” Báró Altorjai Apor Péter 1736-ban írt, Metamorphosis Transylvaniae című művéből tájékozódhatunk.

„[…] úrfiak, elévaló fő- és nemesemberek, húsvét másodnapján, azaz vízben vető hétfűn, rendre járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sőt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok és leányok házában kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna a vízben.”

Ekkoriban már az ország egyes részein a húsvéti pirostojás-adás is divatba került.

Fürösztés helyett parfümpermet

Az első név szerint ismert vegyész és parfümkészítő, a 3200 évvel ezelőtt élt mezopotámiai Tapputi, a parfümjeihez virágokat, balzsamokat, mirrhát, ciprust, kálmosgyökeret, vizet, olajat használt. A mirrha kedvelt illat volt, és a Mózes II. könyvében leírt szent kenetnek (parfümnek) éppúgy összetevője, mint napjaink locsolkodásra szánt parfümjei némelyikének.

A mezopotámiai pogány szokások a keresztény rítusokra, és mai szokásainkra is hatottak, s a húsvét parfümillatában is megjelennek. A legények párkereső duhajkodása után, a gyermekek lecsendesült locsolkodása szappanos vízzel, szagos vízzel, kölnivel, parfümmel, versikékkel, adománykéréssel egy újkeletű, polgáriasult, városi szokás, amiben a vizet nem csak a kerekeskutak hiánya miatt helyettesíti a kölni, a parfüm. Majd idővel leginkább a lányok réme, a kínai pacsuli…