Tomi előző házasságából származó hétéves kislánya, Fanni a szombat délutánokat rendszerint az édesapjával és annak új feleségével, Katival töltötte. Az új házasságban közös gyermek még nem született, ami egyre jobban nyugtalanította az asszonyt. Kati a párjának és a kislánynak is kedveskedni szeretett volna azzal, hogy a közös találkozókra a cukrászdából hazavitt három süteményt, mindenkinek egyet. Fanni általában jó étvággyal nekilátott, és rögtön megevett kettőt is. Ebből aztán minden alkalommal óriási veszekedés kerekedett.

Kati ilyenkor szidta a párja „telhetetlen gyerekét”, és Fanni édesanyjának nevelési gyakorlatát is indulatosan kritizálta. Szó szót követett, míg végül jól összevesztek. „Nekem kell megnevelnem az anyja helyett a neveletlen gyerekedet!” – kiabálta Kati, szinte magából kifordulva. A férfi sem maradt adós, ott bántotta a párját, ahol a legjobban fájt. „Te aztán nagyon érthetsz a gyerekneveléshez, hiszen még egy gyereket sem tudtál szülni! Vedd tudomásul, hogy nekem Fanni a legfontosabb!” – mondta a gyermeket oltalmazva, majd Katit látványosan hibáztatva és büntetve, apa és gyermeke véd- és dacszövetséget alkotva elmentek otthonról. A veszekedés után a kirekesztettség érzése is mindig nagyon fájt Katinak, emellett erős bűntudat is gyötörte. Mégsem tudta szó nélkül hagyni ezeket a helyzeteket, legközelebb sem.

Ehhez hasonló jelenetek egyre gyakrabban ismétlődtek, ám ha ketten voltak, kapcsolatuk általában békésnek, harmonikusnak látszott. Amikor megkérdeztem Katit, miért nem visz haza négy süteményt, ha tudja, hogy a kis Fanni mindig kettőt eszik meg, csak tágra nyílt szemmel nézett rám. Maga sem tudta a választ, ahogy azt sem értette, mitől voltak mindig olyan kontrollálhatatlanul erősek hirtelen feltörő indulatai. Persze, hogy nem, mert ebben a helyzetben is – mint mindannyiunk életében legtöbbször – tudattalanok voltak a viselkedés motivációi. Valójában a helyzet nem is őt szólította meg, hanem valami olyasmit benne, aminek hatására gyermekien dacos, indulatos lett, még ha józan eszével tudta is, hogy valójában nem ezt kellene tennie.

A szürke eminenciás

Ez a „valami bennünk” a saját tudattalanunk. A fogalmat Sigmund Freud nevéhez kapcsoljuk, akinek jól ismert „jéghegymodelljében” a tudatos csupán a jéghegy csúcsa, ez az a kevés, amit lelki működéseinkből látunk, aminek okaival tisztában vagyunk. Ezzel szemben a tudattalan a lélek legnagyobb része, az alapzat, amely – mint a jéghegy esetében – a felszín alatt rejtőzik, amelyről nem tudunk, könnyedén nem is tehető tudatossá. Mégis ezek a tudaton kívüli gondolatok, érzések, benyomások, késztetések, motivációk és kívánságok hatnak leginkább a cselekedeteinkre, határozzák meg lelki működésünket.

Félünk a „felszín alatti világtól”

Shutterstock

Szürke eminenciásunk, a tudattalanunk főleg akkor ad hírt magáról, ha olyan helyzetbe kerülünk, amire felfokozott indulatokkal, túl erőteljesen reagálunk, ahogyan mondani szoktuk, túlreagáljuk a dolgot. Ha egy-egy indulatos jelenet után lecsillapodunk, magunk is csodálkozunk: mi ütött belénk, hogy az asztalon hagyott koszos pohár vagy a párunk által odavetett „szia” ilyen „hisztit” váltott ki belőlünk. Mi okozza a jelenetet követő bűntudatot, dacot vagy mély elkeseredést? Miért van az, hogy noha szilárdan elhatározzuk, legközelebb másként lesz, mégis mindig ugyanezt érezzük és csináljuk?

Nem csoda, hogy ilyen helyzetekben nem elég a tudatos elhatározás, hiszen ilyenkor a tudattalanunk lép működésbe, amely az ösztöneinken túl az életünk kezdetén szerzett tapasztalataink és érzelmeink tárháza. Kialakulásában nagy szerepe van gyermekkori környezetünknek, a velünk történteknek, és természetesen a szüleinknek is. Környezetünk viszonya hozzánk, s különösen a számunkra legfontosabbak, apánk és anyánk viselkedése, érzelmi állapotuk, mimikájuk, gesztusaik és mondataik – amit ők is hoznak magukkal, tudattalanul, több generáción át – erősen hatnak gyermekkori fejlődésünkre, énképünk és azon keresztül önbecsülésünk pozitív vagy negatív irányú változására. A korai szeretethiány, melegség- és biztonságérzés, vagy a szülői odafordulás és figyelem hiánya, a túlkövetelés, a túl szigorú szabályok, vagy éppen azok hiánya miatt is tudattalanná válnak bennünk bizonyos tartalmak.

Szerethető vagyok?

Például ha egy szülő újabb és újabb, gyakran nem az életkornak megfelelő feladatok elé állítja gyermekét, csak a szülői szemmel fontos, kiemelkedő teljesítményért dicséri őt, akkor könnyen a „csak akkor vagyok szerethető, ha mindent tökéletesen csinálok” érzését ülteti el benne, persze maga is tudattalanul. Az ilyen gyerek felnőttként maga sem érti majd, miért vállal el minden feladatot a munkahelyén, és a jó teljesítmény ellenére is miért szorong folyamatosan: vajon elég jól csinálta-e, és vajon elismerik, szeretik-e a munkatársai. Azt sem látja, hogy miközben az otthoni feladatokból is önként vállal oroszlánrészt, mégis a társára haragszik saját túlvállalásai miatt, mert mély tudattalan késztetések irányítják születése óta jól beprogramozott maximalista viselkedését.

Előfordul az is, hogy a szüleink mindent szeretnének megadni nekünk, ezért éjjel-nappal dolgoznak, ám emiatt nem tudnak ott lenni fontos eseményeinken, az óvodai anyák napján, az első bizonyítványosztáson. Ilyenkor a „nem vagyok fontos” érzése alakul ki bennünk, s tudattalanul ez mozgat akkor is, amikor jelenetet rendezünk, mert úgy látjuk-érezzük, hogy párunk a hallgatásával, vagy éppen a képernyőre szegezett tekintetével ugyanezt üzeni nekünk. Pedig ő csak nézni akarja a meccset, vagy éppen nem képes beszélgetni.

A kiegyensúlyozott felnőttlét, a harmonikus párkapcsolat első lépése tehát, hogy tudatosítsuk a tudattalant, és mindketten megbékéljünk önmagunkkal, gyermekkorunk negatív élményeivel, hiszen veszekedéskor gyakran nem is a párunkra, hanem apánkra, anyánkra reagálunk. Segítségünkre lehetnek ilyenkor a magunknak feltett kérdések: Mi zavar, bánt engem valójában? Mit érzek mélyen? Honnan ismerős nekem ez az érzés? Mikor éreztem már korábban? S várjuk a válasz, mert meg fogjuk kapni a tudattalanunktól.

A hőn áhított fontosság

A bevezető példában említett Kati a terápiás munka segítségével, önismeretének fejlődésével ismerte fel azt, hogy a három süti okán „kiprovokált” veszekedésekben azok az érzések törtek fel benne, amiket gyermekkorában elfojtott magában, amikor apja szeretetéért kellett megküzdenie saját húgával. Rájött, hogy a veszekedéseket megelőzően azt szerette volna érezni, hogy ő fontosabb a férje számára, mint a „neveletlen” Fanni, hogy értékelik és megköszönik a kedvességét, amit a sütikkel mutat ki. Amikor nem ez történt – hiszen a kislány sütiként kezelte a sütit, azaz jóízűen megette, sőt többet evett, mint amennyit „illett” volna – Kati hatalmasra pumpált haragja és bűntudata kirobbant. Ám sajnos ilyenkor sem kapta meg a hőn áhított fontosság érzését, hiszen tudattalanul olyan férfit választott, aki – mint annak idején az apja – nem tudta kimutatni neki az érzéseit és a figyelmét.

Mi ütött belénk?

Shutterstock

Természetesen Tamásnak is megvolt a maga története. Nem tudatosan bántotta, sértegette Katit, ám ha úgy érezte, választania kell a párja és a kislánya között, megmagyarázhatatlan indulatok törtek elő belőle. Gyermekként nagyon megszenvedte szülei válását, a feszült kapcsolattartásokat, és annak idején megfogadta, hogy ő sohasem válik el. Ez sajnos nem sikerült, és a válása miatti bűntudatot nehezen kezelte. Igyekezett mindent megadni, megengedni Fanninak, a kislány és Kati közti feszültségről, párja érzéseiről pedig igyekezett tudomást sem venni. Azt „tanulta”, hogy az érzelmek kimutatása férfiatlan dolog, és amikor valami mégis „megmozdult benne”, kimenekült a helyzetből, például amikor Fanni kezét megfogva kisétált a lakásból. Önismeretének fejlődésével vált számára is világossá, hogy tudattalanul, de ugyanúgy, mint gyermekként, most is szorong a kapcsolattartások előtt, bár tudatosan nagyon örült annak, hogy minden szombaton együtt lehet a kislányával.

A három ártatlan süti és az általuk „okozott” veszekedés jó példa arra, hogy egy hétköznapi, mégoly triviális esemény is más-más tudattalan tartalmakat mozgat meg mindnyájunkban. S látjuk azt is, hogy csupán tudatos elhatározással lehetetlen elérni, hogy e helyzetek ne ismétlődjenek újra és újra.

A tudatosítás munkája

A hasonló problémák megelőzésének, a feltörő erős érzelmek kezelésének eszköze saját tudattalanunk megismerése, tudattalan tartalmaink tudatosítása, melyben a pszichoterápia, az önismeret, a mély önreflexió lehet segítségünkre. Természetes, hogy félünk a „felszín alatti világtól”, azaz saját elfojtott tudattalan tartalmainktól, és fájdalmas érzelmi hiányaink valós eredetének megismerésétől. S attól is, hogy magunkról kialakított, biztonságosnak tűnő képünk esetleg összetörik. Egyszerűbb nehéz helyzetekben a másikra, a társunkra, a munkatársunkra haragudni. E félelmek miatt nehezen lépünk kapcsolatba a tudattalanunkkal, hiába üzen folyamatosan színes, néha megrázó álmok, elszólások, érthetetlen szorongások, megmagyarázhatatlan reakciók, indulatkitörések vagy súlyos esetben testi-lelki tünetek formájában.

De fontos megismernünk saját tudattalanunkat, hogy ne ő vezéreljen, erős befolyása alatt tartson bennünket. Csak ez által tudunk spontánabbul, önazonosabban viselkedni. Ennek tudatában tudjuk korábbi sérelmeinket félretenni, hogy ne okozzanak újra és újra fájdalmat. Így juthatunk el odáig, hogy ne vetítsük ki gyökérproblémáinkat tudattalanul másokra, leginkább a hozzánk legközelebb állókra, párunkra és gyermekeinkre. S bizony, hosszú és fáradságos önismereti munka szükséges ahhoz, hogy két szelet süti elfogyasztása, a középen megnyomott fogkrémes tubus, vagy a sótlannak ítélt leves ne vonjon maga után annyi csetepatét. Vagy ne érezzük sokadik házasságunk után azt, amit egy férfi kliensem viccesen így fogalmazott meg: „Tudja, mindig ugyanott akad a lemez!”

L. Stipkovits Erika könyveiről itt tájékozódhat.

Hasonló cikkeket a legfrissebb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat. Keresse az újságosoknál – online megrendelést és előfizetési akciókat pedig itt találhat.