Manapság könnyen tűnhet úgy, hogy minden fejben dől el (orgazmus, fogyás, teherbeesés, világcsúcs, egészség, jókedv és persze a siker), nem is kell már ide semmi más: ez a végső igazság. Persze amennyiben a maga plaszticitásában próbáljuk megérteni a bennünket körülvevő világot, és benne a saját működésünket, hamar szembesülhetünk az univerzálisnak tűnő jelmondat összes álságosságával.

Jó, ha tudjuk: a saját döntéseinkért továbbra is felelősséggel tartozunk. Ezek után jó kérdés, mégis hogyan tudjuk szétszálazni a megfejthetetlennek tűnő dilemmacsomagot: meddig terjed az egyén felelőssége, mi az, amit önmagáért és másokért megtehet, és mikor, mely helyzetekben indokolt a bűntudat.

A terapeuta esetei címmel most indult új könyv-, illetve hozzá kapcsolódó beszélgetéssorozatban különböző pszichológiai, pszichiátriai területek neves szakértői mutatják be terápiás munkájukat, és írják le tapasztalataikat egy-egy páciensük gyógyulástörténetén keresztül. Ez pedig önmagában egy válaszadási kísérlet az első bekezdésben felvetett, leginkább filozófiaiként értelmezhető problémára.

Ennek jegyében az első alkalommal a daganatos betegek pszichológusaként dolgozó Nógrádi Csilla, az evészavarokra specializálódott Lukács Liza és Szondy Máté családterapeuta könyvei jelentek meg, akik ennek apropóján tartottak rövid előadásokat, majd ültek le egy kerekasztal-beszélgetéshez kedd este a Mom Kulturális Központban.

„Valamit elkövettem”

„Ha lenne az onkológiai betegségeknek konkrét lelki oka, a rák már valószínűleg nem létezne. Azokat a lelki állapotokat viszont tudjuk kezelni, melyek a betegség közben jönnek létre” – mondta el Nógrádi Csilla, akinek A fattyú című könyve jelent meg a sorozatban. A bűntudat, a „valamit elkövettem, amiért rákos lettem” gondolat szinte kivétel nélkül megszületik a páciensek fejében.

A bűntudat sok esetben a betegek jellegzetes gyászreakcióhoz kötődik, ami a leggyakrabban tagadásból (biztosan tévednek az orvosaim, elcserélték a leletet, rossz a gép), dühből (ez nem lehet igaz, ez nem velem történik, miért pont én), alkudozásból (ha életmódot váltok, ha majd pozitívabban gondolkodom, meggyógyulok), depresszióból (mindent elrontottam, az én hibám, teljesen reménytelen ez az egész), és szerencsés esetben végül elfogadásból áll.

Az elfogadást és a gyógyulást Nógrádi Csilla szerint befolyásolhatja a gyógyulásba, az orvosokba vetett hit, a szakember és a páciens közt lévő bizalmas viszony, akárcsak a támogató pszichoszociális háttér, vagyis a szeretetteljes, támogató emberi kapcsolatok. Továbbá a képesség a változásra, amely magába foglalja az önelfogadást, a tanulást, az életcélokat, de még a spiritualitást, az istenhitet is.

A félelmetes keksz

Az evészavarokkal foglalkozó Lukács Lizának meglehetősen erős ellenszélben indult a pályája: tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt olyan evészavarokról szóló tudományos konferencia, ahol kinevették, amikor az elhízás lelki okairól beszélt. „A hazai gyógyászatban a túlsúly még tíz évvel ezelőtt is tisztán belgyógyászati problémaként volt számon tartva, és a lelki okairól értekezni még nem számított többnek egyfajta úri huncutságnál” – emlékeztetett a szakember, akinek kötete Lenyelt vágyak címmel jelent meg.

Az áttörést többek között a gyomorgyűrűvel zajló gyomorszűkítő műtétek bevezetése hozta, melyek nem pont a kívánt hatást érték el. A túlsúlyos betegek ugyan lefogytak, ám sokan depressziósak lettek. Lukács Lizát felkérte az egyik fővárosi kórház belgyógyásza, hogy tartson csoportterápiás foglalkozást e pácienseknek.

„Nagyon káros, amikor a betegek megkapják a ’fejben dől el’ típusú üzeneteket: a falásrohamokkal küzdőknek nyilván pont arra van szükségük, hogy még akaratgyengének is beállítsák őket” – mondta a pszichológus. A kontroll kérdése amúgy központi problémája az evészavaroknak. Az evés—nem evés döntése sokszor olyan súllyal nehezedik a páciensre, hogy akad olyan kliens, aki bizonyos ételektől retteg: nem mer otthon maradni egy zacskó keksszel. „Ha ilyenkor az illető vevő a humorra, elmondom neki, hogy például a Túró Rudi nem harap, maga az, aki beleharap.

De a viccet félretéve, az ülések során ki kell bogozni a félelmeket, és a terapeuta dolga ilyenkor a beteg meggyőzése arról, hogy az evés az ő személyes felelőssége. Ne úgy fogalmazzon, hogy ’nem bírta megállni’ vagy – divatos ezoterikus megközelítéssel – ’előző életében biztos éhezett’, hanem azért, mert úgy döntött: ezt most megeszi” – mondta el Lukács Liza.

A gondolatok nem tények

Ám vajon hogyan győzi meg a pszichológus a beteget, és hogyan bogozza ki a klienssel a túlevést eredményező lelki éhségeit? A terápia hatásmechanizmusairól általánosságban Szondy Máté tartott előadást, aki elmondta, ugyan létezik terápiás hatás kapcsolat nélkül is, például egy jóféle önsegítő könyv által, a vizsgálatok szerint azonban a kliens-terapeuta kapcsolat a leghatékonyabb terápia. Hiszen ha a szigorú szabályok keretezte (időkorlát, magázódás) terápiás kapcsolat jól működik, nagyon intim tartalmak fogalmazódhatnak meg maximálisan elfogadó, ítéletmentes légkörben.

„Sokszor nem is tudatosítjuk, hogy a titok, a tabu, a kimondhatatlanság – ami nagyrészt abból származik, hogy a környezetünkben oly sok mindenkinek meg akarunk felelni –, milyen hihetetlenül sok energiát köt le. Ezek alól felszabadulhatunk a pszichoterápia során, ami arra is kiváló lehetőséget ad, hogy kliensként valós visszajelzést kapjunk a viselkedésünkről, ami a hétköznapjaink során meglehetősen ritka” – sorolja az Olvadás című könyvet jegyző pszichológus a terápia mellett érveket.

Szondy Máté szerint a terápia egyik legfontosabb célja, hogy lássuk, mi zajlik bennünk, és ezt képesek legyünk szavakba önteni: a gondolataink csak gondolatok, nem pedig tények – ennek megértése alapvető jelentőségű lehet számunkra a mindennapokban.

Hercsel Adél

Hasonló cikkeket a a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.