Személyiségünk fejlődése élethosszig tartó folyamat, amelyet nyolc szakaszra bonthatunk – vallotta az 1994-ben elhunyt Erik H. Erikson német fejlődéspszichológus. Az Egyesült Államokban tevékenykedő Erikson elmélete szerint a szakaszok hierarchikus elrendezésűek, egymásra épülnek, az átmenet pedig kríziseken keresztül történik.

A krízis ebben az esetben olyan válsághelyzetet jelent, amely veszélyt hordoz magában, de egyben lehetőséget is a változásra, magasabb szinten működésre, amely elvezet az én integritásához, azaz ahhoz az állapothoz, amikor teljesnek, értékesnek érezzük önmagunkat. Bizonyos életciklusokban – ilyen a kamaszkor, az életközép és az időskor – az ember sérülékenyebb, mivel ezekben az időszakokban gyakrabban fordulnak elő váratlan válsághelyzetek, nehezítve ezzel az adott fejlődési krízist.

A kezdetek

Életünk első fejlődési szakasza a csecsemőkor, a bizalom-bizalmatlanság krízisével. Ennek kimenetele elsősorban az elsődleges gondozótól függ (aki leginkább az anya). Ha rá tud hangolódni a csecsemő igényeire, megfelelően kielégítve azokat, reményt ad neki, ami elvezet az ősbizalom kialakulásához. Az elég jó szülői gondoskodás hiánya viszont az egész életre kiható bizalmatlanságot okozhat.

A második szakasz a kisgyermekkor, az akaraterő kialakulásának ideje. Akkor tanulja meg a gyermek a jó és a rossz, az igen és a nem jelentését, a testhatárait, valamint az önkontrollt, testi funkcióinak és viselkedésének az irányítását. Megfelelő szülői attitűd hiányában viszont szégyen, kétely lesz rajta úrrá, ami a későbbi fejlődési fázisokban különböző pszichés tünetekben jelenhet meg elakadásként.

Ezt követi a játék kora, ez az óvodás évekre tehető. A gyermek kezdeményezővé válik mind tevékenységeiben, mind kapcsolataiban. Mivel ebben az időszakban alakul ki a lelkiismeret, a túlzott tiltások hatására bűntudat lehet úrrá rajta. Fontos a keretek, szabályok kijelölése, de csak egészséges mértékben.

Majd viszonylag nyugodtabb életszakasz következik, az iskoláskor. A teljesítmény mellett fontossá válnak a kortárs közösségek. Veszélyt rejt, ha a gyermek értékét csupán a teljesítményében mérjük, ez esetben csökkentértékűség érzése alakulhat ki, ami a későbbi életében is meghatározó lehet.

Kamaszkorban aztán a fiatal hatalmas testi-lelki-idegrendszeri változásokon megy keresztül. A serdülő feladata az előző évek fejlődési szakaszaira építkezve megtalálni saját identitását, elindulni egy életpályán és – nem kevésbé nehéz feladat – leválni a szülőkről. Viharos időszak, ráadásul ekkor jelenik meg az első szerelem, amely a tanulási folyamat része.

Felnőtt krízisek

A krízis sikeres megoldását követően a fiatal felnőttkorba lépve viszonylag nyugodtabb periódus következik, hiszen az identitás megszilárdulása lehetővé teszi azt a fajta önfeladást, amelyet egy bensőséges párkapcsolat megkíván. A fiatal felnőtt úgy tud intimitást megélni, hogy képes a „mi” érzésére, anélkül, hogy feladná az identitását. Az időszak veszélye lehet az intimitás képességének hiánya, ami magányhoz vezet.

Az érett felnőttkor feladata a generativitás, amely azoknak a társadalmi, kulturális, művészeti értékeknek a megalkotását jelenti, amelyeket a következő nemzedékre hagyhatunk. A szakasz kudarca a stagnálás, ami az életközépbe érve komoly lelki válságot okozhat, hiszen ekkor döbbenünk rá, hogy az időnk véges.

Életünk utolsó ciklusának, az időskornak célja az integritás, amikor hűek maradhatunk a múlthoz, őrizhetjük a hagyományainkat, miközben nyitottan fogadjuk a halál közeledtét. Jó esetben nagyszülői szerepben is kiteljesedhetünk, hasznosnak érezhetjük magunkat. A szakasz veszélye az integráció hiányából fakadó, túlzottá váló halálfélelem.

Olvassa tovább Kiss Éva mentálhigiénés szakember cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, melyben életciklusainkkal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál, de meg is rendelheti.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra most 20% kedvezménnyel, vagy válassza mellé A titokzatos én című könyvet.