Az én belső világom szinte napra pontosan egy éve kezdett megnyílni. Mindig is zárkózott, előítéletes lány voltam. Talán kicsit rosszindulatú is. Akkor még nem tudtam, hogy másokra vetítem ki a saját gyengeségeimet és problémáimat. Tavaly ilyenkor a barátomékkal medencéztünk, ott volt a barátom unokanővére és az apukája is. Irigykedve néztem őket, hogy milyen jó a kapcsolatuk van.

Nekem ez a lehetőség sajnos nem adatott meg, mert anya és apa válásával én anya mellett maradtam, és onnantól kezdve az apukámról és a családjáról nem tudtam semmit. Mindig is éreztem, hogy ez egy tabu téma otthon, ezért nem is faggatóztam róla. Olyannyira, hogy amikor Magyarországra költöztünk, elfelejtettem a közös nyelvünket is, és így még kilátástalanabb lett a helyzet.

Miután hazaértünk a vendégségből, valami elképesztően hatalmas szorongás lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, hogy szinte a semmiből jött mindenféle indok nélkül. Nagyon idegen érzés volt, borzasztóan féltem. Kétségbeesésemben magam alá hánytam, az volt a végpont. Megkértem a barátomat az éjszaka közepén, hogy vigyen haza anyuhoz. Nem tudtam miért, de akkor csak anya közelségére vágytam.

Rendelje meg online!

Miután megérkeztem, a szorongás egyre erősebb lett, de ez nem pánikroham volt. Az érzés egyszerűen nem hagyott alább, bármit is csináltam, csak nyugtató gyógyszerekre tudtam elaludni. Ahhoz az érzéshez tudom hasonlítani, mikor elveszítünk egy számunkra fontos embert az életünkből. Az érzés szinte ugyanaz volt, viszont velem nem történt aznap semmi konkrét esemény, ami csak egy kicsit is hasonló érzelmeket válthatott volna ki belőlem (legalábbis akkor így gondoltam).

Anyu elkezdte a neten kutatni, hogy mi lehet a probléma, azzal próbált nyugtatni engem és magát, hogy csak kimerültem a sok munkától, és ez így csapódik le rajtam. Ez egy-két, talán három napig még működött, de a tüneteim nem akartak enyhülni, sőt talán még rosszabbodtak is. Hatalmas kínt éltem meg, egész nap csak zokogtam a fájdalomtól, és amikor megkérdezte anya, hogy miért sírok, csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudom.

Mert tényleg nem tudtam. Teljesen kifordultam önmagamból. Anyuval nem volt olyan fényes a kapcsolatunk, mégis vele akartam aludni és lenni egész nap, ha magamra hagyott, akkor úgy viselkedtem, mint egy hatéves kislány, akit életében először hagynak magára otthon. Nem tudtam se dolgozni menni, se lekötni magamat semmivel, se enni, se inni, aludni is csak nagyon nehezen. Egész nap csak küzdöttem a belső démonommal.

Anya felhívta egy neurológus barátnőjét, ő egyből mondta, hogy keressünk fel egy pszichológust. Így is tettünk. Bementünk a helyi pszichiátriára, ahol fantasztikus szakemberek vannak. Kitöltöttem egy ötszázvalahány kérdéses tesztet, és elbeszélgettem a pszichiáterrel, aki kijelölt számomra egy pszichológust, és felírt egy nagyon gyenge antidepresszáns gyógyszert. Nem azért, mert depressziós lettem volna, vagy bármilyen mentális betegségem lett volna, hanem szimplán a tüneteim enyhítésére.

Egy hét múlva találkoztam a pszichológussal. Az első alkalmat szörnyen viseltem, életemben először egy olyan tükröt tartottak elém, amibe nagyon fájdalmas volt bele nézni. Hazamentem, és a fájdalmaim az ötszörösére erősödtek. Elkönyveltem magamban, hogy csak szar a pszichológus, és csak ártani akart nekem, ezért a következő héten bementem a pszichiáterhez, hogy jelöljön ki nekem egy másikat.

Persze mondta nekem, hogy gondoljam át jól, mert a pszichológus elismert és profi szakember, sok emberen tudott már segíteni. De én makacskodtam tovább. Megbeszéltük, hogy akkor mondjam meg személyesen neki is, hogy mik voltak a problémáim, és vessünk búcsút egymástól. Teljesen felszabadultam. Úgy éreztem, most már nem fog tudni „bántani”, és nem érhet semmi baj.

Mikor a pszichológus ajtaja előtt várakoztam, a semmiből a telefonomra jött néhány értesítés, hogy apukám likeolta néhány fotómat a neten (nem hiszek a véletlenekben). Ezzel a tudattal mentem be a pszichológushoz. Először vázoltam a problémáimat, amikről valószínűleg ő már az első mondat után tudta, hogy a probléma nem ő, hanem a félelmem a saját magammal való szembenézéstől.

Megértette és elfogadta a helyzetet, de mivel volt még 40 percünk, azt javasolta, hogy beszélgessünk el arról, mi történt velem az utóbbi egy hétben. Elmeséltem neki, gondoltam, nincs már mit vesztenem, majd valahogy idegesen, karba tett kézzel kijött belőlem az a mondat is, hogy „Ja, és amúgy apukámnak volt pofája belikeolni az interneten.” Ezután rávilágított arra, hogy bizony itt van a probléma. Tükörként leutánozta a nonverbális jelzéseimet (is), és abban a tükörben megláttam az én jó mélyre elásott sérelmem. Apa.

Hirtelen úgy éreztem, mintha kaptam volna egy pofont, és ezáltal elkezdtem sok mindent tisztábban látni, mint azelőtt. Amit én 18 évig folyamatosan próbáltam elfojtani magamban tudat alatt, az hirtelen mind felszínre tört. Hihetetlen megkönnyebbülés volt ez nekem, és ezután beláttam, hogy tévedtem a pszichológusommal kapcsolatban, és hála az égnek folytathattam vele a közös munkát.

Ha jól emlékszem, a pszichológiában úgy hívják azt az állapotot, amit megéltem, hogy regresszió. Lényegében kissé visszafejlődtem életem azon szakaszára, ahol a fejlődésem megrekedt emiatt a helyzet miatt. Vagyis egészen kicsi koromig, emiatt is történt az, hogy ennyire anya szoknyájába akartam bújni mindig, ami azelőtt nem volt rám jellemző. Nyilván ez egy zavart okozott bennem, mert közben nem voltam tudatában annak a történésnek, ami bennem zajlott.

Ezután egy hatalmas változáson mentem át, és megyek át folyamatosan. Sokszor gyötrelmes volt, de iszonyú hálás vagyok, hogy mindezt megélhettem, mert enélkül nem lehetnék az, aki ma vagyok, és én elégedett vagyok magammal és az életemmel is. Rengeteg munkát fektettünk és fektetünk bele a mai napig abba, hogy minél jobban megismerhessem magam, és ezáltal a környezetemben is békét tudok teremteni, ha bennem is béke van. Megtanultam hálásnak lenni, elfogadni, megérteni, megbocsátani (magamnak és a családomnak), megélni az érzéseimet.

Folyamatos fejlődési vágy alakult ki bennem, és azt hiszem, ez a tűz sosem fog kialudni már. Rengeteg mindent köszönhetek azoknak, akik segítették az utamat, apámnak, anyának és legfőképpen magamnak. Egy-két hónapra rá felkerestem aput, el tudtam engedni a büszkeségem. Minél többet tanulok magamról és az emberekről, annál jobban érzem azt, hogy mennyi mindent nem tudok még, és ez az érzés folyamatosan hajt előre engem! Most, egy évvel később eljutottam odáig, hogy a pszichológia a mindenem, és mindenféle fajta tudást igyekszem megszerezni, és ez boldoggá tesz.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.