Hans Christian Andersen dán költő és meseíró (1805–1875) története szépen megmutatja, hogy a kognitív torzítások tudományos meghatározása előtti korokban is tudott arról az emberiség, hogy saját logikai hibáink segítségével képezzük le az érzelmi világunkat, hiányosságainkat, kiábrándultságunkat.

A környezet születésünk óta elvárásokkal vesz körül, mi pedig alkalmazkodunk. Szüleink, családunk, társas közegünk, iskolatársaink és munkahelyünk, barátaink – és barátaink posztjai, kommentjei – mind-mind diktálhatnak különböző elvárásokat.

Óriási hatalom

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

A XIX. században sem volt tehát egyszerű a helyzet, ám napjainkban a szerep-összevonódások miatt a szerepelvárások nyomása is megnő. Például vonzó nőnek, szuperanyának, konyhatündérnek, kiváló szakembernek lenni egyszerre – mondjuk csak ki – lehetetlen. Vagyis, sokszor összeegyeztethetetlen külső elvárások csapdájában vergődik a XXI. századi ember.

Bonyolult és gyorsan változó világunk értelmezhetetlen, viszont nyomasztó mennyiségű elvárással vesz körül bennünket: nem ugyanazért sértődik meg az anyós vagy a főnökasszony, a régi osztálytárs vagy az új szomszéd srác. Elvárások érkeznek a plakátokról, az edzőteremből, a munkahelyi megbeszélésekről, a baráti találkozókról, sőt, saját magunktól is. Elvárások mentén formáljuk önértékelésünket, viszonyainkat, viselkedésünket, döntéseinket, cselekedeteinket, követelményekkel és igényekkel fordulunk párunk, gyermekeink felé is.

Az elvárásoknak – már az elképzelésüknek is – óriási hatalmuk van a hozzáállásunk, és így az életünk eseményei felett is. Az ilyen típusú feladatokkal sosem szoktam megbirkózni – gondolja magában az ember –, és ezzel a gondolattal nyomban el is kezdi letekerni saját lelkesedését, hitét, motivációit. Végül – nahát: tényleg! – nem is birkózik meg a feladattal, és így nemcsak önbeteljesítő jóslatot, hanem ördögi kört is produkál: legközelebb még kedvetlenebbül, bizonytalanabbul áll hozzá.

Macska kint is bent is

Nem is beszélve a külső és a belső elvárások oly gyakran kibékíthetetlen ellentétéről: „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” – írja Eszmélet című versében József Attila. Lassan ötven éve annak, hogy Tory Higgins amerikai pszichológus megfogalmazta elméletét a szelfdiszkrepanciáról: az ő gondolata világítja meg azt a jelenséget, amikor egy ember eredményes, sikeres, és közben mégis rosszul érzi magát – például azért, mert attól tart, hogy így sem felel meg az elvárásoknak, a vélteknek és a valósaknak sem.

Belső ellentmondásainkat, szerepeinken belüli konfliktusainkat csökkenthetjük azonban, ha az elvárásokat szűrjük, megválogatjuk. Továbbá kompromisszumokkal, és ha kell, akár távolodással vagy kilépéssel (például szakítással, munkahely-változtatással) is.

Másfelől persze, ha nincsenek elvárások, akkor tájékozódási pontok, keretek és szabályok sincsenek, amelyek nélkül kaotikus helyzetben magunkra maradnánk. A megfelelő elvárásokra mindenkinek szüksége van.

Ám ha az elvárások nem reálisak, vagy éppenséggel ellentmondóak, akkor kétségbe is eshetünk: hiszen mindegy, mit csinálunk, úgysem tudunk megfelelni. Márpedig hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy ha nem felelünk meg az elvárásoknak, akkor majd megítélnek, és nem fognak szeretni bennünket.

Aki nem azonnal adja le a kiosztott munkát, az ügyetlen; aki csak két fogással készül a születésnapi ebédre, az fantáziátlan; aki szintidő fölött teljesíti a túrát, az eltunyult; aki két buliba is ugyanazt a ruhát veszi fel, az igénytelen. Ha a vezető csalódik bennünk, mert „nem bírjuk a terhelést”, hiszen nem vállaljuk hétvégére az extra munkát, akkor mi is csalódhatunk magunkban: holott nagy dicséretet érdemelnénk a határok megtartásáért, a munka–magánélet egyensúly oltalmazásáért.

Az elvárások alóli egészséges felszabadulásról olvassa tovább Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus írását a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely a külső és belső szabadsággal foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.