Minden megvan vagy semmi sincs
Az, hogy jól vagyunk, az utóbbi években szinte egyáltalán nem hangzik el. Pedig jóllétünk nem a körülményektől függ – az alábbi történetek ezt mutatják.
Sokszor vagyunk jól: örömmel nézzük a napnyugtát autózás közben, esti mesét mondunk a kislányunknak, aki közben hozzánk simul, titkon szerelmes pillantást váltunk a párunkkal, és sok-sok apróbb vagy éppen hosszabb pillanatban tényleg jó érzés tölt el bennünket.
Mégsem erről beszélünk. Miért is? Könnyű legyinteni erre, hogy persze, folyton csak panaszkodunk, hiszen mindig van nehézségünk, ami foglalkoztat. Ami nincs elrendezve, ami még fáj, amin már felháborodtunk, de még mindig ugyanúgy zajlik: ez van a legtöbbször az előtérben, ezeket kell megbeszélnünk.
Pedig azt szeretjük csinálni, ami jó érzésekkel tölt el minket, amit értékesnek tartunk. Így van ezzel egy ismerősöm ötéves kislánya, Panka is. Ő még nem esett áldozatul a képernyőláznak, ami milliószám szedi áldozatait. Nagy házban lakik, ahol több kisgyerek is van, a lépcsőházban, a szemközti kis játszótéren már megismeri őket. Sokszor meg is szólítja a kicsiket, akik éppúgy, mint ő, mindig egy-egy felnőtt társaságában sétálnak, játszanak.
Anyukája szerint ez nagyon fontos neki: ha nem lát egy gyereket pár napig, már kérdezi, mi lehet vele, esetleg beteg, vagy elmentek nyaralni? Felismeri a hozzájuk tartozó felnőtteket is, meg is szólítja őket, mondják el, mi van a kis barátjával. Ilyenkor a felnőttek mindig mosolyognak, néha le is hajolnak hozzá, és elmondják, hol van, mit csinál a kis barát. Jó látni, ahogy Panka aktív részese a környezetének, hogy számontartja a dolgokat, hogy őszinte érdeklődéssel beszélget a felnőttekkel.
Örülök, hogy vigyáztál magadra
Lassan az is kiderült számomra, hogy ez nem a véletlen műve. Panka szüleinek gondolkodása kifejezetten közösségi, törődnek saját környezetükkel, gondosak a kapcsolataikban. Panka ellesi, hogyan csinálják ezt családjának tagjai, és utánozza. Legutóbb például megdicsérte Lajos bácsit, aki rendes nagypapaként látogatja a Panka közelében lakó, Ivett nevű unokáját.
Az történt, hogy Ivett elkapta az óvodai vírust, ágyban feküdt néhány napig. Mikor meggyógyult, ismét eljött a nagypapája, és összetalálkoztak Pankával a téren. Panka teljes komolysággal odaállt Lajos bácsi elé, és így szólt: „Nagyon örülök, hogy vigyáztál magadra, és nem látogattad meg Ivettet, amíg beteg volt! Máskor is viselkedj rendesen, és vigyázz magadra!”.
Lajos bácsi kedvesen mosolygott erre, és elterjesztette a házban, milyen jó anyuka lesz Pankából – tud majd vigyázni a gyerekekre! Panka ezt kitüntetésnek érezte, és még többet üldögélt Lajos bácsival és Ivettel a padon.
Ami rendezett, az kiszámítható
Az idegrendszer működését vizsgálva azt látjuk, hogy a rend jóllétünk egyik fontos eleme. Ami rendezett, az kiszámítható, és ha tudjuk, mi fog történni, akkor biztonságban érezzük magunkat. Ez pedig az értelmes működés szempontjából fontos, hiszen az élet értelmessége az egyik legfontosabb igényünk. Már a néhány hetes csecsemő is sírva fakad, ha egyszerű kísérletben kiszámíthatatlan viselkedést tapasztal egy golyó gurulásánál.
Ha a világunkban rend van; ha áttekinthető mennyiségű emberrel vagyunk közös térben; ha fő vonalakban értjük, hogy mi történik; ha a hírek a minket körülvevő környezetből érkeznek: vagyis aktív részesei, alakítói vagyunk saját világunknak – akkor jól vagyunk. Az pedig igazán nem azonos a mi világunkkal, ahol bármely pillanatban bármely hírcsatornán, sok nyelven ömlenek a hírek.
A belső igény ez: rend és értelem legyen a minket körülvevő környezetben, kellő mennyiségű érdekes kihívással fűszerezve. A külső világ üzenete pedig ennek ellentmond: mindent kontrollálnod kell, ami érint téged, ehhez legyél jól tájékozott, aktív, igazodj el minél több helyszínen, oldj meg jól minél több feladatot (és azonnal). Bár tudjuk, hogy beszélhetnénk pozitív, kellemes, vidám dolgokról is, mégsem ezekről szólunk a magánéletünkben, csak panaszkodunk – ha tehetjük.
Ezekben a feleslegesen bonyolódó helyzetekben nehéz határt húzni, könnyű a szorongásig eljutni, és akár belebetegedni a túlterheltségbe. Felértékelődik a fontos információ, a problémák instant megoldása, a megfelelő mentális technika, amely segít rendezni a világunkat. Pedig amire tényleg szükség volna, a tehetetlenség, az elárasztottság helyett a bizalom és biztonság légköre.
A professzionális ember
Ezen a ponton felmerül bennem egy kép, az ötvenes évek közepéről. A Múzeum Étterem egyik nagy kirakatablaka előtt, ahol ponyva védett az eső ellen, üldögél egy bácsi. Köpcös, kerek arcában fekete gombszemek, arca mindig mosolyra kész. Cipőt szokott ott pucolni. Alacsony dobogón ül, mert nincs lába. Nem volt ritka látvány azokban az években a háborús sérülés, de ez az ember máig kísér az emlékeimben.
Ami miatt most előbukkant, és próbálom visszaadni a lényét, az a viselkedése. Nagyon udvarias volt, sokszor végighallgattam, mivel édesapám is rendszeresen ment hozzá. Amilyen gonddal válogatta a rongyokat, a megfelelő színű kenőcsöt, a sorba rakott kefék közül a megfelelő puhaságút a művelethez, az lenyűgöző volt. Számomra ő a professzionális ember, aki mindent tud arról, amit csinál, és élvezi a munkáját.
A végső ragyogó fényt úgy érte el, hogy mindkét kezébe vett egy-egy puha rongyot, úgy dörzsölte át a cipőt. Utána felnézett az emberre, és kutatta a tekintetével: vajon ő is szépnek találja? S ha elégedett pillantással nézett vissza a cipő tulajdonosa, felragyogott az arca. Évek teltek el, míg egyszer csak már nem volt ott – ő lett számomra a reménység melegszívű szobra.
Anyám kosztosa
Még egy kép illik mellé: idős, vékonyka, kis termetű bácsi a saját konyhánkban. A neve már feloldódott, mégis eleven az alakja. Ő volt évekig anyám kosztosa. Minden héten egyszer jött, mindig ugyanazon a napon, pontosan érkezve. Meghajolt kissé anyám előtt, kezet csókolt neki, és finom, halk duruzsolás indult el köztük. Híreket cseréltek, emberekről, házakról, mindenféléről beszélgettek.
Nem volt a barátunk, szegénységében, öregségében, magányában valószínűleg nem tudta már ellátni magát, és így járta azokat a helyeket, ahol szívesen tettek elé egy tányér ételt. Akkoriban hármas társbérletben laktunk, három család, gyerekekkel, látogató barátokkal, ott tanyázó rokonokkal. Egy konyhán osztozott a három asszony, és elfért még így is a szürke, viseltes öltönyű bácsi. Akkoriban mindenki szegény volt, és miközben az ország újjáépítése zajlott, különös sorsokat hozott össze a szolidaritás.
A szívünk is gyógyul
Mit lehet erről többet mondani? Hogy reménykedtünk mindannyian? Hogy össze kellett fogni, és miközben járt a kezünk, raktuk a téglát, lehetett énekelni jókedvűen? Panka és Ivett sorsa másképp alakul, remélem, ők is tudnak hálát érezni, ha kapnak valamit, tudnak örülni egymásnak, ha találkoznak.
A kiegyensúlyozott érzelmi élethez a mások iránt érzett figyelmesség, az őszinte kedvesség vezethet el, amikor a hála érzése annak van javára, aki átéli. Meggyőződik róla, hogy nincs egyedül, bizalommal lehet az emberek iránt. Fogantatásunktól tanuljuk a képességet az örömre az egészséges kapcsolatokban, és ha nincs elég belőle, felelősségünk és lehetőségünk van, hogy aktívan gyakoroljuk a kapcsolódásainkban. Az így felépülő közösségekben a szívünk is gyógyul, nem csak jól érezzük magunkat.
Orosz Katalin pszichológus
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben emberi kapcsolatainkkal foglalkozunk. Megjelent a legújabb HVG Extra Pszichológia Plusz különszám is: ebben az érzelmi intelligencia témáját járjuk körül.
Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
