A gyerekek a legtöbb esetben ösztönösen cselekednek. Vajon a tudatosságra születni kell, vagy tanulás útján érhető el? De a legfontosabb kérdés, hogy egy tudatos gyermeknek jobb élete lesz-e, mint az inkább ösztönösen működőnek?
Meglepő, de diákelmére idősebb korban is szert tehet, nem is akárhogyan.
„Mindent lehet, csak mértékkel” – ez a mondat sok témánál elhangzik, de leggyakrabban talán az étrenddel kapcsolatban. Célja a nyugalom és a szabadság érzésének átadása, mégis elindít szorongató gondolatokat is: Tényleg mindent lehet? De mi mindent? Ez gyanús! És hol a mérték? Ki szabja meg? Nos, ahogy a tányérunk tartalmát, a gondolkodásunkat az étkezésről is érdemes egyensúlyban tartani.
Sok belátásra van szükség, mert a rendszeretet vagy rendetlenség felnőttkorban alig változtatható.
A családok életében a hagyományok nem csupán a család képződményének fontosak, egyéni egészségvédelmét – szülők és gyermekek számára egyaránt – érdemes megbecsülnünk.
Az önismeret, a belső egyensúly megteremtése gyakran felmerülő, „divatos” témák, sokan hangsúlyozzák a fontosságukat. Az olimpiai- és világbajnok kardvívó szájából különösen meggyőzően hangzik, amikor a saját útjáról beszél.
Bár már van néhány vizsgálat, de ki kellene deríteni, mi az igazság a „Mommy Brain” jelenség mögött.
Mi felnőttek vagyunk felelősek gyerekeink biztonságáért, és a biztonságukhoz tartozik, hogy megfelelő határokat kapnak tőlünk. Sokszor szenvedünk azonban amiatt, hogy nem tudjuk a kívánságaikat teljesíteni. Hogyan mehetne gördülékenyebben a nemet mondás?
Szólnak érvek a megértés, de a mindenkire érvényes szigor mellett is – közli egy dán kutatás.
Sokan azt hiszik, hogy az öngondoskodás szinte velünk született, pedig egyáltalán nem magától értetődő: sokan ötlettelenséggel, tehetetlenséggel, ellenállással küzdenek. Jó hír, hogy megtanulható készségről van szó.
A perspektívaváltás pszichológiai háttere az átkeretezés jelenségében rejlik, amelynek során új jelentést tulajdonítunk a körülöttünk lévő eseményeknek.
Sok okos és erős nő szembesül a problémával, hogy nehéz társat találnia. Nőnap alkalmából megnéztük, mi lehet ennek a háttere, és mi segíthet.
A gesztikulálás segíti a gondolkodást – írja könyvében a téma amerikai szakértője.
Családunk körében – jó esetben – könnyebben vállaljuk érzéseinket, szabadabban lehetünk önmagunk, mert bízunk szeretteink elfogadásában és együttérzésében. Sokszor azonban nem alakul ki ez a fajta harmónia.
Külső és belső, magas és alacsony elvárások hatnak arra, hogy milyennek látjuk a párunkat, és a vele megélt kapcsolatot. A nagy Ő kergetése helyett érdemes az elég jó Ő-re figyelnünk, aki sokkal gyorsabban felbukkanhat a színen.
Évszakonként, naponként, óránként próbálta felmérni a baljós időszakokat egy kutatópáros.
A stressz életünk elkerülhetetlen velejárója, de ha folytonos nyomás alatt élünk, előbb-utóbb testi és lelki harmóniánk nagy kárt szenved. Vannak azonban olyan technikák, amelyek a szenvedés helyett az önérvényesítés képességének megszerzésével kecsegtetnek.
Vannak egyedülállók, vannak a szülőkkel élő felnőtt „gyerekek”, de nagynénik vagy nagybácsik is, akik úgy részei a családi rendszernek, hogy saját társuk vagy gyerekük nincsen. És jócskán vannak olyanok is, akiket szingliként definiálunk, holott társas kapcsolatban élnek, csakhogy társuknak nem embert, hanem például kutyát vagy macskát választanak.
Egy amerikai egészségközgaszdász régóta sejtett felfedezést tett.
Mindnyájan ismerünk olyan zárkózottan, izoláltan élő embereket, akiknek úgy tűnik, sokkal jobb egyedül, ráadásul párkapcsolat nélkül. Mi lehet annak a hátterében, hogy így élnek? Vajon jól érzik magukat a bőrükben? Kell-e nekik segítenünk?
