Az 1983-as Magányos farkas című amerikai filmben Chuck Norris (akit szuperhősként mostanában igencsak felkaptak a mémgyártók) egyedül élő texasi seriffet játszik. Célja a rosszak legyőzése, rendőrtársai segítése, erőszakos (ámde a jóért küzd), misztikus tér lengi körül: elérhetetlen, kiábrándult, nem igényli az emberi kapcsolatokat. Mindez persze a nézőben rejlő sztereotípiákat is megmutatja, a valóságban azonban a magányos sorsok sokféle árnyalata létezik.

De mik is lehetnek a közös jellemvonások? A pszichológia tudományában nem használjuk a magányos farkas kifejezést, ezért sokkal egyszerűbb, ha megnézzük, a pszichológiai fogalmak közül mik tartozhatnak e személyiség tipológiájához.

Magány vagy egyedüllét

Bármennyire is csak árnyalatnyi különbséget vélünk felfedezni a magány és az egyedüllét között, lényeges az eltérés. A magány kellemetlen, gyakran gyötrő állapot, amikor úgy érezzük, nem kapcsolódunk a világhoz, nincsenek társas kötődéseink. Történhet ez annak ellenére, hogy közösségben vagyunk, párkapcsolatban élünk, vagy éppen rengeteg ember vesz körül minket. Tehát az egyedüllét félelmetes szorongásos állapota lehet maga a magány érzése.

Életünk során mindnyájan átéljük ezt az állapotot, ha máskor nem, kamaszkorunkban. Mivel ez a kor számos pszichés változással teli, és ilyenkor a legnagyobb az igény az elvonulásra, a magánykutatásokat sokszor a serdülő korosztállyal végzik. A vizsgálatokból kiderül, hogy a kamaszok általában előnyt kovácsolnak a magányból, de mégis kevésbé érzik magukat boldognak akkor, amikor egyedül vannak.

Ha jól jövünk ki ebből a fejlődési szakaszból, akkor van esélyünk arra, hogy az egyedüllétet kreatívan tudjuk használni, és pozitívan megélni.

Egyedül nem megy?

Az evolúciós és a társadalmi élet tapasztalata az, hogy egyedül nem megy, hogy sokkal védtelenebbek és sérülékenyebbek vagyunk egyedül. Szóval az elvárások leginkább arra terelnek minket, hogy párkapcsolatban, közösségben éljünk. Miközben szeretnénk önálló, független életet élni, szeretnénk kapcsolódni másokhoz is. Ennek egyensúlya komoly kihívás a mindennapokban.

Személyiségfüggő, hogy ki mennyi időt szeret egyedül tölteni, és mennyit társaságban. Ezt az igényt az extravertált és introvertált spektrummal szoktuk leírni. Ez olyan skála, amelynek egyik végén a szélsőségesen magányos típusok, „a remeték”; a másik szélén pedig az extrém társaságkedvelők, „a bulizók” állnak.

Ritkán fordul elő azonban az életben ilyen vegytisztán a két szélsőség, sőt bizonyos helyzetekben egy extravertált személy is lehet introvertált, és fordítva.

Olvassa tovább Faludi Viktória pszichológus cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben kapcsolatainkkal foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!