Amikor Amerika egyik hírhedt zaklatóját, Vernon E. Millert nemrég lecsukták, a férfi - a New York Times cikke szerint - egy hónap alatt már majdnem négyezerszer hívta volt barátnőjét. Emellett állandóan becsengetett hozzá, ha nem kapott választ, akkor az ablakon át leselkedett. Miller elismerte tettét, de arra kérte a bíróságot, ne szabjanak börtönbüntetést rá, mert nem érzi magát bűnösnek. „Bűn az, ha szerelmes az ember és nincs kihez forduljon?” - kérdezte Miller a bírót, és egy kis megértést várt, mivel a barátnője elhagyta. Ám John M. Cascio bíró nem ajánlotta fel a vállát, hogy a férfi kisírhassa magát rajta, inkább rács mögé küldte, mert Millernek már korábban is volt egy hasonlóan zűrös zaklatásos esete. Az ügy nem volt olyan súlyos és évekig húzódó, mint a zaklatások általában, éppen ezért volt példa értékű a szigorúság, mert azt az üzenetet hordozta, hogy nincs olyan eset, amelyet ne vennének komolyan. 

Amerikában a zaklatás a legtöbb államban már jó ideje bűncselekmények számít, az elkövetőt megbírságolhatják, próbaidőre helyezhetik, pszichiátriai kezelésre kötelezhetik vagy egy év letöltendő börtönbüntetés vár rá. Természetesen nem volt ez mindig így, több államban csak azután tették meg a megfelelő intézkedéseket, hogy halálos áldozatot követelt az addig ártalmatlannak, legfeljebb zavarónak tartott zaklatás. A zaklatók a szerelemre hivatkoznak, sok esetben nem ismerik el bűnösségüket. Ennek ellenére legtöbbször nem kell magyarázkodniuk a bírónak, mert az ügy egyáltalán nem is kerül a bíróság elé. Az amerikai igazságügyi minisztérium által finanszírozott legújabb felmérés szerint három áldozatból csak egy jelentkezik a rendőrségen, a háttérben több ok hat egyszerre. Az áldozatok háromnegyede ismeri a zaklatóját, aki jelenlegi vagy régi barát, szomszéd, esetleg iskolatárs, amitől nagyon sokan személyes ügynek tekintik az ilyen eseteket. Az is általános, hogy az áldozatok nem bíznak abban, hogy a rendőrség komolyan venné őket, mert a hatóságok alig tehetnek valamit, amíg az ügy tettlegességig nem fajul. Pedig ez nem így van. Ha valakit egy személy követ a munkába, leselkedik utána, állandóan a háza előtt várakozik, az összefüggéseket be lehet bizonyítani, még akkor is, ha a zaklató tagadja a tettét, ami szinte kivétel nélkül megtörténik.

Magyarországon csak 2008 januárja óta lett bűncselekmény a zaklatás. A törvény úgy változott, hogy aki más magánéletébe önkényesen beavatkozik, megfélemlít vagy megfenyeget valakit, bűncselekményt követ el, nem csak szabálysértést. A veszélyes fenyegetés fogalma azonban megmaradt a törvényben, ami miatt az olyan példát statuáló döntésekre, mint amit a Miller-ügyben hozott az amerikai bíró, valószínűleg nem kerülhet sor. A magyar jogalkotók azt is kikötötték, hogy a zaklatásnak rendszeresen vagy tartósan kell történnie ahhoz, hogy a hatóság foglalkozzon a kérdéssel. Azt azonban, hogy ez pontosan mit is jelent, egyedi megítélés tárgyává tették. Elég, ha háromszor csönget be valaki éjjel a lakásomba, vagy csak a harmincharmadik után van jogom védelemre? A helyzet annyival  rosszabb, hogy a zaklatásos eseteket nem csak a közvélemény tekinti személyes ügynek, hanem a rendőrök többsége is.

Az amerikaiak egy lépéssel előttünk járnak, hiszen sok államban, például Kansasban a törvény lehetővé teszi, hogy akkor is kivizsgálják az eseteket, ha az áldozat egyszerűen csak megfélemlítve érzi magát, nem kell a veszélyes fenyegetésnek is megvalósulnia. Ez pedig felbecsülhetetlen értékű segítség az olyan ügyekben, ahol távolságtartóan ugyan, de évek óta fennáll a zaklatás ténye, ami megkeseríti az áldozat életét.

A zaklatások nálunk ritkán kapnak nagy nyilvánosságot, mivel az áldozat a legtöbbször felelősnek érzi magát az elfajult kapcsolatért; éppen, mint a nemi erőszak esetében. De a nemi erőszakkal ellentétben zaklató egyáltalán nem csak férfi lehet, a nők legalább olyan „tehetségesek” ebben a műfajban. Az internetes közösségek tagjai nem egy ilyen jellegű esetről tudnak, amikor az áldozat már kénytelen volt elköltözni, telefonszámot és munkahelyet változtatni, de mindez még mindig nem volt elég ahhoz, hogy védelmet kaphasson.

A budapesti rendőrfőkapitányság statisztikai adatai azt mutatják, az esetek többségében itthon nem indul nyomozás. A 2008 januárja és augusztusa között eltelt fél év ugyan kevés a komoly következtetésekhez, de ez idő alatt 523 esetben utasítottak el feljelentést (nem történt bűncselekmény), 788 esetben pedig megszüntették a nyomozást, mert az áldozat nem tett feljelentést vagy visszavonta azt. Vádemelésre csak 156 esetben került sor, ami valószínűleg azt jelenti, ha már zaklatnak valakit, jobban jár, ha erre Amerikában kerül sor.

Krisztina O'Brien