hvg.hu: Mikor vált itthon egyértelművé, hogy szükség van Vargas Llosa műveire magyar nyelven?

Csuday Csaba: A Nagyvilág spanyol rovatának vezetője és képszerkesztője voltam a hetvenes évek közepén, épp akkor kezdtem ezt a munkát, amikor a latin-amerikai irodalom betört a világirodalom élvonalába. Mondhatnám azt is, hogy az úgynevezett boom sikere tette szükségessé, hogy a folyóiratnak külön spanyol rovata legyen; az ő beérkezésük segített hozzá, hogy állásszerűen foglalkozzam irodalommal, műfordítással. Többek között García Márquez, Cortázar és Vargas Llosa voltak azok, akik az 50-es, 60-as években Párizsba kerültek, és feladatként tűzték maguk elé földrészük sajátos arculatának irodalmi kifejezését. Felismerték, hogy spanyol anyanyelvük kiváló eszköz lehet felfedezésre, meg- és elismertetésre váró világuk művekbe foglalására.

hvg.hu: Ez elég volt ahhoz, hogy az egész világ rájuk figyeljen?

Cs. Cs.: A figyelmet elsősorban hangjukkal keltették fel; bármennyire különbözőek voltak is külön-külön, az eleven, új színeket mutató, új hangokat megszólaltató történetek ereje közös jellemzőjük volt. És még egy tényező: a francia egzisztencializmus gondolatait, életérzését és világlátását megismerve ráébredtek arra, hogy a sötét, tragikus és abszurd tartalmak éppúgy jelen vannak Latin-Amerikában, mint a világháború tanulságaiba bonyolódott Európában, csak éppen az ő saját élményeik, tartalmaik révén ez a szellemiség egészen más értelmet kapott. Llosa például, kezdetben Sartre-ra esküdött, és vele együtt vallotta, hogy az írónak, az értelmiségnek „elkötelezettnek” kell lennie. De ez nem elsősorban politikai, hanem a rangos irodalom melletti elkötelezettséget jelentette.

Mario Vargas Llosa 2003-ban Budapesten

Benkő Imre

hvg.hu: És talán hitelesebb tudott lenni, mint egy francia, hiszen saját hazájában sokkal szélsőségesebb viszonyok voltak, mint Nyugat-Európában?

Cs. Cs.: Valóban: a hitelesség esetükben, főképp Llosa esetében nem annyira a metafizikai tartalmú „emberi minőség” pontos feltérképezését jelentette, bár azt is, tudatosan és programszerűen, hanem, a földrész nagyon is társadalmi gondjainak megfogalmazását: az erőszak, a nyomor, a végletes kiszolgáltatottság ábrázolását.

hvg.hu: A mesélőtől az olvasók többsége elvár valamiféle könnyedséget. Vargas Llosa témái mégis minden esetben halálosan komolyak.

Cs. Cs.: Egyik legfőbb erénye véleményem szerint feltétlen ez, de inkább azt mondanám, hogy a jobbító szándék, a valóságra visszahatás szándéka és hite húzódik meg e mögött. Komolyan veszi a dolgát, mert a tárgya komolyságot követel. Ezt a szándékot tükrözte 23 évesen publikált első, és mindjárt nagy sikert arató novelláskötete a Kölykök és a 60-as évek elején megjelent első nagy regénye, A város és a kutyák. Legfiatalabbként ő lett a boom fenegyereke, és a regény mindjárt jelentős díjat kapott Barcelonában, s az elismerés egy csapásra ismertté és népszerűvé tette. Ezt a művet még két hatalmas tabló követte, a Zöld palota és a Négy óra a Catedralban. Később az úgynevezett „magánmitológiák”, vagyis az egyén problémái kerülnek művei középpontjába, és én ekkor, a 70-es évek második felében kerültem kapcsolatba írásaival, szerkesztőként és fordítóként.

hvg.hu: Ekkor válik központi témává az erotika is?

Cs. Cs.: A szexualitás mint az emberi természet egyik legfontosabb és legingoványosabb területe sosem hiányzott a Vargas Llosa műveiből. Ezt nem szabad elfelejteni, és talán helytelen is korszakokra osztani életművét, ez inkább amolyan irodalomtörténészi leegyszerűsítés. Maga az író például sosem vélte úgy, hogy első művei lényegileg különböznek a későbbiektől, csupán a hangsúly, a nézőpont és az ábrázolás szemhatára tolódott el bennük. Amikor egy spanyol kiadó „A függőleges mosoly” címmel erotikus sorozatot indított, Vargas Llosától kérték a sorozat első darabját. Ez a mű A szeretem a mostohámat. Ezt a kisregényét fordítottam tőle elsőként. Az erotikus tárgyat Llosa egy írói bravúrral egyszersmind ki is emeli az egyén hálószobatitkaiba kukucskáló szűk látószögből: a kerettörténet ugyan egy kispolgári család közegében játszódik, „tiltott” viszony bontakozik ki benne a középkorú mostohaanya és a kiskamasz mostohafiú között, de a családfő egyik mániája, a lelkesítő erotikus festmények nézegetése remek, e képekhez kapcsolódó betétnovellák közbeiktatását tette lehetővé, s e képek a testiség széles skálájának bemutatására adnak alkalmat.

hvg.hu: Mégsem lesz belőle pornográfia. Hogy csinálja ezt az író?

Cs. Cs.: Az ízlés, az arányérzék és a mértéktartás eredményeképp. Vargas Llosa különlegessége, hogy a legfrivolabb témát is finom tapintattal és hajlékony, rendkívül választékos, helyenként költői síkra emelkedő nyelven fogalmazza meg, s így az olvasóban fel sem merül, hogy erkölcstelen lenne.

hvg.hu: Pedig az ön második fordítása, az 1986-os Ki ölte meg Palomino Molerót? konkrétan így kezdődik: "Aztakurvaanyjukat". Első hallásra megütközhet rajta az olvasó.

Cs. Cs.: A szöveget tovább olvasva azonban kiderül, hogy nagyon helyénvaló a kacskaringós káromkodás: ön, vagy bárki, kivált, ha, mint a könyvben mondja egy közkatona, ugyan mit szólna, ha hirtelen meglátna egy fára felakasztott, megnyúzott pucér férfit? Sem a brutalitás, sem a szex nem céltalan nála, nem különcködni akar vele, hanem hitelesen ábrázolja az adott helyzetet. Hozzátartozik a valóság teljességéhez. Ugyanezért az erotikus vonal jelenlétét sem kell sem túl-, sem lebecsülni műveiben. Ahogyan e kérdés meghatározó az emberek életében, ugyanúgy nyeri el megfelelő helyét az író történeteiben.

hvg.hu: Vajon saját vágyait éli ki ezekben az elbeszélésekben? Első felesége például saját nagynénje volt, ami egy kissé kényesnek tűnik, a házasságukat meg is örökíti a Júlia néni és a tollnok című regényében.

Cs. Cs.: Sőt, első, balul elsült házassága után újból rokoni körből választott, de Patricia asszonnyal való kapcsolata a mai napig tart, és - ezt saját szememmel is láttam -, kapcsolatuk rendkívül harmonikus. Inkább azt mondanám, Vargas Llosa az emberi természet végleteit, „kicsapongásait” inkább a műveiben „éli ki”, ő maga is mondja valahol, mintegy kitágítva ezzel a személyiség határait.

hvg.hu: Nem találnánk tehát hullákat a pincéjében. Mégis mi a célja az emberi természet perverzitásának ábrázolásával?

Cs. Cs.: Ismétlem: teljességigényéből, az ember sötét, szakadékos mélységeinek megvilágításának szándékából fakad e jellegzetessége. Volt szerencsém jelen lenni Madridban 1994-ben, amikor az író megkapta spanyol állampolgárságát, és egy előkelő intézményben előadást tartott a liberalizmusról. Emlékszem, Theatcher asszonyt idézte, aki szerint társadalom pedig nincsen is, csak egyének vannak. Az egyén életében csapódik le minden szociális, politikai és gazdasági probléma. Vargas Llosa szemléletének is a személyiség áll a középpontjában. Azon az előadáson még Hayekra is hivatkozott, és egy olyan társadalmat nevezett eszményinek, amelyben az emberek a kapitalista piacgazdaság keretei között szabadok, de, önkéntes elhatározásból betartják a törvényeket. Ez volna számára az ideális „emberi állapot”.

hvg.hu: Mégsem ezt örökíti meg, hanem pont az ellenkezőjét.

Cs. Cs.: Igaz, többnyire a szabadság hiányáról, az emberi élet ellehetetlenüléséről ír. Ez viszont nem végletes borúlátás a részéről, inkább a valóság reális erőviszonyainak ismerete. Hősei mindig megpróbálnak, amint a Nobel-indoklásban is áll, lázadni ez ellen az adottság ellen. Általában sikertelenül, de ez nem az ő fogyatékosságuk. A bukás, a halál minden művében fontos szerepet kap, minthogy fontos kérdés is, ha nem a legfontosabb.

hvg.hu: Lehetséges így a fejlődés? Ha sosincs happyend? Elkelne egy kis biztatás.

Cs. Cs.: Az ő írói ambíciója, hogy az olvasóit közel vigye, mintegy részeseivé avassa történeteinek. Azzal, hogy résztvevővé válunk, saját démonainkkal is szembesülhetünk, de egyben tudhatjuk is, hogy kívül vagyunk. Belül és kívül egyszerre. Így marad egy kicsi, ha tetszik, megnyugtató távolság. Érdekes, hogy maga Vargas Llosa is ilyen a valóságban: nagyon közvetlen, udvarias, odafigyel az emberekre, mégis megtart egy lépés, mondhatni, angolos távolságot, miközben törekszik rá, hogy megadja a módját, az idejét és a terét minden eseménynek. És még egy egyedi vonás: a hangja, a hanglejtése, az a „saját” spanyol, de egyben különleges, bensőséges „latin” hang és beszédmód, amely már puszta akusztikai hatásával lebilincsel. Mindenki úgy érzi, mintha régi barátját, ismerősét hallaná.

hvg.hu: Tán csak úgy lehet valaki méltó a Nobel-díjra, ha saját életével is példát mutat?

Cs. Cs.: Mario Vargas Llosa Nobel-díja mindenképp örömteli. Úgy is mondhatnánk, globális közérzetjavító esemény. Főleg most, amikor nagyrészt katasztrófákról hallunk a hírekben. Nekem külön öröm, hogy neki ítélték a díjat, sőt, büszke is vagyok rá mint egyik fordítója, és úgy is mint hispanista tanárember. Az első kötetétől eltelt ötvenegy év alatt nagyjából harminc könyvet írt, ami mögött hatalmas munka van. Talán nem olyan eredeti, mint Márquez, Onetti vagy Cortázar. De töretlenül gazdag életműve, amelynek, reméljük, még koránt sincs vége, legalább akkora érték. Hamarosan megjelenik következő regénye, amelyből az El País már közölt is egy részletet: a 20. század elején játszódik, és egy ír diplomata, (kalandor? szabadságharcos?) a hőse, aki, ráadásul, valami homoszexuális botrányba keveredik.

hvg.hu: Ez a téma még a 21. században is kényes.

Cs. Cs.: A sikamlósság és az egzotikum mindig is érdekelte az embereket. De itt, mint a többi regényben is, inkább a másság lehet az érdekes. És nem ez lesz az első műve, ahol elbizonytalanodnak a hagyományos szexuális szerepek. Az Édenkert a sarkon túl című regényében például Gauguin, a festő ősi kultúrák mélyére száll, és a bennszülöttek világában felfedez egy „harmadik nemet”: olyan férfiakat, akik nők is, és a közösségük elfogadja, sőt, tiszteli őket. Látszik tehát, hogy Llosát mennyire foglalkoztatja az ember, a világ sokszínűsége, teljessége. A régebbi művekből ismert szereplők például egy-egy új történetben teljesen más emberként köszönhetnek vissza. Talán azt mondja az író ezzel, hogy nem vagyunk mindig ugyanazok, ugyanolyanok; jók is vagyunk, meg gonoszak is. Egy újabb helyzet újabb oldaláról mutatja, gazdagítja a hősöket.

hvg.hu: Pedig sokkal egyszerűbb, ha fekete-fehérben tálalják fel a világot.

Cs. Cs.: Vargas Llosa egy interjújában azt mondta, ő talán esztétikai lelkesedésből lett író. Szerinte a művész érzékenyebb a világra, a szépre, a jóra, de a rútra, a rosszra is. Ez a szenzibilitás ösztönzi arra, hogy mindezt leírja és feltárja, hogy mást is gyönyörködtessen, illetve, hogy a rossz, a rút ejtette sérülésekre enyhülést adjon. Az író külön világot teremthet, ami isten szintjére emelheti, de ez a „bűn” maga után vonja a bűnhődést is: a valóságot.