Azt szokták mondani, kutyával és gyerekkel bármit el lehet adni, de ahogy Hoppál Bori Kebelbarátnők című könyve is állítja, létezik egy még univerzálisabb marketing eszköz: a női mell. A sajtóban, tévében látható keblek azonban nem képviselik a női nemet, nyomasztóan egyformák a valódi mellek változatosságához képest. A mindenhol jelenlévő cicik ellenére (vagy pont azért) a nők viszonya saját melleikhez a legkevésbé sem mondható harmónikusnak, a hvg.hu-n korábban már beszámoltunk az 007b.com nevű közösségi oldalról, ahol a nők egy önkéntes fotóadatbázisban osztják meg egymással mellüket és történeteiket, illetve a hasonló célű, de nem csak a mellkasra koncentráló theshapeofamother.com nevű, a szülés utáni női testet éltető oldalról is írtunk már.

Hoppál Bori valami ilyesmire és ennél jóval többre vállalkozott a Kebelbarátnőkben: megmutatja sokféle nő sokféle mellét, mesélteti is őket, de kultúrtörténeti és egészségügyi oldalról is alaposan körüljárja a témát. Könyvéből kiderül, hogy a női mell idealisztikus ábrázolása valószínűleg a férfi istenek ókori megjelenésével egyidejű, tulajdonképpen erre az időpontra tehető a nők elnyomásának kezdete is. Külön érdekesség, hogy miközben a világ fejlettebb részein a nemek egyenjogúsága mondhatni elfogadott elvvé vált, ugyanitt a női testtel szembeni diszkrimináció még mindig tombol. (És az senkit nem vígasztal, hogy az utóbbi időben a férfiak testét felhasználva hasonló frusztráció kezd kialakulni a férfiak körében is.)

Hoppál olyan eretneknek látszó elméletekről is beszámol, melyek szerint például a melltartó viselés összefüggésbe hozható számos női betegséggel, köztük a mellrákkal és a mammográfiával kapcsolatos, egyre terjedő kétségeket is bemutatja. Természetesen a szex sem maradhat ki a témák közül, szóba kerül a mellorgazmus és a szoptatás erotikus vonatkozásai is, amelyről szintén írtunk már a hvg.hu-n. (A szoptatós szexszel kapcsolatos legjobb leírás egyébként Ken Follett Afganisztáni kaland című könyvének köszönhető.)

A kutatási adatokkal, idézetekkel is alátámasztott, hiteles háttér anyagokból minden eddiginél teljesebb képet kaphatunk a női mellről, a kötet legerősebb része azonban egyértelműen a “mellmesék” rész, amelyben nők vallanak saját kebleikről, a legtöbb esetben mellképpel is vállalva testüket. Kevés a maradéktalanul boldog történet. Megdöbbentően sok gyerek- és kamaszkori zaklatásról, önutálatról, szexuális problémákról olvashatunk, és a happy end gyakran elmarad. A valószínűleg inkább Hoppál Borinak, mint a Jaffa kiadónak köszönhető szerkesztési elveknek köszönhetően az összkép azonban nem teljesen sötét, a mesélők között a legtöbben nem csak megbékélnek keblükkel, de meg is szeretik. A változatos mellmesék között akad pozitív és negatív történet a mellplasztikáról, mellrákról, van egészen fiatal és idős szereplője is a vallomásoknak. A fekete-fehér mellképek fontos részei a könyvnek, a média általt súlykolt “ideális” mellek után sok férfi és női olvasó számára lehet felszabadító végre valódi nők, valódi melleit látni.

Hogy mennyire jó olvasmány a Kebelbarátnők, a 79 éves Róza idézetével bizonyítjuk, akinek története példaértékű:
“(...) akkor már felbukkant az életemben egy másik férfi, egy igazi szexbajnok. Ha belegondolok, az öregedés számomra nagy sikertörténet. Hatvankét éves voltam és akkor kezdődött az élet!”