Milyen lény az újságíró: cinikus állat vagy irgalmas szamaritánus?
A riporter feladata, hogy tudósítson. Újra és újra felbukkannak azonban olyan esetek, melyek az újságírói etika határait feszegetik. Az 1993-as Pulitzer-díjas szudáni fotó nem az első és nem az utolsó, mely rávilágít az újságírói és emberi felelősség természetére.
Michael Nicholson tavaly áprilisban látogatott Budapestre, a híres haditudósítóval a hvg.hu-nak is alkalma volt találkozni. Akkoriban Nicholsonnal az oktrojált demokrácia értelmetlenségéről, a pénzről, mint a háborúk fő okáról beszélgettünk, illetve ő a szemtanúság nehézségeit elemezte. Szerinte a legnagyobb szenvedések helyszínein végzett szolgálatot úgy lehet csak kibírni, hogy az ember kikapcsolja az érzelmeit, és csak a munkájára koncentrál. A tudósítás passzivitása, a beavatkozás mértéke és az újságírói felelősség Nicholsont is foglalkoztatta három évtizedet és tizenöt háborús konfliktust átivelő munkája alatt. A róla készült film, a Welcome to Sarajevo és a megélt borzalmakról megemlékező könyveinek központi témája az etikus magatartás, a megfelelő egyensúly a tétlen szemlélődés és a beavatkozás között.
A dilemma mindig is foglalkoztatta a szakmát és a közvéleményt, a kirívó esetek pedig még inkább fókuszba helyezték a riporterek felelősségét. Emlékezetes az a szudáni fotó, amelyen Kevin Carter egy éhező kislányt örökített meg a halálára vágyó keselyű társaságában. A Pulitzer-díjas, 1993-as felvétel bár sokkoló módon, ám mégiscsak felhívta a figyelmet az afrikai éhínségre. Egy évvel később Carter azonban öngyilkos lett: nem viselte a közvélemény kritikáját, és feltehetőleg saját lelkiismeretével sem tudott megbirkózni.
Mindkettő nagy teher. 2006-os Rules of engagement (A bevetés szabályai) című cikkében Roger Simpson újságíró rámutat, mekkora ellentét feszülhet az objektív tudósítás kötelessége, a nézettségi mutatók nyomása, illetve az etikus, azaz elvárható emberi magatartás között. Mikor kell beavatkozni? Mikor kell letenni a kamerát és segíteni? A racionális, üzleti megfontolások azt diktálják: legyen meg a sztori, lehetőleg exkluzívan, gyorsabban, mint mindenki másnak, és minél szaftosabban, véresebben. Ezért fogják nézni, és olvasni az orgánumot, ettől nő a szívszorító hírek mellé elhelyezett hirdetések értéke, ettől maradhat fenn az újság, a csatorna, ettől tudják meg az emberek, mi történik a nagyvilágban. Ez a természetes keringése az állandó, magas vérnyomástól szenvedő szakmának. De hol a határ?
A nemzetközi etikai kódexek lefektették a szabályokat, amit a Magyar Újságírók Szövetsége is próbál átültetni a hazai gyakorlatba. Halák László, a MÚOSZ etikai bizottságának elnöke kérdésünkre így fogalmazott: „Az újságíró feladata nem az, hogy történelmet írjon, hanem, hogy a történelemről tudósítson”, azaz a segítségnyújtás mindenképp szükséges, főleg, ha a riporter elsőként érkezik a helyszínre. Több évvel ezelőtt egy járókelő emelt panaszt néhány sajtófotós ellen, akik egy budapesti baleset során nem engedték az orvost a sérült közelébe, mert el voltak foglalva azzal, hogy minél jobb, közelebbi felvételek készüljenek. A magyar újságírók etikai kódexe konkrétan nem, de áttételesen több pontjában is érinti vészhelyzetek, az erőszakos szituációk során követendő magatartást. A valósághű tájékoztatásról és lelkiismeretességről szóló paragrafusban például azt követelik a sajtómunkásoktól: Az újságíró nem maradhat semleges, ha a demokratikus értékek védelméről van szó. Kötelessége fellépni a terrorizmus, a bármilyen szempontú – faj, vallás, kultúra, nemzetiség, nem, életkor miatti – gyűlöletkeltés ellen. Áttételesen tehát, de mégis érvényesíthetőek nálunk is az erkölcsi elvárások.
A külföldi regulák és állásfoglalások ennél adekvátabbak. A fent említett Simpson három aranyszabályt fektet le: a beavatkozás szükségességét, ha az újságíró elsőként érkezik a helyszínre, amíg a megfelelő segítség oda nem ér. A második elv szerint azonban nem szabad közbelépni, ha veszélyezteti saját vagy mások életet a riporter. A harmadik szerint viszont azt is mérlegelnie kell, hogy esetleg a látottak rögzítésével segíthet a leginkább, nem a közbelépéssel.
Pár hónapja egy dél-afrikai szabadúszó újságíró felvétele sokkolta a közvéleményt. Golden Mtika kamerájával rögzítette, ahogy egy banda holtra ver egy zimbabwei férfit. A riporter végigköveti az eseményeket onnan, hogy a csapatba verődött dél-afrikaiak portyázásra indulnak Diepsloot városában, míg útjukba nem kerül egy férfi, akire ráfogják, hogy bűnöző, majd elkezdik ütni-vágni. Mtika végig filmez. Keze néha megremeg a látottaktól, de mindvégig a brutalitásra fókuszál. A rendőrök későn érkeznek, a zimbabwei szörnyet hal. A videó heves indulatokat keltett, nem csupán az úgy nevezett mob justice (az "igazságosztó" bandák) rémísztő valóságát tekintve. Mtika nem avatkozott közbe, de azt hallani lehet a felvételen, hogy többen próbálják meggyőzni a verekedőket, hogy a zimbabwei „ártatlan”. Egy férfinek pedig, aki meg akarja védeni az áldozatot, megfenyegetik, hogy hasonló sorsra fog jutni.
Mtika saját életét is védte azzal, hogy passzív maradt. A felvételeket azonban nem adta oda a rendőröknek, a hatóság egy másik szemtanú, mobiltelefonnal felvett képei alapján vette őrizetbe a támadókat.
Simpson szabályai szerint ez a kívülállás több okból is aggályos. Egyrészt az olvasók „bizalmát” veszti az az újságíró, avagy média, mely nem jár el irgalmas szamaritánus módjára vészhelyzetben. Másrészt a tétlen szemtanú pszichéje is sérül. Ennek hatása, ha nem is azonnal, később biztos jelentkezik. Azt írja Simpson: „Először lehet, hogy sokkolja a szemtanú riportereket, amit látnak, az is elképzelhető, hogy lelkiismeret-furdalással vegyített izgalom tör rájuk, de végül megkeserednek, rosszindulatúak és érdektelenek lesznek a világ dolgai, és saját munkájuk iránt is.” A torontói egyetem kutatása alapján elhúzódó álmatlanság és szorongás is megállapítható azoknál a zsurnalisztáknál, akik életveszélyes helyzetekbe kerülnek, és folyamatosan a halál torkából tudósítanak.
Ezt a traumatikus állapotot a Welcome to Sarajevo is ábrázolja. A kiégett riportert Woody Harrelson alakítja, aki érzéketlenül éli meg az embertelenségeket. Nicholson a pozitív példa a filmben, aki egy bosnyák kislányt menekít ki Jugoszláviából, majd örökbe fogadja. Simpson szerint a tehetetlenség és a lelkiismeret-furdalás is legyőzhető azzal, ha akár egyetlen mentőakcióban részt vesz az újságíró. Ez nem csak emberéletek megmentését jelenti, hanem bármilyen kétkezi segítséget, ami nem igényel szakértelmet.
Michael Nicholson azóta több árvát is szárnyai alá vett a háborús övezetekből. Ők köszönik, mind jól vannak. És, hogy az OBE, azaz brit királyi tüntetéssel méltatott haditudósító boldog és elégedett-e életével és munkásságával? A tavalyi interjúból kimaradt az erre vonatkozó rész: „Nem lett azóta jobb a világ, és nem lett kevesebb a háború. Úgy érzem, semmi értelme nem volt annak, amit csináltam” - vallotta a 74 éves, már visszavonult Nicholson. Annak sem, hogy magához vette a gyerekeket, kérdeztük. "De annak igen."
Tudósítások a halál torkából
Michael Nicholson neves brit haditudósító és író az utóbbi 40 évben a világ legveszélyesebb lövészárkait járta meg, összesen 18 háború szemtanúja volt. A Natasha’s Story” c. könyvében feldolgozta a Szarajevóból kimentett és örökbe fogadott kislány történetét, a „Welcome To Sarajevo” című film 1997-ben a balkáni eseményekről készült eredeti felvételekkel sokkolta a közönséget. Nemrég néhány napot Budapesten töltött, a hvg.hu tudósítójával a nyugati világ beavatkozásának értelméről, a demokráciáról, elhivatottságról, az ártatlanok szenvedéséről, a háborúk PR-masinériájáról, a rosszról és a még rosszabbról beszélgetett.
