hvg.hu: Az első kiküldetése során 1968-ban a nigériai polgárháborúban találta magát: a biafrai szeparatisták harcoltak a központi kormány ellen. Nem csupán tanúja, hanem aktív részese is lett egy kivégzésnek. Egy Ibo törzsbeli férfi megadta magát, a puskák rászegeződtek, mire ön a genfi egyezmény nevében védelmébe vette a foglyot. A következő pillanatban cinikus mosollyal végeztek az életéért könyörgő férfival. A film forgott, a képek pedig hamarosan bejárták a világot. Több mint 40 év telt el az óta, mit gondol: van értelme bármilyen jellegű beavatkozásnak, legyen az konkrét katonai intervenció, vagy csupán erkölcsi ráhatás?

Michael Nicolson: A biafrai polgárháború az olajról szólt, nem volt mögötte semmilyen humanitárius ok, csak úgy akarták beállítani. A szeparatista ibók Ojukwu tábornok vezetésével egy olajhatalmat akartak létrehozni.

Michael Nicholson

Halász Nóra

A történet érdekessége, hogy ez volt az a háború, amely először került a híradások középpontjába az éhínség megrázó képeivel, bemutatva a gyermekek ezreinek szenvedéseit. A nézők szemében hirtelen Nigéria lett a gonosz és a biafraiak a jók. Később kiderült, hogy a szeparatisták egy svájci PR céggel dolgozták ki a háborújuk kommunikációs stratégiáját: az éhező gyerekek ártatlan hada lett az eszközük. Így nyerték meg a nemzetközi közvéleményt az ügyüknek. A felvételeknek hatalmas hatásuk volt a nyugati világban, senki nem látott még előtte felpuffadt hasú, csont és bőr kicsiket, üres tekintettel meredve a kamerába. Elindult a segélyezés, a pénzből fegyvert vásároltak, a harc pedig folytatódott. Így az ártatlanok, a civil lakosság szenvedése is. A sajtónak súlyos felelőssége volt a háború elhúzódásában.

hvg.hu: Nigériában most is garázdálkodnak az olajvezetékeket megcsapoló, túszokat szedő bandák, nehéz a helyzet Zimbabwéban, és válságos állapotban vannak Dél-Afrika demokratikus intézményei is. Vajon miért?

M.N.: A Dél-Afrikai Köztársaság veszélyes hellyé vált, ahol az utóbbi években több mint 3000 fehér telepest gyilkoltak meg.  Az történik, ami Zimbabwéban. Elkezdődött a megtorlás és a bosszú a fehérek ellen. Nyilvánvaló, hogy a demokrácia ott egyelőre nem működik és nem volt sikeres az adaptáció. A törzsi beidegződéseket képtelenség megváltoztatni. Hiába választanak meg egy vezetőt demokratikusan, az ősi tradíciók szerint a vezető élete végéig uralkodik. Nem tudják elképzelni másképp, maguk az elnökök sem. Mugabe, Zimbabwe vezetője erre a legjobb példa. Színlelik a demokráciát. Legalábbis egy ideig.

hvg.hu: Akkor úgy gondolja, hogy Churchillnek volt igaza, amikor azt mondta, a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma, csak jobbat még nem találtak ki?

M.N.: Svájcban, vagy a skandináv országokban tiszta formában tud működni a demokrácia. Máshol nemigen. A keresztes háborúk idején a kereszténységet akarták ráerőszakolni a más vallású népcsoportokra, ahogy most a demokráciát próbálják elterjeszteni mindenáron. Az arab országokban is, Irakban például. Előbb-utóbb pedig újabb diktátorok fogják átvenni a hatalmat. Ez egyre nyilvánvalóbb.

hvg.hu: Riporterként objektívnek kell maradnia, a közvélemény mégis rögtön értékel. A balkáni konfliktusnál például mindenki a szerbeket hibáztatta. Az emberek csak azt tudják elfogadni, ha van jó és rossz oldal?

M.N.: A szerbek felelőssége, hogy ők kezdték a mészárlást. Később elszabadult a pokol és mindenki ölt mindenkit. Így nem jóról és rosszról, hanem rosszról és még rosszabbról kellene beszélni. Pedig több száz évig békében élt egymás mellett muszlim, keresztény és ortodox. Hirtelen kirobban egy konfliktus, amely aztán megmagyarázhatatlan agressziókat ébreszt fel. Egy barátom sokáig úgy vélte, hogy a brutalitás intelligencia kérdése. Rá kellett jönnie, hogy nem így van. Egy akadémikus társaság vacsoráján egy szerb professzorasszonnyal találkozott. Szóba került a balkáni háború, a hölgy kijelentette, hogy ha egy horvát ülne vele szemben, gondolkodás nélkül keresztülvágná a torkát.

hvg.hu: Elég szégyenteljes volt az európai szerep a balkáni háborúban.

M.N.: Szarajevóban például magára hagyták az lakosságot. Felháborító volt látni, ahogy a segélyszállító repülők üresen fordultak vissza, amikor gyermekek százai a bombázás epicentrumában rettegtek. Az európai vezetők pedig úgy döntöttek, nem evakuálnak.

hvg.hu: Ekkor ön az élő tudósításban hangot adott felháborodásának.

M.N.: Igen, pedig a televízióban a brit szabályok szerint csakis tárgyilagosan szabad kommentálni az eseményeket, a szenvedélyesség nem megengedett. A producerek csak a valóság „tompa változatának” adnak teret. Pókerarccal kell tudósítani, burkoltan kell fogalmazni. (Volt máskor is olyan eset, amikor nem ment. Biafrában sem.) De most, karrierem végén mégsem érzem, hogy tettem volna bármit annak érdekében, hogy békésebb legyen a világ. Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy mindig lesz háború a világon. Ebben a pillanatban is legalább 20 kis háború folyik, mindegyikben százak és ezrek esnek áldozatul. Az emberek nap mint nap találkoznak a halállal a híradásokban. Mégsem értik meg, hogy ha Bagdadban 28 áldozata van egy terrorista bombatámadásnak, akkor az elesetteket 200-300 családtag gyászolja. A tragédia tehát nem a 28 fő halálában mérendő, mert a gyász sokszorozódik és sokkal több ember életét teszi tönkre. Több százezres tömegmészárlások hallatán az agy felhagy az értékeléssel.

hvg.hu: De ha segítünk akár egy emberen, akár egy életet megmentünk, már érdemes volt. Ön nem így gondolja? Ön Natashát kimentette Szarajevóból, és egy másik kislányt is örökbe fogadott.

M.N.: Valóban, a gyerekek örökbefogadásával segíthettem, ilyen alkalom pedig nem sokszor adódik. Könyveimben le lehet írni a borzalmakat, a mészárlást, az emberi gyarlóságot. De a képi megjelenítés hatásfoka sokkal nagyobb. A televízió a legfontosabb média, a szűrője miatt mégsem képes a valóság közvetítésére.

Michael Nicholson

Halász Nóra

A producerek bebugyolálják a tragédiát, nem mernek túl sok valós szenvedést vállalni, ami miatt a fotelben hátradőlve egyre elfogadottabb lesz a távoli országokban dúló értelmetlen gyilkolás. A hírekben az áldozatok statisztikai adatokká válnak, vágóképeken fekete zsákokat cipelnek a füstölgő utcakép hátterében. Ha a kamera az emberekre irányulna, bemutatná a megcsonkított arcokat, testrészeket, a gyerekek testén és lelkén ejtett sebeket, az sokkterápiaként hatna. Jelenleg viszont erőtlen sóhajjal és legyintéssel reagálnak a nézők, a terrorcselekmény csupán egy lesz a sok közül.

hvg.hu: Ön harminc éves korától folyamatosan a legnagyobb szenvedések helyszínein végzett szolgálatot. Hogy bírta?

M.N.: Vannak olyan emberek, akik kikapcsolják az érzelmeiket a munkájuk közben. Közéjük tartozom. A repülőn hazafelé már le is zárom magamban a történteket, hátam mögött hagyom a múltat. Otthon csak az érdekel, hogy együtt legyek a családommal. Miközben várom a következő megbízatást. Ez furcsa helyzet, hiszen amikor életveszélyben van az ember, akkor az első gondolata, hogy soha többé. Nem vagyok vallásos, de számtalanszor megígértem magamnak a pályafutásom folyamán, hogy ha megúszom, akkor nemet mondok a következő megbízásra. Aztán egy hónap szünet után csörgött a telefon és mégsem sikerül ellenállni. Az elhivatottság erősebb.

hvg.hu: A fia, Tom operatőrként most Irakból tudósít. Nem lehetett volna megakadályozni, hogy a nyomdokaiba lépjen?

M.N.: Nem. Ha ő ezt választja, akkor nem szólhatok bele. Sosem beszéltem a gyerekeimnek az élményeimről. Sőt, a könyveimet sem olvasták, mégis a nagyobbik fiam úgy döntött, lencsevégre veszi a háborúkat. Szerintem jó életet választott.

hvg.hu: Ad neki tanácsot, amikor elindul és nyakába veszi a kameráját?

M.N.: A szokásosat kollegák között – „Le a fejjel!”

Lukács Andrea