vlv.hu/Stuber Sándor

Az olimpiák után eddig két változat volt az utóbbi húsz évben. Amikor buktunk, a kapitány leköszönt, az újat valamikor a tél folyamán megválasztották, aztán újraindult a gépezet a következő év elején. Ez történt 1992-ben, amikor Konrád Jánost Horkai György követte, és ’93 januárjában nagyszabású edzőtáborozást rendezett Sopronban. Majd ez történt 1996-ban, amikor Horkait Kemény Dénes követte, aki 1997 első napjaiban gyűjtötte be az új keretet a Hajós harminchármas sátrába (akkor még nem létezett a Széchy-medence).

Az ezután következő három ciklus aztán konfettiesővel telt, 2000-ben még volt egy Európai Nemzetek Ligája négyes döntő december elején, amit menetből nyert meg a csapat Zágrábban (a házigazda horvátokat úgy vertük meg a 11-kor kezdődő fináléban, hogy a csapat egy része, mondjuk úgy, kissé másnaposan szállt vízbe a Hard Rock Caféban hajnalig tartó mulatozás folyományaként – viszont a felszabadultság azt eredményezte, hogy a harmadik negyed vége felé 11-4-re vezettünk úgy, hogy a bírók a horvátoknak fújtak…). Aztán volt még gálameccs is, akárcsak 2004-ben – 2008-ban már nem, de egyetlen izgalmat csupán az jelentett, vállalja-e újabb négy évre a megbízatást Kemény doktor, illetve a játékosok közül ki marad a fedélzeten és ki fejezi be. 2000-ben ez utóbbi még nem volt napirenden (23-24 évesekből állt a csapat gerince), 2004, de különösen 2008 után viszont ez is műsorra került.

Ebből az idillből kell most visszaváltani a kilencvenes évek menetrendjére, csak éppen nem lehet automatikusan: sebnyalogatásra nincs idő, momentán kapitányválasztásra sem – a versenyprogram ugyanis brutálisan sűrű. Kérdezhetnénk persze, minek elindulni a Világligában pont most, amikor 2007 óta nem néztünk a környékére sem, csak hát az a helyzet, hogy a FINA részéről érkezett finomhangolt fenyegetés okán muszáj volt visszatérni a sorozatba, és vállalni, hogy a világszövetség számára oly kedves VL-ben a kelleténél korábban elkezdjük tesztelni az új csapatot, momentán ideiglenes kapitány-megoldással.

Fülöp Máté

Mindazonáltal jól is elsülhet a héten esedékes két meccs: a románok két legjobb emberük nélkül állnak fel ellenünk (új edzővel, Kovács István hazatért), míg az olaszok az újabb nagy sikerüket követően feltehetően megint kicsit elkényelmesednek, meg aztán messze nem olyan erősek, mint amilyennek látszanak, itthon, egy mérkőzésen verhetők.
És ami a legfontosabb: noha a jelenlegi keretbe ezúttal nem kapott meghívást kétszeres és háromszoros olimpiai bajnok, azért messze nem annyira sanyarú a helyzet, avagy maradt legalább egycsapatnyi klasszis pólós az aktivizálható állományban.

Igaz, a leginkább neuralgikus pont rögtön az 1-es sapkánál jelentkezik, jó volna megnyugtató megoldást találni kapusposzton, elvégre itt olyan hullámvasutazás megy már évek óta a formát illetően, hogy néha tényleg kaparja magát vagy a falat az ember – ha nagyon őszinték akarunk lenni, a mögöttünk hagyott négy év az olimpiával egyetemben arról szólt, hogy a legélesebb pillanatainkban rendre behorpadtunk hátul, nem kis mértékben az épp a ki-ki meccsre hullámvölgybe kerülő kapusunk miatt.

Fülöp Máté

Mezőnyben nem állunk rosszul, a jobbkezesek oldalán a Varga-testvérek, Dani és Dénes végre kijátszhatják magukból azt, ami miatt a nemzetközi közvélemény jelenleg a legjobb magyar pólósoknak tartja őket (immár nincs, aki árnyékot vessen rájuk), ide átrakható Szivós Márton, aki különösen jól tud játszani, ha nem kell bekkelnie, azaz az ellenfél centerével lefárasztania magát (a klubban mást játszik, mint eddig a válogatottban), állóbekkben szívós munkával nemzetközi szintre lehet hozni Gór-Nagy Miklóst, Decker Ádámot és talán még Bundschuh Eriket is, azaz ezen a poszton is eltüntethető a hiány. Hosnyánszky Norbert és Katonás Gergő igazi jolly-jokerek, gyakorlatilag bárhol bevethetők, centerposzton pedig Hárai Balázs és Kis Gábor (vész esetén Steinmetz Ádám) a következő ciklusra tökéletes megoldást jelentenek. Balkezesek terén sincs gáz, most ugyan nincs a meghívottak között Madaras Norbert – a legeredményesebb góllövőnk Londonban –, ám remélhető, még négy évet bevállal, mert a világ három legjobbja közé tartozik, és mellette szépen beletanulhat a szakmába Vámos Márton (neki a védekezésén kell javítani, viszont sokat).

Mivel a jelenlegi kapitány is balkezes, többek között Vámos pallérozása akár megoldottnak is tekinthető – feltéve, ha Benedek Tibor az új elnökségtől is megkapja a bizalmat. (Ez még a jövő zenéje.)

Fülöp Máté

A háromszoros olimpiai bajnok ősszel dicséretes kampányt folytatott, és ha őszinték akarunk lenni, túl sok ellenérvet aligha hozhatunk fel ellene, legfeljebb egyet: még nem meccselt edzőként. Márpedig ezt is nagyon kell érezni, mikor és kit kell lecserélni, mikor kell taktikát váltani – Kemény Dénest épp azért nehéz pótolni, mert a mintaedző prototípusa volt, aki egyformán jó felkészítésben és meccselésben (több jó magyar kapitányt ismerünk, akinek vagy ez nem ment igazán, vagy az). Tiborról még nem tudható, milyen az, amikor önálló estet kell adnia – a papájának nyilván megy, és mehet neki is, de azért nem ugyanaz másodedzőként végigülni a padon több szezont, és magadban azt mondani, ezt most így csinálnám, azt meg úgy, mint ott állni, és egyszemélyben dönteni abban a pillanatban.

Szóval, Benedek úgymond rákanyarodás nélkül, azonnal a motor élesben történő felbőgetésével indul – viszont irdatlan adag bizalmi tőkével, fantasztikus játékosmúltja miatt, plusz egyedi helyzetben, hiszen nem bajnokcsapatot vesz át, hanem egy teljesen új fejezet elkezdésében kell főszerepet játszania. Az – megint csak családi vonás – megy, mehet neki, és a helyzet nem annyira vészes, hogy ne lássunk valami nagy dolgot. Most is, később is.

Egy biztos, tudás és önbizalom terén Benedek Tibornál nehéz jobbat találni – a játékosanyag nemzetközi mércével abszolút „vállalható” (halkan jegyzem meg, Biros Péter szerintem bőven bevethető állapotban lesz Rióig), azaz valóban egy igazán jó és ütős fejezet kezdődhet a férfiválogatottnál.

Kicsit korábban a megszokottnál – no, de annyi baj legyen!