Tíz dolog, ami hiányzik a magyar futballból
A magyar sportsajtó évtizedek óta a nemzeti futball mélyrepülésétől hangos. Focistáink se klubszinten, se válogatott szinten nem értek el kimagasló eredményt az utóbbi időben. Megkíséreltük összegyűjteni a tíz alapvető dolgot, ami a magyar futballból hiányzik. Sarokkövek, amelyek hiánya miatt hazánk képtelen előrelépni.
1. Szurkolók
Magyarországon a meccsekre kilátogató nézők száma a nyolcvan-kilencvenes években kezdett látványos zuhanásba, a labdarúgó NB I 2008/2009-es szezonjának átlagos nézőszáma 2812 volt. A szám meglepően kicsi, de ezen belül is jelentős eltéréseket tapasztalunk, hiszen míg például az MTK hazai meccseire párszázan látogatnak ki, a Szombathelyi Haladás 6111-es átlagos nézőszámmal tavaly csúcstartó volt a ligában. A patinás budapesti kluboknak (Ferencváros, Újpest) szintén többezres aktív szurkolótábora van, jól bizonyította ezt a Fradi NB II-es szereplésének kezdete, amikor nem volt ritka 10-12 ezer zöld-fehér drukker sem a lelátón. Mindenestre elszomorító az archív felvételekre nézni, az akkori Népstadionban összegyűlt 80-100 ezer emberre.
© borsod online |
Nem csak Magyarország van elkeserítő helyzetben ebből a szempontból, hanem az egész régió. A környező országokban – még a gyakran kivételként emlegetett Balkánon is – hasonló a helyzet. Kevés a néző, viszont ha balhékról van szó, a markonyi ultracsoportok hozzák formájukat. Legutóbb a Hertha BSC elleni barátságos meccsen balhéztak a Fradi fanatikusai, de a Steaua Bucuresti – Újpest FC Európa Liga összecsapás sem múlt el botrány nélkül (bár tény, az a balhé úgy kezdődött, hogy az újpestiek visszalőttek).
2. Stadionok
Hazánkban a stadionok állapota már a rendszerváltás környékén is erősen kifogásolható volt, de az a változás, ami nyugaton megteremtette a futball, mint szórakoztató ipar alapjait, nálunk elmaradt. Kevés kivétel azért itt is akad. A 2001-re elkészült Szusza Ferenc Stadion egy, a hazai miliőben mindenképp modern komplexumot teremtett, amelyek befogadóképessége (13 501 fő) alkalmazkodik a hazai viszonyokhoz. A Győri ETO UEFA-szabályoknak megfelelő, harmincezresre is bővíthető pályája itthon szintén követendő példa, akárcsak a 2002 után másfélmilliárd forintból felújított és kibővített zalaegerszegi ZTE-Aréna. A kispesti Bozsik Stadion 2006-os modernizációja átmeneti megoldást jelentett, bár George F. Hemingway klubelnök projektje mindenképpen bizonyította, hogy a szakember két lábbal a földön jár. Egyrészt a stadion barátságos légkört sugároz, másrészt akkor tényleg nem volt érdemes többet invesztálni egy magyar klubba. Kevin McCabe és az angol Scarborough vállalat 2008-as érkezése a Fradinál is tiszta helyzetet teremthet a sokévnyi „szabadrablás” után. Sőt, az első olyan stadion is felépülhet – plázával, vendéglátóhelységekkel, mozikkal –, mely már hasonlít ahhoz a – Magyarországon még ismeretlen – modellhez, melyet a 90-es évek eleje óta a nagy nyugati klubok előszeretettel alkalmaznak. Ugyanakkor ne feledjük, hogy óriási hiányosságaink vannak, elég csak a Hungária körúti MTK pályára méltatlan állapotára gondolnunk, vagy arra, hogy az egykor Stadler József által építetett Akasztói Stadiont is hagyták elpusztulni. Az angyalföldi Illovszky Rudolf Stadion állapotáról pedig elég annyit megjegyezni, hogy hónapokig nem is volt benne világítás, az öltözőket pedig már senki sem veszi szívesen igénybe. Az pedig elszomorító, hogy az utóbbi években a magyar bajnokságban főszerepet játszó DVSC-nek helyszűke miatt átmenetileg a Puskás Ferenc Stadionba kell költöznie, ha komolyabb eredményt ér el a nemzetközi kupaporondon.
Az állami szerepvállalás elkerülhetetlen lenne, hiszen egyelőre nehezen találni olyan befektetőt, aki fantáziát lát egy olyan stadion rekonstruálásában, melyet kb. ezren látogatnak hétvégenként (csak példaként a pólus másik oldaláról: a londoni Emirates Stadium, az Arsenal otthonának felépítése 357 millió fontba került pár évvel ezelőtt). A rendszerváltás óta először és utoljára ilyesmire a Fidesz-kormány tett kísérletet, mely 21 milliárdos tőkeinjekcióval próbált segíteni a magyar futballon. Ugyanakkor Angliában a kormány a Premier League 1992-es megalakulását megelőzően 200 millió fontot különített el csak stadionfejlesztésre. Ez az összeg persze nem szolgál alapul semmire, de mindenképpen előrevetíti az állami beavatkozás fontosságát.
3. Pénz
„Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci” – mondta Puskás Ferenc anno. Hazánkban az állam hirtelen és minden átmenet nélküli kivonulásával pénzügyileg nehéz helyzetbe került a hazai labdarúgás. A csapatok fenntartásához, a létesítmények működtetéséhez a szükséges összegeket a kluboknak más módszerekkel kellett biztosítani, ami tapasztalat hiányában felelőtlen szponzori szerződésekhez, átgondolatlan tévés jogdíjakhoz és elhamarkodott játékoseladásokhoz vezettek. Jelenleg egy magyar NB I-es klub éves költségvetése fél és egymilliárd forint között mozog (egy osztállyal lejjebb ennek a tizedéből próbálnak megélni), de ennek előteremtése is sok esetben nehézségekbe ütközik.
Ezzel szemben a Deloitte tanácsadó cég legfrissebb kiadványa szerint a tavalyi évben a spanyol Real Madrid csapata könyvelhette el a legnagyobb bevételt (365,8 millió euró), de Európa elitklubjai is százmillió euró feletti bevétellel dicsekedhettek. Az UEFA és Szuperkupa győztes orosz Zenit Szentpétervár (mely egyelőre még nem sorolható a leggazdagabbak közé) 2008-ban több, mint százmillió dolláros büdzséből gazdálkodhatott. De hogy ne menjünk ilyen messzire: az Újpest legutóbbi ellenfele, a román Steaua Bucuresti évi 20-30 millió euróból oldja meg a klub fenntartását, pedig nem beszélhetünk világverő gárdáról. Ez ugynakkor azt is jól mutatja, hogy egy európai szintű klubot nem lehet annyi pénzből fenntartani, mint az egy magyar csapat esetében az NB I-ben jelenleg történik.
4. Vezéregyéniségek
Nem múlt el nyomtalanul, hogy a rendszerváltást követően hazánk is – a maga módján – csatlakozott az európai futballpiachoz. Ez annyit jelentett, hogy a használható magyar játékosok a hazai bajnokság helyett egyre inkább egy külföldi bajnokságot és csapatot választottak/választanak. Többek között ezért is hiányoznak jelenleg azok a meghatározó focisták a hazai bajnokságból, akik játékukkal és egyéniségükkel arculatot adnának egy csapatnak. Ma már nem sorolják fejből a szurkolók úgy egy csapat kezdő tizenegyét, mint az ötvenes-hatvanas években. És nemcsak azért, mert kimondhatatlan nevű, idegen játékosok futnak ki a pályára, hanem mert játékukkal sem teszik megjegyezhetővé a nevüket. Egyre elterjedtebb Európában, hogy középszerű külföldi játékosokkal töltik fel a keretet, ez alól pedig Magyarország sem tudta kivonni magát. Ma egy minőségi magyar focista (például Gera Zoltán, Dzsudzsák Balázs, Huszti Szabolcs vagy Juhász Roland) legfeljebb levezetni jön majd haza, hiszen a magyar klubok semmilyen perspektívát nem kínálnak számukra. Ha mégis, akkor is csak diszkréten, hiszen klubjaink nem szerepelnek túl eredményesen a nemzetközi porondon, a Debrecen idei eredménye persze egyelőre üdítő kivételt jelent. Ráadásul a válogatottba való bekerülésre is a külföldön játszóknak van a legnagyobb esélyük, az utóbbi időben például a hazai bajnokságból csak a debreceni Rudolf Gergelynek sikerült bekerülni Erwin Koeman csapatába.
5. Fiatal tehetségeink kiaknázása
A kérdéskör szorosan összefügg az előbbivel, hiszen a tehetséges fiatalokból lesznek majdan a meghatározó, emblematikus figurák a felnőtt bajnokságban. Az utánpótlás rendszerváltás utáni szétveréséről könyvek és tanulmányok százai szólnak, így erre kitérni felesleges. Bár az utóbbi években rendre alakulnak a futballakadémiák, ezek is elsősorban patinás külföldi klubokkal igyekeznek partneri kapcsolatokat kialakítani. Ennek előnye, hogy ezek a rangos egyesületek pénzt invesztálnak a magyar utánpótlásba, hátránya ugyanakkor, hogy éppen ezért le is csapnak a tehetséges focistáinkra (lásd például Németh Krisztián és Gulácsi Péter esetét, akiket fiatalon vitt el az angol Liverpool).
A fiataloknak ugyan jót tesz, ha egy olyan rangos csapatnál bontogathatják szárnyaikat, mint a Liverpool, a magyar focinak viszont nem tudni, mennyire válik ez hasznára. A nevelő klubok ugyanis töredékét sem látják viszont annak a pénznek, amit ezek a fiatalok később érnek majd a külföldi klubnak. Filkor Attila esete ugyanakkor bíztató lehet számunkra, hiszen az olasz Internazionale csapatának a nemzetközi Sportdöntőbíróság ítélete alapján 150 ezer euró (39,75 millió forint) nevelési költségtérítést kellett fizetnie az MTK csapatának a játékos képzése után. Arról nem is szólva, hogy itthon maradó tehetségek nélkül nem lesz színvonalasabb a honi bajnokság, a hazai klubok által megfizethető külföldiek pedig világ futballjának harmad- vagy negyedvonalas játékosai.
6. Motiváció
A motivációs probléma a rendszerváltás után mélyült el igazán a labdarúgóinknál, hiszen hazai szinten magasnak számított a fizetésük. A baj ott volt, hogy ezt bármilyen munkavégzés mellett megkapták. Nem volt teljesítménykényszer rajtuk, nem dolgozták magukat holtfáradtra az edzéseken és egyre többször előfordult, hogy alibiztek tétmeccseken is. A csapat hiába számított jónak itthon, komoly külföldi csapatokkal szembekerülve csak a pofozógép szerepkört tudta betölteni (egy-egy ritka kivételtől eltekintve). Egyre kevesebb néző előtt játszani, egyre komolytalanabb szinten egyre kevesebb pénzért – ez bárki lelkesedését felemésztené egy idő múlva. A fiatal és tehetséges játékosoknak az viszont mindenképpen előny lehetett és lehet, hogy nem ebben a deprimáló hazai futballkörnyezetben kell szocializálódniuk.
7. Eredmények
Egy magyar bajnoki címnek vagy kupagyőzelemnek (a ligakupáról már nem is érdemes beszélni) régen nincs olyan presztízse, mint akár tizenöt évvel ezelőtt. A nemzetközi porond pedig rendre csalódást okoz a magyar kluboknak. Pedig a Ferencváros 1995/96-es Bajnokok Ligája szereplése bebizonyította, hogy ez az ország mennyire vevő a nagypresztízsű összecsapásokra. Azóta csapataink csak bukdácsolnak az európai futballporond selejtezőiben. A DVSC idei teljesítménye kellemes csalódás, ám messzemenő következtetéseket levonni ebből súlyos hiba lenne. Válogatottunk hasonló helyzetben van, bár az utóbbi években tapasztalható némi fellendülés. Lothar Matthäus sokat vitatott kapitánykodása alatt - ha más nem is - a lelkedés ráragadt focistáinkra a német trénerről. A higgadt és csöndes Erwin Koeman kinevezése egyelőre telitalálat Kisteleki István, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökének részéről. Ha nem is jutunk ki a világbajnokságra, akkor is egy olyan válogatottat rakott össze, amely szerethető, helyenként képes a látványos és okos játékra.
8. Edzők, klubvezetők
A honi bajnokság leginkább a gyakori trénerváltásoktól hangos, aminek tulajdonképpen nem sok értelme van, hiszen – kis túlzással – ugyanazok az edzők rotálódnak évek óta a csapatok között. Bár a magyar edzők nem feltétlenül rosszak, a különböző UEFA licences képzések mindenképpen segítik a fejlődést ezen a téren is. A külföldi trénerek ide hozatala (Bobby Davison – Ferencváros, William McStay – Újpest) sokat használhat az érintett csapatoknak és az egész bajnokságnak. Eltérő szemléletükkel talán képesek új lendületet adni a magyar foci fejlődésének. Ugyanakkor hiányoznak a karizmatikus (ami nem egyenlő a nagyszájúval) magyar trénerek, és ez elsősorban annak köszönhető, hogy ők is beleszürkültek ebbe a futballközegbe. Mostanra azonban ők is igyekeznek megfelelni a kamerának, és ennek köszönhetően már nem susogós tréningruhában, hanem öltönyben vezetik le a meccseket. A hazai szakvezetők közül többen is hatékonyan működő rendszert igyekeznek felépíteni. Ilyen Szima Gábor (Debrecen) vagy Sallói István (Újpest), akik profi szemléletükkel talán képesek a hazai viszonyok között is reális alternatívát nyújtani más klubvezetőknek.
9. Újságírók, közvetítők, elemzők
A labdarúgás színvonalának romlásával az újságírók hozzáállása is megváltozott, ami viszont egyre inkább alkalmazkodik a foci állapotához. A helyzeten tovább rontott a szakma felhígulása, az új csatornák, újságok és az internetes média megjelenése, így már felkészületlenebb újságírók is elemezhettek, kommentálhattak vagy írhattak cikkeket. Sosem voltunk jók abban, hogy korrekt, elérhető elvárásaink legyenek saját csapatainkkal vagy válogatottunkkal szemben, de még abban sem, hogy helyén kezeljük az eredményeket. Így ha esetleg nem jutunk ki a dél-afrikai világbajnokságra, akkor csalódottságunknak várhatóan olyan szalagcímekkel adunk majd hangot, amelyek szinte kiesnek az újságok címlapjáról, és újfent bizonyítják, hogy sportújságíróink nem sokat tanultak az elmúlt húsz év magyar futballvalóságából. Ez azért hiba, mert az olvasókba, azaz a szurkolókba ugyanezeket ültetik. A gond egyáltalán nem a kritika, sokkal inkább az, hogy a szakértők gyakorlatilag semmilyen használható alternatívát nem tudnak felmutatni. Bár felhozhatnánk a közhelyet, hogy a sportsajtó csak olyan, mint maga a foci. Knézy Jenő örökségét a kommentátori székben 2003 óta ugyanakkor még senkinek nem sikerült átvennie, bár akadnak azért tehetséges közvetítők. Elég csak Hajdú B. Istvánra, a jelenlegi talán legjobb magyar futballközvetítőre gondolni, de minden szurkoló örülne, ha ezen a téren is jobban állnánk.
KNÉZY JENŐ KÖZVETÍTÉSE A GRASSHOPPERS - FERENCVÁROS BL-MÉRKŐZÉSRŐL (1995)
10. Körítés, merchandising
Mivel a futball két évtizede a pénzcsinálás útjára lépett, a merchandising alapvető fontosságú lett a klubok életében. A stadionokban vagy a közelükben számos szurkolói bolt van, ahol mezek, sálak, poszterek várják jövőbeni tulajdonosaikat. A hazai klubok – nyilván tekintetbe véve a párezres szurkolótábort és azokat, akik ebből meg is engedhetik maguknak, hogy ajándéktárgyakat vegyenek – nem fektetnek akkora hangsúlyt erre, mint tőlünk nyugatabbra. Az ajándéktárgyak kérdése legjobb esetben el van intézve egy kis üzlettel a stadionok oldalában. A hazai klubok szintén nem helyeznek kellő hangsúlyt az internetes megjelenésre, és talán nem is érzik az ebben rejlő lehetőségeket. Holott példának okáért minden valamirevaló nyugati klubnak profi weboldala van, amely lehetőségek tárházát kínálja a látogatóknak. A témával kapcsolatban nemrég indult egy sorozat a labdabiztos.blog.hu oldalon, mely egyenként mutatja be és elemzi a hazai NB I-es futballklubok hivatalos weboldalait.
Az a minta nem feltétlenül rossz, amit nálunk fejlettebb futballországok követnek, azaz hogy egy meccs nem a sípszóval kezdődik és nem a lefújás pillanatában ér véget. Szórakozási lehetőségek kínálkoznak meccs előtt és után is. A szurkolók nem azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan kell elmenekülni a meccs után a balhézó huligánok elől, hanem lehetőségük nyílik a normális szórakozásra. A klubvezetés célja egyértelműen az, hogy színvonalasan – és nem utolsó sorban biztonságosan – tudja szórakoztatni a klub drukkereit, és nem csak a meccsen.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
