Az ezredforduló környékén a magyar női kézilabdacsapatot minden tornán esélyesként emlegették, amin csak elindult. Lányaink 2000-ben olimpiai döntőt játszottak, amin 31-27-es vereséget szenvedtek Dániától, úgy, hogy a szünetben még 16-14 volt az állás a Mocsai-csapat javára, sőt, a második félidőben még 23-17-re is vezetett. Az utolsó negyedórát azonban 14-4-re hozták a skandinávok, és megnyerték az olimpiai döntőt.

„Szomorú emlékeim vannak a meccsről – mondta a hvg.hu-nak Kökény Bea, a magyar válogatott akkori irányítója. – Igaz ugyan, hogy az idővel egyre szebb az ezüst, de sosem lesz arany.” Az egykori játékos szerint azon az olimpián nem a csapatok közti technikai tudás, sokkal inkább a szerencse volt a meghatározó. A csapat többsége még ma is úgy éli meg azt a döntőt, mint egy elszalasztott lehetőséget, hiszen abból a mezőnyből nem emelkedett ki Dánia. „Sydneyben remek volt az erőnlétünk és nagyon jó volt a közösség is, így minden jel arra mutatott, hogy szép eredményt érhetünk el – fogalmazott Pádár Ildikó, a csapat beállósa. – Ma már elmondható, hogy ez az eredmény így is szenzációs, de ott és akkor borzalmas érzés volt a vereség. Később többször beszéltünk a lányokkal erről, és ma sem igazán tudjuk megmondani, mi történt.”

A 2000-ES OLIMPIAI DÖNTŐ, SYDNEY, MAGYARORSZÁG - DÁNIA

A magyar női kézilabda legeredményesebb korszakában, 1998 ás 2004 között Mocsai Lajos volt a válogatott szövetségi kapitánya. Ezt a korszakot egy olimpiai ezüstérem (2000), egy Európa-bajnoki győzelem (2000) és egy világbajnoki ezüstérem (2003) fémjelzi.

„Edzői pályafutásom fontos és értékes korszaka volt, hiszen a legtöbb nemzetközi versenyről éremmel jöttünk haza” – mondta a hvg.hu-nak az MKB Veszprém jelenlegi trénere. „Különösen jó visszagondolni arra, hogy a 2000-es olimpia előtt emlékeim szerint a nemzetközi szaksajtó az ötödik-hatodik helyre várta a magyar csapatot, mi azonban – már az egyenes kieséses szakaszban kemény ellenfeleket legyőzve – a döntőig meneteltünk.”

Mocsai szerint a magyar sporttörténetben mindig is az olimpiai győzelem volt a legfontosabb, de fel kell ismerni ennek az ezüstnek is az értékét. A példa amúgy sem egyedülálló: a svéd férfiválogatott például egymás után három olimpiai döntőt bukott el (1992, 1996, 2000).

Mi történt azóta?

A válogatott most is rendszeres szereplője a nemzetközi tornáknak, de még a hazai szövetség is rendre csak a csoportból való továbbjutást (azaz a középdöntő elérését) jelöli meg reális célul. A 2010-es Európa-bajnokságon azonban már a legjobb nyolcba sem sikerült bekerülni.

Kökény Bea szerint az utóbbi tíz évben valóban kicsit hátrébb kerültünk a világ kézilabdamezőnyében. „Régen rendszeresen dobogóra vártak bennünket, ma pedig legjobb esetben az 5.-6. helyre.” Az egykori klasszis szerint a játék felgyorsulása mellett a kevesebb nagy egyéniség a legjobban észrevehető különbség. Az olimpiai döntős csapatban például két szenzációs átlövő is volt: Radulovics Bojana és Farkas Ágnes.

„Akkoriban minden posztra két-három stabil játékosunk is volt, ma már a magyar válogatottban és a klubokban is vannak lukas pozíciók” – tette hozzá Pádár Ildikó. – Anno mi sem játszottunk lassan, de a játék mára érezhetően pörgősebb lett. Viszont én ezen az Eb-n nemcsak az átlövőket hiányoltam, hanem egy olyan meghatározó játékost, olyan vezéregyéniséget is, aki képes összekapni a csapatot, ha nem megy a játék.”

Az Eb-n Görbicz Anita hiányát nagyon megérezte a csapat

MTI/EPA

Az utóbbi évek tornáin kevesebb volt a nagy lövő, és feladat egyre kevesebb játékosra (Szucsánszki Zita, Görbicz Anita, Tóth Tímea, Zácsik Szandra, Bulath Anita vagy Tomori Zsuzsanna) hárul. A skandináv kontinenstorna előtt Görbicz, Zácsik és Tóth Tímea is kiesett a csapatból, ezzel pedig Mátéfi Eszter szövetségi kapitány nehéz helyzetbe került. A felépült Tóthot behívta ugyan az Eb alatt, de a klasszisok hiányát nem tudta megoldani.

Mocsai Lajos szerint a női kézilabda technikai és stratégiai szempontból is folyamatosan fejlődik tovább, egyre nagyobb szerepet kapnak a lerohanások, a gyors indítások. „Az eltelt tíz év alatt szakmai forradalom ment végbe a sportágban, az iram szinte megduplázódott – fogalmazott a legsikeresebb magyar kézilabdatréner. – Ez a tendencia pedig nem fog itt megállni.”

Nem könnyíti meg az edzők dolgát, hogy bár még mindig sok gyerek kezdi el a sportot, később abbahagyják és egyre kisebb játékosállományból kell választani. Pádár Ildikó 2003-ban fejezte be profi karrierjét, de a sportban maradt, és 2004 óta edz gyerekeket a Ferencvárosnál. Szerinte a posztokra edzés az egyik megoldás. "A gyerekeknél ugyan nehéz belőni, hogy később hol játszhatnak majd a pályán, de évek óta végzünk antropometriai vizsgálatokat, melyek nagyon jó eséllyel előrevetítik a gyerek alkati fejlődését."

Pádár szerint meg lehet találni, kinek mi a jó. Elmondása szerint ő sem azon a poszton kezdte, ahol válogatott lett, eleinte ugyanis átlövő volt. Nagy teher hárul a gyereküket sportolni küldő szülőkre is, hiszen a klubok csak a felnőtt is ifjúsági játékosaikat tudják anyagilag díjazni. Ennél kisebb korban egyénileg kell megoldani a versenyezetés, utazás, vagy szállás díját (ez a kézilabda esetében évente 4-5 versenyt, alkalmanként tizenötezer forintos költséget jelent), de Magyarországon minden más sportág hasonló helyzetben van.

"Egyéniségeket kell kinevelni – mondta. – Emlékszem, mi még NB II-es csapatokkal is jó kis meccseket játszottunk, ma pedig már az NB I-esek helyzete sem minden esetben könnyű." Kökény szerint a feladatot nemcsak az nehezíti, hogy az utánpótlásedzők nincsenek megfizetve, de a mai gyerekek nem tanulnak meg szívből küzdeni. Így hiába jók a képességeik, hiába lesznek felnőtt korukban kiváló sportolók, előbb-utóbb megelégszenek egy Európa-bajnoki kilencedik hellyel is.

Vincze Szabolcs