Erőss Zsolt: "volt egy tévedése, ami sajnos az életébe került"
Tragédiával és a mászók között kialakult erős konfliktussal végződött a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű hegymászó társulás legutóbbi expedíciója, amely az Annapurna 8091 méter magas hegycsúcsát tűzte ki célul. Erőss Zsoltot a csapatszellemről és a felelősségről is kérdezte a hvg.hu.
| Fémforgácsolóként egy évet húzott le, három műszakban |
„Nem nézték jó szemmel, hogy én 13 évesen mászni kezdtem a Békás-szoros szikláin, mert a többiek túl fiatalnak tartottak” - idézte fel a hvg.hu-nak a mániája kezdetét Erőss Zsolt, Magyarország legeredményesebb hegymászója. A Gyilkos-tónál töltött gyerekkora egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor az egyik ott nyaraló orvos elvitte sziklát mászni, az ezt követő néhány évben „ Békáson mindent megmásztam”. Két évvel Magyarországra települése után, 1990-ben már első expedíciós hegymászását is véghezvitte, az Elbrusz (5642 m) után pedig a következő években megmászta a Tien-san és a Pamír több csúcsát. Egy évet, három műszakban dolgozott szakmájában, fémforgácsolóüzemben, de azóta gyakorlatilag a mászásból él. Tagja a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű expedíciós társulásnak, amely 2003-ban tűzte ki célul, hogy mind a 14 nyolcezer méter feletti csúcsot megmásszák. Azonban a legutóbbi expedíció, az Annapurna csúcstámadása - ahonnan Horvát Tibor nem tért vissza, mert jéglavina sodorta el - szétszakítani látszik az Erőss Zsolton kívül Kollár Lajos és Mécs László alkotta csapatot. Mécs ugyanis a március végén indult, május elején tragédiával végződő expedícióról való hazatérés óta nem beszél mászó társával. Az Annapurna a világ egyik legveszélyesebb csúcsa, a hegymászók egyharmada nem jutott le élve a hegyről. A statisztikák szerint legnagyobb részük lavina áldozata lett, a többiek általában lezuhantak vagy kihűltek. |
hvg.hu Mikorra tervezi a következő expedíciót?
Erőss Zsolt: Padlón vagyok. Horváth Tibor nemcsak mászó társam volt, hanem nagyon jó barátom is, úgy érzem sokkal több időt vesz igénybe a lelki regenerálódás, mint általában. A Magyarok a világ nyolcezresein sorozatot folytatni akarom. Jó lett volna, ha az Annapurna sikerül, nem így végződik, és egy önbizalommal teli társaság mehet a Kancsendzöngára, majd a K2-re. Mindenképpen tovább akarom vinni ezt a dolgot, de most a helyzet más, majd meglátjuk. A Kancsendzöngát jövő tavasszal tervezem megmászni.
hvg.hu: Megbeszélték-e a kettejük között kialakult konfliktust Mécs Lászlóval, amióta hazatértek?
Erőss Zsolt: Esély nincs rá, hogy beszéljünk, szóba sem áll velem. Mécs Laci egy nagyon jó mászó, aki ha jelentkezik egy expedíciós csapatba, nem lehet neki azt mondani, hogy ne gyere. De ugyanakkor, ha egy közös feladatban valamit tenni kell, gyakorlatilag nem lehet vele megbeszélni. Többször előfordult, hogy a felszereléseket az elfáradt csapat hozza le. Meg is szoktam mondani, hogy nem lehet rá számítani ilyen szinten. Mécs Lacinak nem lett volna szabad ennyire passzívan hozzáállnia a lejövőkhöz. Segítenie kellett volna a cuccokat, a felszerelést levinni az alaptáborba, miután én a nem megfelelő akklimatizációnk és a légúti fertőzésem miatt hétezer méter felett úgy döntöttem, le kell jönnöm. Nézeteltérések vannak csapaton belül, de ezeket tudni kell kezelni. Mécs már előzőleg eldöntötte, hogy föladja az egészet, de erről nekünk nem szólt, s le is vitte a felszerelését a kettes táborból. Utólag szólt, hogy mivel nincs meg az akklimatizációnk, nem vállalja. De én úgy gondoltam, nem adhatjuk föl, ha van lehetőségünk még próbálkozni. Tibivel úgy döntöttünk, folytatjuk a túrát, és Mécs Lacinak igaza volt ugyan az akklimatizációt tekintve, mégis úgy gondoltuk, ha van lehetőség, akkor menni kell a csúcs felé, de ő végül is visszafordult. Én úgy gondoltam, lehet bennem annyi tartalék, hogy célt érjek. Szakmai hibát, úgy gondolom, nem követtem el. (Mécs László és Földes András között a himalaja.blog.hu oldalon megjelent bejegyzést követően nyilatkozatháború kezdődött, amelynek során Erőss Zsoltról is tett nyilatkozatokat Mécs - a szerk.)
hvg.hu: A hegymászás ön szerint egyéni, vagy csapatsport? Felelősséggel tartoznak egymásért?
Erőss Zsolt: Ezek elég jó mászók, akik egy ilyen csapaton belül vannak. Horváth Tibi nagyon jó, tapasztalt mászó volt, technikailag felkészült, és bízni is nagyon lehetett benne. Volt egy tévedése, ami sajnos az életébe került. Amit én most nagyon megszenvedek. Volt egy erős bizalmam benne, ami sérült, volt egy nagyon súlyos tévedése, ami az életébe került. A mászó meg tudja hozni fönn a maga döntését. Ha úgy döntött volna, hogy lemegy, de nem vállalja egyedül a visszautat, s azt mondja, menjek vele, akkor kötelességem lett volna vele menni. De nem erről volt szó, nyilvánvalóan olyan helyzet volt, hogy egyedül is le tud menni. Én pedig egyedül is tudok mozogni lefelé is, fölfelé is. Ha kockázatot érzett volna, ha veszélyesnek ítélte volna meg azt, hogy neki egyedül kell lemennie, akkor szólt volna. Akkor működött volna jól ez az expedíciónk, ha el tudom érni a csúcsot, miközben Horváth Tibi lejut az alaptáborig, s mikor már én jövök lefelé, elém jönnek, s átvesznek néhány felszerelést tőlem. Tibi elém jött volna, nála ez nem lett volna kérdés, nem kellett volna mondjam neki, hogy Tibi, gyere légyszíves elém.
Fontos megbeszélni a célokat, és együttműködni, ahogyan az is, hogy a részfeladatokat elosszuk. Nem kell ezt túlmisztifikálni, ez tud működni spontán módon. Az expedíciózás lényege, hogy lehet csapatként együtt dolgozni, és egyénként, külön is. Az expedícióvezető és technikai vezető titulusok már egy régi korszakot idéznek, a mai időszak már nem erről szól a hegymászásban. A katonás expedícióvezetés már elavult, a mai világ arról szól, hogy a jó mászók egyedül mászhatnak, vagy egy társsal. Ez a normális, helyes irány szerintem, a jó mászókat nem kell rakosgatni, mint a sakkfigurákat, és megmondani nekik, hogy mikor, mit csináljanak. Elég, ha van egy jó szervező.
hvg.hu: Öten vesztették életüket az önnel folytatott expedíciók során. Nyomja a lelkét a felelősség? Sokan azt mondják, mivel ön a legelismertebb magyar hegymászó, felelősséggel tartozik azokért, akikkel együtt indul el.
Erőss Zsolt: Nekem az expedíciókon belül semmilyen felelősségem nincs, és semmilyen ráhatásom. Megbeszéljük a helyzeteket, hatunk egymásra, de nem állok diktatórikusan a helyzetekhez, nem vagyok az a típus, aki ellenőrzi a többieket. Eleve kellemetlen, ha egy expedíció rosszul alakul. Van egy közös mániánk, s azért, hogy a célunkat elérjük, közös döntéseket hozunk. Dékány Péter is, aki tíz évvel idősebb volt nálam, sajnos velem halt meg, de akkor nem voltam tisztában azzal, hogy szívproblémái voltak, ami miatt a mászás végén életét vesztette. Nagyon jó mászó volt, akit nagyon tiszteltem, és eszembe sem jutott, hogy a döntését kritizáljam. Nem éreztem azt, hogy nekem jobban kell tudnom a dolgokat nála. Más eset, ha hegyi vezetőként tapasztalatlan mászókat viszek fel a hegyre. Ha ilyenkor baleset történik, akkor a hegyi vezetőé a felelősség. De ő sem az Úristen, ő is tud tévedni, több példát tudok arra, hogy az Alpokban hegyi vezetők mellett haltak meg emberek.
hvg.hu:Miért hópárduc?
Erőss Zsolt: Az egykori Szovjetunióban, ahol nagyon sokat másztam, ez egy hegymászó rang, amit az kap meg, aki megmássza az öt szovjet hétezrest.
hvg.hu: Nem két forint egy expedíciót véghezvinni. Nehéz szponzorokat találni?
Erőss Zsolt: Volt egy naiv korszakom, amikor azt hittem, hogy én is tudok támogatókat szerezni. De már tudom, erre vannak kiváló szakemberek. Szerencsére az eredményeim vonzották a támogatókat. Ők találnak meg engem. Sokba kerülnek az expedíciók, de kevesebbe, mint mondjuk egy olimpián résztvevő sportoló költségei. Az expedíció a mi olimpiánk, csak nekünk évente van. Szerencsénk van, hogy az expedíciózás jól van menedzselve, a sziklamászás, a sportmászás sajnos sokkal rosszabb helyzetben van.
hvg.hu Az államtól kap anyagi segítséget?
Erőss Zsolt: A ’96-os Everest-expedíciót egymillió forinttal támogatta az állam, majd néhányszor kaptam támogatást, de az összeg egyre kevesebb lett, végül ez a fajta szponzoráció megszűnt. Most bízom abban, hogy ismét számíthatok állami támogatásra.
hvg.hu: Hozzá lehet szokni az állandó életveszélyhez? Hogyan viseli a család a megpróbáltatásokat?
Erőss Zsolt: Még a mászó sem tud hozzászokni. Nekem nagyon nagy szerencsém van viszont abban, hogy a párom is hegymászó. Negyven felé jártam, amikor megismerkedtünk, de megérte ennyit várni. Az ilyen szintű mánia, ami nekem van, megölhet egy kapcsolatot, amennyiben a másik fél úgy érzi, részéről folyamatos áldozathozatallal jár az, hogy én hegyet mászom. Hilda akkoriban iszonyú erővel nyomta a hegyeket, és tudtam, hogy őt el kell vinni expedícióra. Két nyolcezrest is tudott mászni. A közös mászásunk során az összezártság, a kritikus helyzetek még inkább összekovácsoltak bennünket. Ő nem elviseli, hogy én expedíciózom, hanem támogatja. Ez egy nagyon fontos különbség.
hvg.hu: A hóhatárt többször átlépi évente. A teljesítőképességének határait szinte ugyanennyiszer feszegeti. Volt már, hogy túlvállalta magát?
Erőss Zsolt: A balesetem után nagy kihívás volt újra visszatérni, lábprotézissel a hegyre. Mindig tudni akarom, hogy meddig feszíthetem a határaimat, s hogy mi az a szint, amit még viszonylagos biztonsággal, de át tudok lépni. Most éppen a sziklamászó technikámat csiszolgatom, ugyanis a sziklán való mozgás a művégtaggal nehezebb, körülményesebb. De azt gondolom, hogy belátható időn belül ugyanolyan szinten fogok mászni, mint a 2010. januárjában történt balesetem előtt. Persze, az emberben van félelem, de az nem árt sosem. Az gondolom, mi, hegymászók valójában az emberi teljesítőképesség határán mozgunk, nem csak a sajátunkén.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
