Mindig az utolsó előtti nap a legsűrűbb. Vagy az utolsó, de Sydney már régen volt. Ilyenkor rendezik a legtöbb döntőt, és ettől valószínűleg akkora London fölött a feszültség, hogy azt valamilyen Dr. Octopus-féle szerkezettel akár a szuperhősök ellen is lehetne fordítani. Mert ilyenkor jönnek elő igazából a szuperhősök, ott cikáznak a pályákon, hihetetlen helyzetekben mentenek vagy fordítanak, ráadásul több sportágban a testhez simuló ruha is egyre inkább hasonlít Superman – birkózók, atléták, kerékpárosok esetében gyakran elég mulatságos – szerelésére. Szombaton ott volt négy fénysebességű jamaicai, egy trinidadi gerelyhajító, aki saját bevallása szerint csak azért jött Londonba, hogy jól érezze magát, meg egy csapatnyi brazil csodanő, akik az amerikai röplabdázók bosszantására azt találták ki, hogy egy estén át nem eshet le körülöttük a labda, akármekkora erővel ütik is azt oda.
Volt aztán egy 120 kilós szuperüzbég, Artur Tajmazov, mindenkit lebirkózott, aki arra jött, legyen az szakállas vagy kopasz, grúz vagy más keleti. Mert ebben a súlycsoportban eredetileg tényleg majdnem mindenki szovjet vagy esetleg más, de környékbeli volt: Tajmazov első ellenfele, a német Matuhin Moszkvában született, másodikra jött egy iráni kivétel, aztán Tervel Ivaylov Dlagnev, a szófiai amerikai, a döntőben pedig Modzmanasvili Tbilisziből. Akik pedig nem találkoztak vele, (a szegény lelkes magyar fiún kívül) azok is azeriek, kazahok, oroszok, örmények, kivándoroltak, bevándoroltak, ottragadtak voltak. Hasonlóan belterjesnek tűnt az 5000 méteres síkfutás, ahol végül egy szomáliai brit nyert, pont úgy, mint tízezren, mert a sok-sok szomszédja (ott a legsűrűbb a pengevékony futógépek előfordulása), a kenyaiak és az etiópok (meg a kenyai-amerikai, a szudáni-amerikai és a kakukktojás amerikai-amerikai; utóbbi a szomáliai-brit edzőtársa) megint nem gondolták végig, hogy ha nem futnak tempót, ez az ember megveri őket. A nyolcvanas évek versenyeiről úgy emlékszem, hogy a kenyai-kenyaiak és az etióp-etiópok akkoriban okosabbak voltak.
Általánosságban érdemes megfigyelni, tulajdonképpen milyen lassú folyamat a szuperhős-termelés koncentrálódása. Hiszen az etiópok és kenyaiak átszivárgása más válogatottakba már a nyolcvanas években megindult, de mára még mindig maradtak a hosszútávfutó döntőkben máshol születettek, igaz, csak hírmondónak. Ugyanígy találhatók még néhányan a pingpongozók között is, akik nem teljesen kínaiak; ott egy Európa-bajnokság nevezési listája mégis sokkal nevetségesebb, mint az olimpiáé.
MTI / Kollányi Péter
Volt még egy érdekes szuperhős-jelenet szombaton, egy olyan sportágban, amelyben néhány évtizeddel ezelőtt – hasonló globális előfeltételeket elgondolva – a magyarok áramolhattak volna szét minden más válogatottba. Az öttusa végén a három dobogós most úgy ölelkezett össze, mint egy nagy amerikai film három gondosan összeválogatott főszereplője: az amerikai módra jóképű cseh bajnok (ő hatástalanítja a gonosz szerkezetet), a kínai másodpilóta (ránézésre komputerszakértő) és a harmadik, a szemüveges magyar, aki útközben minden felmerülő fizikai és kémiai problémát megold; így mentik meg a világot, nemsokára a mozikban.
