„Nem nehéz azokért küzdeni, akiket szeretünk” – így lett olimpiai bajnok a férfi párbajtőrcsapat
Ötvenkét év után állhatott fel újra a magyar férfi párbajtőrcsapat az olimpiai dobogó legfelső fokára két sima és egy végletekig kiélezett, aranytussal eldőlt mérkőzés után. A párizsi Grand Palais-ban Szilágyi Áronék is szurkoltak nekik, és még az sem tudta kizökkenteni őket, hogy a döntőjük közben felharsant a Marseillaise.
Abban a pillanatban, ahogy elindult a hosszabbítás percét mérő óra a párbajtőr-csapatdöntőben, Koch Máté a szeme elé emelte a rózsaszín-szürke törölközőjét. Szorította, szorította, egyetlen pillanatra sem engedte le egészen addig, amíg csapattársa, Siklósi Gergely be nem vitte az olimpiai győzelmet érő aranytust a japán Kano Kokinak. Utólag azt mondta, azért döntött így, mert teljes valójában akarta megélni a siker pillanatát.
A párizsi Grand Palais óriási lelátói is tele voltak olyanokkal, akik nem csak az utolsó találathoz vezető 14 másodpercet bírták nehezen idegekkel: időről időre zaklatott pillantásokat vetettek a lassításokat mutató kivetítőkre, lélegzetvisszafojtva várták a másodpercek múlását, hogy aztán egy-egy magyar tusnál diadalittas ordítással pattanjanak föl, levezetve valamennyit a bennük gyűlő feszültségből.
Siklósi, Koch és az egyéniben a negyedik helyen végzett Andrásfi Tibor – aki az egyéni verseny elődöntőjében éppen a végül aranyérmet nyert Kanótól kapott ki egyetlen tussal – egészen addig ihletett formában, parádésan, ellentmondást nem tűrően vívott, így túl sok idegeskedésre sem adott okot a nézőknek. A trió előbb simán átlépett a kazahokon, aztán – nem túlzás – leiskolázta a házigazda franciákat. Azt a válogatottat, amely 2004 és 2016 között minden olimpián megnyerte a férfi párbajtőrözők csapatversenyét, és most is a világranglista élén állt. Egészen döbbenetes, de a magyarok ezúttal egyetlen asszót sem veszítettek ellenük, csupán egy alkalommal, a nyolcadik párban volt egyenlő az adott és kapott tusok száma.
Az ellenfél parádés vívása nem csak a francia csapat tagjait lepte meg – annyira, hogy a vége 45-30 lett –, hanem az övéit rendszerint elképesztő hevességgel űző-hajtó helyi közönséget is. A kardvívók csapatversenyén megesett, hogy a másik pástokon küzdőknek hosszasan várakozniuk kellett, mert az óriási hangzavarban egész egyszerűen nem hallották a mérkőzésvezetők utasításait. Most azonban, nem sokkal azután, hogy a drukkerek elénekelték a Marseillaise-t, majd rázendítettek az „Allez les Bleus” buzdításra, elcsendesedtek, hiszen Siklósiék folyamatosan növelték az előnyüket, amely a hatodik párban már tíz tusosra nőtt. Az elődöntő után Boczkó Gábor szövetségi kapitány azt mondta a Telexnek: a stratégiájuk része volt, hogy a nézőket már az elején elcsitítsák, mert sokszor megtapasztalták, micsoda erőt tud adni egy hullámvölgyben lévő versenyzőnek: az extázisba kerülhet, az ellenfele viszont pánikba eshet.
Miközben a döbbent francia közönség kénytelen volt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy ebből legfeljebb bronzérem lehet – nem lett –, az átellenben felállított páston a csehek és a japánok vívtak parázs küzdelmet. Eleinte fej fej mellett haladtak, aztán a vége felé ellépett az ázsiai csapat. A cseheket az utolsó asszóban Jakub Jurka négy tusos hátrányból még felhozta egálra, Jamada Maszaru azonban még az ő 14 találatánál is többet, 18-at tudott bevinni, így alakult ki a 45-37-es végeredmény, és a finálé párosítása.
Volt miért visszavágni
Ahogy a csapatban végül bronzérmet nyert férfi kardvívóknak, úgy a párbajtőrözőknek is volt miért törleszteniük az olimpián. A három egyéni induló közül kettő, a világbajnoki címvédő Koch és a tokiói játékokon ezüstérmes Siklósi fájóan korán – a 32 és a 16 között – elbúcsúzott a küzdelmektől, Andrásfi pedig elbukta a bronzmeccsét.
A kazahokra és a franciákra maximálisan felkészültek, ahogy fogalmaztak, olvasták a vívásukat, és a japánok sem lepték meg őket. Legutóbb februárban csaptak össze velük egy világkupaversenyen, ahol legyőzték őket – s az a győzelem hozta meg az olimpiai kvótát is.
A következőkben Siklósiék egyre nagyobb előnyt dolgoztak ki a riválisukkal szemben, az ötödik párban már négy találatnyi volt a különbség – de aki látott már valaha párbajtőrözőket, tudja, hogy ez nagyon gyorsan ledolgozható.
A nézőtéren ennek megfelelően nem is volt nyugodt senki, de Kochon is látszott, hogy nehezen bír az érzelmeivel. A hatodik asszóra aztán Andrásfi helyett az a Nagy Dávid szállt be a mérkőzésbe, aki addig egyáltalán nem lépett pástra az olimpián, mégsem látszott rajta, hogy meg lenne illetődve. Ő vívott a nyolcadik párban is, majd következett befejezőként Siklósi, a többi pedig már – közhely ugyan, de – történelem, amelyet a bronzérmes férfi kardcsapat tagjai is a helyszínen éltek át.
Aki nyugodt és akik nem azok
„Tudtam, hogy egy tus lesz, tudtam, hogy ilyen körülmények között fog eldőlni és erre készültem már amikor felálltam a pástra. Magamban mondtam, amikor két perchez értünk vagy egy perchez, hogy tudom, hogy egy tus lesz, és abba az egybe mindent beleadtam. Az, hogy egy tussal nyertünk, az azért hab a tortán cseresznyével, mindennel. Nem akartuk, hogy ilyen szoros legyen, de ez a japán csapat kivételesen jó” – mondta az egész nap rendkívül nyugodnak és jókedélyűnek tűnő Siklósi a díjátadó után a Grand Palais vegyes zónájában.
Arról is beszélt, hogy nem tudták megtörni a japánokat: nem remegtek meg, közel maradtak, akár ők is nyerhettek volna. „Azt mondtam a srácoknak az asszó előtt, hogy ez a mi napunk, ezek a mi momentumaink – amikor az egy tust beszúrtuk az volt a mi pillanatunk” – tette hozzá.
A döntőben a francia közönség a japánokat támogatta, de közel sem akkora hévvel, mint a sajátjait. Egyszer, a második asszóban azért megakasztották a mérkőzést, amikor kiderült, hogy az úszósztárjuk, a címvédő Milák Kristófot 200 méter pillangón legyőző Léon Marchand megszerezte a negyedik olimpiai aranyát is. Sokan a telefonjukon nézték a La Défense arénában zajló finálét, és amikor látták, hogy a kedvencük elsőként ér célba, előbb halk morajlás, aztán örömteli ordítozás kezdődött, amely – ismét – a Marseillaise eléneklésében csúcsosodott ki.
Nézze meg (újra) az aranytust, amellyel olimpiai bajnok lett a férfi párbajtőrcsapat – videó
Ezen a pénteken senki sem tudta megállítani a magyar vívókat.
Koch Mátét – akit a franciák elleni elődöntő után Siklósi a csapat szívének, kemencéjének nevezett – láthatóan nagyon megérintette, hogy sikerült nyerniük. „Egész nap végig fókuszált voltam, ezt mondta Gergő is. Ment a vívás, laza voltam, nem görcsös, mint az egyéniben. Meg tudtam mutatni a magyaroknak, hogy nem véletlenül jutottam ki, itt a helyem az olimpián, és ki tudtam tenni a pástra, ami egyéniben nem sikerült. Itt le tudtam venni, bátran tudtam indítani a támadásokat, és egy asszó híján az összeset megnyertem, ami ritkán fordul elő. Nagyon boldog vagyok, hogy nekünk szólt a himnusz az olimpián 52 év után.
Nagyon jó barátok vagyunk, együtt nőttünk fel, együtt mentünk végig minden korosztályon, szinte mindig egy csapatban voltunk. Jól ismerjük egymást. Nem nehéz azokért küzdeni, akiket szeretünk.
Lehet, hogy a vívás egyéni sport, de én jobban szeretek csapatban nyerni, mert jobb együtt ünnepelni, együtt állni a dobogón.”
Siklósihoz is volt néhány szava: „Nehéz volt, bár nem először vívtunk egy tusra. Ő mindig nyugodt az egy tusokban, mi azért nem annyira. De bíztam benne, hogy ő fogja adni. A sors azt akarta, hogy Magyarország nyerje az olimpiát. Elcsuklik a hangom. Nagyon nehéz megemészteni, feldolgozni, hogy két éven belül sikerült Európa-bajnoknak, világ- és olimpiai bajnoknak mondanom magam. Örülök, hogy tudtam bizonyítani a magyaroknak, magamnak és az edzőmnek, Boczkó Gábornak is.”
Andrásfi Tibor szavaiból sem sütött a nyugalom. „Nagyon sok minden lepergett előttem, amikor a Gergőnek éppen sorsoltak, mert azért sejtettem, amikor 36 másodperc volt hátra, hogy ebben benne van, hogy egy tus lesz. Fohászkodtam az égiekhez, becsuktam a szemem, letérdeltem, mindent csináltam, de szerencsére végre a mi javunkra dőlt el ez most.”
Elárulta azt is, hogy a japánok edzője mit mondott neki a győzelmük után. „Örült, végül összejött nekem is az érem, hogy egy tus oda sikerült, egy tus meg ide, és hogy majd döntsük el négy év múlva, a következő olimpiai döntőben a harmadik egy tusos meccset, akkor majd kiderül, hogy Magyarország vagy Japán a jobb. De így, azt gondolom, nem lehetek csalódott már az egyéni miatt sem. Ez mindenért kárpótol.”
Koch Máté, a Vasas 24 éves sportolója, egyéni világ- és csapat Európa-bajnok (2023). A vívószövetség honlapján úgy jellemzik, máris a sportág különleges, meghatározó egyénisége, akinek már a kezdetekkor a mindene volt a párbajtőr, a győzelemért pedig a falon is átmenne.
Andrásfi Tibor, a BVSC 24 éves vívója, csapatban Európa-bajnok (2023), egyéniben világkupa-győztes (2022). Látszólag – írják róla – nincs benne semmi igazán extrém, elegánsan, nagyszerű technikával vív, sosem reklamál, sosem panaszkodik, nem sérül meg, nem vált klubot, nem vált edzőt – pedig nem mindig lehet könnyű éppen az édesapjával. A megtestesült megbízhatóságnak nevezik.
Nagy Dávid, a Vasas 24 éves párbajtőrözője, csapat Európa-bajnok (2023), világkupa-harmadik (2024). A szövetség róla szóló szócikke szerint azóta számít a magyar vívás egyik legnagyobb ígéretének, amióta betette a lábát a vívóterembe, a nagy kiugrása azonban még váratott magára – mostanáig.
A döntőben fantasztikusan beszálló Nagy Dávidnak egészen más élményei voltak az olimpiáról, mint a csapattársainak. „Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Nagyon sokáig vártam arra, hogy pástra léphessek. Itt vagyok lassan egy hete, és a srácokkal már az egyéniben itt voltam kinn, szurkoltam nekik, melegítettem velük a meccseik előtt, szóval a terem már ismerős volt, bejártam, viszont a pástra nem jutottam fel, és
azért egészen más volt onnan a völgyből nézni azt a két lelátót, ami az égig ért onnan lentről. Szóval igen, izgultam, pláne, hogy a srácok jól vívtak egész nap. Szívesebben vívtam volna többet is, de ez most nem az a nap volt, mert nem volt szükség a cserére, nem kellett megbontani azt az egysége, amivel darálták az ellenfeleket.
Viszont a döntőben Tibi kicsit elfáradt, illetve mindenképpen be kellett állnom ahhoz, hogy utána a dobogóra is felállhassak. Annak örülök, hogy nem csak formalitás volt, hogy vívtam, úgy érzem, fontos szerepem volt nekem is a győzelemben.”
Építkezés
A vívásban a párbajtőr fegyvernem mezőnye a legnépesebb; mint általában a sportágban, itt is feljövőben vannak az ázsiai nemzetek. A magyar iskolának jelentős hagyományai és sikerei vannak, a csapat azonban legutóbb több mint fél évszázada, az 1972-es müncheni olimpián tudott legutóbb győzni. Akkor Erdős Sándor, Kulcsár Győző, Fenyvesi Csaba, Osztrics István és Schmitt Pál nyakába akasztották az aranyérmet.
Dobogón legutóbb a riói olimpián állhattak magyar párbajtőrözők, akkor Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András és Somfai Péter harmadik lett, a jelentősen megfiatalított együttesnek azonban Tokióra a kijutás sem sikerült; a 2021-es kazanyi világkupaversenyen dőlt el, hogy lemaradnak a játékokról. Akkor Rédli, Siklósi, Andrásfi és Berta Dániel alkotta a csapatot.
A mostanra összeállt csapatról így beszélt Boczkó Gábor: „Ők egy korosztály, 1997-es, 1998-as születésűek, akik U17-től a mai napig végigversenyezték az Eb-t, a vb-t, U20-ban és felnőttben, tehát mindent tudnak, mindenről tudnak, elfogadják egymást. Ez az ő erejük. Mindenki becserélhető, a vívótudásuk is majdnem hasonló.”
„Nyolc év kemény munkája van e mögött” – ezt már Dancsházy-Nagy Tamás, a csapat vezetőedzője mondta a döntőt követően. – „Rio után kellett kezdeni újra építeni egy csapatot, sajnos Tokióra nem sikerült összehoznunk, de most Párizsba nemhogy kijutottunk, fölértünk a csúcsra. Fantasztikus érzések vannak bennem. Még olyan kikerekedett, nagy gondolataim nincsenek,
ezeket a közhely, de ugyanakkor velejéig és száz százalékban igaz mondatokat tudom mondani, hogy borzasztó sok lemondás, borzasztó sok munka, egymásra történő odafigyelés van ennek a hátterében. És szerintem még egy van: ez a szeretet nyelve, amin mi beszélünk, és ez fontos számomra.”