Végre megjelent a Fallout 3 – igaz, a honosított megjelenésre még várnunk kell decemberig, cserébe viszont lokalizált verziót fogunk kézhez kapni (angol verziót már itthon is lehet kapni). Mi persze nem bírtuk ki, hogy ne vegyünk a Steam-en keresztül egy példányt, (lusták vagyunk boltba járni), így most következő tesztünk az UK verzió alapján készült – a karácsony előtt itthon is kapható verzió azonban ugyanez lesz, leszámítva persze a nyelvet.

A Fallout harmadik részét hatalmas várakozás előzte meg, lévén, hogy az eredeti Fallout játékokat fejlesztő (és megálmodó) cég már régen nem létezik, így a klasszikus legújabb részét, kedvenc „mini-mátrixunk”, az Oblivion alkotója, a Bethesda vette gondozás alá.  

A játék születésünkkel indul, és van benne egy kis gyermekkor is.

Aki nem ismerné a Fallout sorozatot, annak röviden: egy poszt-apokaliptikus világ, ahol a történet szerint a hidegháború odáig fajult, hogy a 70-es években megszűnt az általunk ismert világ (a gombafelhőknek köszönhetően), és a civilizáció romjain (jelen esetben „70-es évek hangulatú romjain”) egy új nemzedék próbál boldogulni, a radióaktivitás, a mutációk, a zord körülmények és persze a romok között.

Ez így elég nyomasztóan hangzik, azonban a Fallout sorozat képes mindezt roppant hangulatosan, néhol viccesen, néhol persze ijesztően és élethűen bemutatni: az eredmény pedig egy utánozhatatlan hangulatú világ, ahol a túlélők csuklójára erősített univerzális eszközből (a híres „PipBoy”) recsegve szól Ella Fitzgerald, miközben sörétes puskával irtják a mutáns kutyákat Washington D.C. romjai között…

A híres Pipboy visszatér - ezúttal 3D köntösben.

Aki egy normális FPS-t (lövöldözős játékot) vár, az nagyot fog csalódni a Fallout 3-ban: ez a játék ugyanis, bármennyire is lehet benne lövöldözni és akciózni, mégiscsak egy RPG, azaz egy szerepjáték. Ennek megfelelően, a történet fő szála elég rövid (ha valaki siet, akár 20 óra alatt végezhet a játékkal). A történet lényege egy közepesen jó akciófilm forgatókönyvének felel meg (attól függően, hogy mit teszünk, nyolcféle befejezése lehet a játék sztori részének).

 A játék lényege azonban nem ez: a készítők elképesztő mennyiségű háttér információt, mellékküldetést, szereplőt, beszélgetést, tárgyat, épületet és még sok egyéb érdekességet zsúfoltak a játékba: első végigjátszásunk után (ez 25 óra volt) megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a Fallout 3 világának mintegy ötödét sikerült csak felfedezni és bejárni, sőt arra is csak a második alkalommal jöttem rá, hogy társakat is fogadhatunk magunk mellé (elsőre csak a Dogmeat névre hallgató kutyát találtam meg). 

Sajnos a kutyámat lelőtték... olyan 12. szintű lehettem. Szomorú pillanat volt.

A Fallout 3 tehát inkább a „sandbox” kategóriába tartozik, azaz igazán akkor élvezhető, ha „szerepjátszunk” – felfedezünk, oda megyünk, ahova akarunk, és azt teszünk, ami csak jólesik. A felfedező kedvű játékosok kapnak egy elég nagy játszóteret, s akárcsak az Oblivionban, itt sem tölt a játék, illetve streaming töltés van (kivéve ha épületekbe megyünk be), azaz kedvünkre kalandozhatunk, nem lesz „loading”, nem szakad meg az illúzió. 

A grafika olyan amilyen: nehéz eldöntetni mennyire szép, lévén, hogy minden romokban hever, egy apokaliptikus játékban nem várhatunk zöld mezőket, virágzó cseresznyefákat és egyebeket. Maradjunk annyiban, hogy mindent „high”-ra állítva a grafika megfelelő, igényes iparos munka – nem egy FarCry2, de a hangulatot tökéletesen hozza. Sajnos a karakteranimáció már nem ennyire jó (ez tipikus Bethesda hiba egyébként), a szereplők néha furcsán mozognak, cserébe viszont rendelkeznek a Radiant A.I-val (mesterséges intelligencia), ennek megfelelően jönnek-mennek, esznek, alszanak beszélgetnek – a világ tehát „él”, ellentétben a legtöbb RPG-vel, ahol a szereplők csak álldogálnak a sarokban, és várják hogy küldetést adhassanak nekünk, illetve, hogy lemészárolhassuk őket.
Ha pedig már szóba jött a mészárlás…

Ez a kalap sokáig a kedvencem volt - nem nyújt védelmet, de olyan jól mutat...

A Fallout 3 igyekszik annyira realisztikus lenni, amennyire csak lehet: ennek megfelelően bárkit megölhetünk. Megtehetjük, hogy összebarátkozunk egy kisváros lakóival (ekkor küldetéseket, sőt ajándékokat adnak, illetve ha nagyon összehaverkodunk velük, akkor még egy házat is kapunk), de azt is megtehetjük, hogy lemészároljuk az egész várost. Ilyenkor persze meghalnak a küldetéseket adó személyek is (nincsen tehát „essential” NCP, a játékban három kulcsszereplőt és a gyerekeket leszámítva senki sem halhatatlan) – ez egy újszerű vonal az Oblivionnal vagy akár a Witcherrel és a többi RPG-vel szemben.

Valamennyi küldetés többféleképpen is teljesíthető: lehetünk gonoszak, vagy akár angyalok: a Fallout 3 virtuális lakói minden esetben másként viszonyulnak hozzánk (tipikusan olyan játékról van szó, amelyet legalább háromszor végig lehet játszani anélkül, hogy unalmas lenne.) A felmerülő szituációkat megoldhatjuk lopakodva/rejtőzködva, megoldhatjuk lopással, zárak feltörésével vagy számítógépek hekkelésével, de megoldhatjuk úgy is, hogy fogunk egy baseball-ütőt és „rendet teszünk”.

Harcolni kétféleképpen tudunk, egyrészt sima FPS (vagy TPS) módban, azaz real time-ban, mivel azonban a játék egy RPG, és nem csak a célzási képességünk, hanem a karakterünk statisztikái is számítanak, van egy „bullet-time” mód is, az úgynevezett VATS: ekkor az idő megáll, mi kiválaszthatjuk hová és kikre ütünk/lövünk, majd filmszerűen nézhetjük a hatást, ami szintlépésenként választott képességeinktől függően vagy hatásos lesz, vagy nem. Normál fokozaton ez inkább a vizuális élmény fokozására szolgál (lásd videó), a nehezebb beállításokkal azonban muszáj használnunk, ha nem akarunk három percenként meghalni.

Az élethűség itt is dominál (éppen ezért nagyon fiataloknak vagy nagyon pacifistáknak nem ajánlott a játék) – ha valakit fejbe vagy lábon lövünk egy Magnummal, akkor bizony leszakad a szóban forgó testrész, a vér pedig sugárban fröcsög  – nem érdemes a Bethesdára fujjogni ezért, ez valóban így van, és a tények makacs dolgok. (volt is elég gondja a kiadónak a cenzorokkal és az életkor besorolással).

Jól sikerült tehát a Fallout folytatása? Határozottan igen: a hangulat (lepusztult világ, régi zenék, pipboy, mutánsok és radioaktív víz minden mennyiségben) tökéletes és egyedi. A küldetések jól kidolgozottak, részletesek, és bár elég kevés van belőlük, mégis „több van bennük”, szinte mindegyik egy-egy kis minijáték a maga módján. A Radiant AI ismét remekel: kedvenc emlékem, amikor ez egyik küldetést adó figura egy öreg anyahajó pallóján bénázva megcsúszott, lesett és meghalt – mondanom sem kell, a küldetésnek annyi, az élethűség azonban az ilyen példákból is jól látszik. A folytatás tehát szerintünk méltó a Fallout legendás nevéhez, és bár nem annyira „mély”, mint például a Fallout második része volt, mégis igen élvezhető, hosszú, akciódús, és képes hetekre beszippantani a kalandozó kedvű játékost, ebbe a kurta-furcsa, szomorúan vidám, apokaliptikus világba. Minden szerepjáték kedvelőnek melegen ajánljuk!