A Wired magazin szerint az ötvenes évek végén az amerikai kormány megfontolás tárgyává tette, hogy nőket küldjön az űrbe, ráadásul az orvosi vizsgálatok kimutatták: a hölgyek legalább úgy helytálltak a teszteken, mint az urak.

„Mindannyian különleges nők és kiváló pilóták voltak, ideális jelöltek a kiírt küldetésekhez” – magyarázta a Wirednek Donald Kilgore, aki a Lovelace klinika dolgozójaként végzett orvosi vizsgálatokat az űrügynökséghez jelentkezőkön. „Számos kategóriában még a férfiaknál is jobban teljesítettek.”

A klinikát alapító Randy Lovelace volt az, aki felvázolta a Mercury 7 csapatának kiválasztásához szükséges egészségügyi feltételeket. Úgy gondolta, a nőkből kiváló űrhajósok válhatnának: ez ugyancsak haladó gondolatnak számított a XX. század közepén, amikor az Egyesült Államokban élő nők mintegy negyedének volt csupán munkája.

Lovelace praktikus okokat vett figyelembe: a hölgyek jellemzően vékonyabb felépítésűek, így kevesebb üzemanyagra van szükség, hogy feljuttassák őket az űrbe. Emellett kevésbé hajlamosak a szívrohamokra, s Lovelace úgy találta, jobban képesek alkalmazkodni a klausztrofóbiát előidéző helyzetekhez, ezért valószínűleg jobban kezelnék a bezártságot az űrmissziók során. 

A hölgyek ugyanolyan jól teljesítettek a kemény teszteken, mint az urak © NASA

Az alapító egyik kollégája, Donald Flickinger – az amerikai légierő ezredese, a NASA egyik tanácsadója – megalapította a Women in Space Earliest nevű programot, hogy további tesztlehetőséget biztosítson az űrhajós babérokra áhítozó hölgyek számára. Ám a légierő hamar leállította a kezdeményezést, s ekkor Lovelace meghirdethette a Women in Space Programot (WISP).

Összesen 19 nő jelnetkezett a WISP-re: nekik ugyanazokon a kemény vizsgálatokon kellett átesniük, mint a Mercurcy-programban résztvevő férfi űrhajósoknak. Tizenhárman a nők közül – későbbi nevükön a Mercury 13 – mindenféle orvosi fenntartás nélkül vette az akadályt, ez pedig jobb eredménynek bizonyult a Mercury-missziók első férfi résztvevőinek tesztjeinél.

„Mindannyian rendkívül motiváltak voltak” – tette hozzá Kilgore. „Tudták, hogy ők az ideális jelöltek, de a NASA szabályai nem tették számukra lehetővé, hogy részt vegyenek a programokban.”

Ez nem csoda, a kor körülményeit figyelembe véve, s számos szakértő egyetért abban, hogy a Mercurcy 13 más megítélés alá esett, mint a férfiak. A NASA néhány tisztségviselője például úgy vélte, a nők teljesítményét befolyásolhatja a menstruáció. Mások olyan pilótákat engedtek csak az űrhajókba, akik korábban már repültek kísérleti gépekkel – ezt pedig kizárólag a férfiak tehették, ugyanis az amerikai légierő akkoriban még nem vett fel soraiba nőket.

A WISP-nek 1961 augusztusában vége szakadt, s 1995-ig kellett várni, amíg Eileen Collins beülhetett az STS-63 űrsikló pilótaülésébe. A MIR-űrállomást megkerülő küldetéssel így ő lett az első női űrpilóta, pedig az ebből az alkalomból újra összegyűlő Mercury 13 tagjai már jóval korábban kiérdemelhették volna ezt a megtiszteltetést.