szerző:
HVG

Évtizedek során bejáratódott mítoszok szövik át meg át a magyar történelmi sorsfordulókról alkotott közemlékezetet, melyeket a történészek gyakorta hasztalan cáfolnak. Dugovics Titusz, Görgey Artúr, Petőfi Sándor, Kádár és Gerő - tucatnyi legenda leleplezése.

Dugovics Titusz nincs többé, kipukkadt egy 185 éves legenda. Ekképp summázható a 2009. év történelmi szenzációjának számító tanulmány, melyet Szőcs Tibor tett közzé a Hadtörténelmi Közleményekben, bebizonyítva, hogy Nándorfehérvár hőse, a vár fokáról a győzelmi zászlót kitűzni akaró janicsárt magával a mélybe rántó magyar vitéz nem is létezett. Az először Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini krónikájában megénekelt dicső cselekedet évszázadokon keresztül névtelen hősének kilétére 1824-ben „derült fény”. A Tudományos Gyűjtemény című folyóiratban a kor szellemi életének egyik tekintélye, Döbrentei Gábor adta közre azokat a dokumentumokat, melyek alapján úgymond be lehetett azonosítani azt a férfiút, „ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta”. A nevére talált nemzeti hős mítosza ezt követően feltartóztathatatlanul terebélyesedett: a drámaköltő Czuczor Gergely például rögvest a honi ifjúságnak ajánlott hazafias színművet kanyarított, Wagner Sándor festő pedig 1859-ben – a következő másfél évszázad tankönyveiből elmaradhatatlan – olajképbe merevítette a drámai jelenetet (képünkön).

Vörösmarty Mihály, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Illyés Gyula és Kodály Zoltán – csupán néhány kiragadott nagyság azok sorából, akik műveikkel tovább éltették a Dugovics-kultuszt, melynek alapja – mint azt az említett Szőcs-tanulmány most bizonyította – egy irathamisítás-sorozat. A Vas vármegyei szolga-, majd táblabírói tisztséget betöltő Dugovics Imre „őskereső” buzgalmában – elégedetlen lévén a család 1674-es nemesítésével – az 1820-as évek elején 15. századiként keltezett adománylevelet fabrikáltatott magának, tanúsítandó, hogy a Pozsony megyei Tej nevű birtokot Hunyadi Mátyás adományozta Dugovics Bertalannak, apja, Titusz hősiességéért.

Kérdés, hogy a leleplezés nyomán kikerül-e a tankönyvekből a Dugovics-legenda. Számos példa akad ugyanis arra, hogy a különféle módon kreált mítoszok a megcáfolásuk után is tovább élnek. Nándorfehérvárnál maradva: hiába közismert hosszú évtizedek óta, s hiába ismételgetik a téma szakértői, hogy a török fölötti 1456-os nagy győzelem és a III. Calixtus pápa által a keresztes hadjárat idejére elrendelt déli harangozás között nincs ok-okozati kapcsolat (merthogy a szóban forgó bulla kiadása napokkal megelőzte az ostrom kezdetét), a két esemény összekapcsolása máig jól hangzik. Olyannyira, hogy az 1989. október 23-án kikiáltott harmadik köztársaság ideiglenes elnöke, Szűrös Mátyás rendre megemlíti: tudatosan választotta a ceremónia időpontjául a világraszóló magyar diadal emlékét őrző „harangszavú délt”.

Több mint egy évszázadon át szinte zavartalanul virágzott az „áruló” Görgey Artúr legendája. 1936-ban, még ifjú bölcsészdoktorként, a későbbi Akadémia-elnök Kosáry Domokos pontról pontra cáfolta az igaztalan vádat, s tanulmánya végén még annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy a méltatlan bűnbakképzés már a múlté. E fiatalkori megállapítását Kosáry hat évtizeddel később, már a történetírás doyenjeként illúziónak minősítette. A megítélés makacs változatlanságának legfőbb okát abban látta, hogy „a Görgey-kérdés a magyar politikai közgondolkodás története volt” (HVG, 2007. november 24.).

Az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz is számos legenda kötődik. A legismertebbek alighanem a segesvári csatamezőn elesett (átmeneti legenda szerint: hadifogolyként Barguzinba hurcolt) Petőfi Sándorral kapcsolatosak. Közülük is a legcsökönyösebb az, hogy 1848. március 15-én délután a lánglelkű költő kiállt a Nemzeti Múzeum lépcsőpárkányára, és gyújtó hangon elszavalta a Nemzeti dalt az egybegyűlt sokadalomnak. Petőfi aznap sok helyen járt Pesten, beszélt, talán még szavalt is, de a Múzeumkertben éppenséggel nem. Az 1900-ban még emléktáblával is megerősített mítosz keletkezését Kerényi Ferenc irodalomtörténész foglalta össze élete utolsó, tavaly megjelent kötetében. E szerint a Talpra magyart rögvest megzenésítő Kálózdi János kottáját a gyors reagálású szerkesztő, Vahot Imre már április végén piacra dobta, és ez – mivel a címlapra került metszeten Petőfi a jelölt helyen szavalt – szinte kódolta az utókori egybemosást.

Trianon, 56, rendszerváltás (Oldaltörés)

A 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye, a trianoni döntés köré szövődött legendákat egy hét évvel ezelőtti, sokszerzős tanulmánykötetben Ablonczy Balázs gyűjtötte csokorba. Ebben a trauma okai között szerepelt az is, hogy a francia miniszterelnök, Georges Clemenceau leginkább a fia életét tönkretevő magyar menye miatt volt „hazánk esküdt ellensége”, holott a korántsem hízelgő becenevű Tigris csupán a (vélt és valós) francia érdekeket védelmezte kőkeményen. A Csonka-Magyarországot elfogadni nem képes közvélekedés úgy tartja, hogy a revíziós politika egyik legfőbb jelszava, a „Nem! Nem! Soha!” is a gyászos emlékezetű kastélynévre utal, merthogy a „tria non” hármas tagadásként is értelmezhető. Mindezt Bíró-Balogh Tamás 2007-es tanulmányában folklorizálódott tévhitként jellemezte, már csak azért is, mert a jelszó majd két évvel a trianoni diktátum 1920-as aláírása előtt, 1918 novemberében született. Méghozzá Károlyi Mihály kormányának propagátorai ötölték ki a Jeges Ernő festő által megrajzolt területvédő plakátot, rajta a nagy karriert befutott szlogennel.

A múlt század második felében látszólag ugrásszerűen megnőtt az efféle mítoszok száma, holott valószínűleg csak arról van szó, hogy az idő még nem rostálta ki közülük a kérészéletűeket. Ki emlékszik mondjuk arra, hogy „a felszabadító szovjet hadsereg” hol lépte át 1944-ben a magyar határt? Battonyánál – hangzott a bevett válasz, ami helyett a világháború történetével foglalkozók azért nem írhatták le az 1980-as években, hogy a „dicsőség” egy kisebb községé, Nagylaké, merthogy az akkori befolyásos külügyminiszter, Puja Frigyes Battonya szülötte volt. (Eltekintve attól az apróságtól, hogy akkortájt a határ már és még nem trianoni volt: a szovjet hadsereg elsőként, 1944. augusztus 27-én a székelyföldi Sósmezőt vette be.)

Manapság kezdik formálgatni a legendagyártók 1956-ot és a rendszerváltás időszakát. Az 1956. október 23-ai események felidézésekor visszatérő momentum: még az is olaj volt a tűzre, hogy esti rádióbeszédében Gerő Ernő fasiszta csőcseléknek nevezte a tüntetőket. Ezzel szemben Gerő két legdurvább aznapi rádiós kijelentése az volt: „elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni”, valamint hogy „nacionalista jellegű tüntetés”. S hiába jelent meg már 1957-ben New Yorkban, majd 1989-ben itthon is A forradalom hangja című forráskötetben a valóban elhangzott szöveg, az idézgetéskor maradt a csőcselékezés.

Közhelyszámba megy már az is, hogy a kádári megtorló gépezet két évet várt arra, hogy Mansfeld Pétert „törvényesen” felakaszthassa, merthogy a pesti srác még nem töltötte be a 18. életévét. E legendára világszemlélettől, politikai nézettől függetlenül sokan hivatkoztak. Egy 2003-as nyilatkozatában Kertész Imre már általánosítva úgy fogalmazott, Kádár János tömeggyilkos voltát bizonyítja az is, hogy „megvárta, amíg a tizenhat éves gyerekek tizennyolc évesek lesznek, hogy kivégezzék őket”. Pedig több történész, elsősorban Eörsi László hosszú évek óta rendre megemlíti, hogy Mansfeldet ugyan valóban nagykorúvá válása után 11 nappal, 1959. március 21-én végezték ki, ám egyáltalán nem a jogi ügyeskedés miatt. Arra ugyanis 1957. július 17-e óta nem volt szükség. Akkor lépett hatályba az Elnöki Tanács 34. számú törvényerejű rendelete, amely megengedte fiatalkorú ellenforradalmárok halálra ítélését.

Az utóbbi két évtizedben nagy csokor állt össze a Kádárral kapcsolatos legendákból. A legtöbbször felemlegetett az, hogy az 1989. április 12-én, a központi bizottság zárt ülésén elmondott „őrült beszédében nem bírta kiejteni Nagy Imre nevét”. Beszéde közepén Kádár valóban csak körülírta („az azóta elhunyt ember”), ám utána – az 1993-ban közzétett szó szerinti jegyzőkönyv tanúsága szerint – kétszer is nevén nevezte áldozatát, másodszor igen árulkodó kontextusban, mondván: az „ellenforradalom” idején a fegyvertelen embereket „előbb ölték meg, mint a Nagy Imrééket”.

Alighanem a rendszerváltás vitatott momentumai is adnak majd tisztázandó feladatokat a történészeknek. A legendacsírák között van például, hogy Horn Gyula, avagy Németh Miklós a szovjetek megkérdezése nélkül bontotta le a vasfüggönyt, hogy a Magyar Köztársaság első miniszterelnöke, Antall József a halálos ágyán bízta rá az országot egyetlen hozzá méltó utódjára, Orbán Viktorra. S igen bokros legendáriuma van annak – mint az az urbanlegends.hu-n is olvasható –, hogy az egykori kommunista vezetők hatalomátmentése a rózsadombi paktumban öltött testet, és a többi, és a többi.

MURÁNYI GÁBOR

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Kiderült, kik lesznek Schmuck Andor esküvői tanúi

Kiderült, kik lesznek Schmuck Andor esküvői tanúi

A vadászok miatt egy hónapig csak munkaidőben lehet kirándulni a Velencei-hegységben

A vadászok miatt egy hónapig csak munkaidőben lehet kirándulni a Velencei-hegységben

Öngyilkos lett egy alkalmazott a Facebook főhadiszállásán

Öngyilkos lett egy alkalmazott a Facebook főhadiszállásán

Jóval a bejelentése előtt letöltheti a Google Pixel 4 háttérképeit

Jóval a bejelentése előtt letöltheti a Google Pixel 4 háttérképeit

Még mindig csőbe húzza az utazókat a Booking.com, hiába ígértek mást

Még mindig csőbe húzza az utazókat a Booking.com, hiába ígértek mást

Egy képlet, amely megmutatja, miért viselkednek annyira rettenetesen bután az emberek

Egy képlet, amely megmutatja, miért viselkednek annyira rettenetesen bután az emberek