Maurice Wilkins, James Watson és Francis Crick - valamennyien molekuláris biológusok - 1962-ben kapták meg az orvosi Nobel-díjat a DNS-molekulával kapcsolatos munkájukért. Az eredményhez azonban mások is hozzájárultak, legfőképp a brit kutatónő, Rosalind Franklin, akinek erőfeszítéseit mindazonáltal "boszorkányságként" említik az egyik levélben.

Alapvetően két csoport eredt a DNS-molekula (dezoxiribonukleinsav) térszerkezetének nyomába: Wilkins és Franklin a londoni King's College, Watson és Crick pedig a cambridge-i Cavendish Laboratórium munkatársaként. A levelek és a levelezések tartalma betekintést enged a főszereplők személyiségébe és a köztük kialakult feszült viszonyba.

A brit Crick és a fiatal, tehetséges amerikai Watson némiképp fölényes stílusa, egyéni gondolkodásmódja és munkamódszere alapján az a benyomás alakulhat ki az egymást amúgy jól megértő kutatópárosról, hogy más úton kívántak járni. A cambridge-i csapat azonban néhány, Franklintől származó eredményt használt fel, hogy felépítse első DNS-modelljét 1951 decemberében: ez a hármashélix-modell azonban rossz volt, úgyhogy a tudósok felhagytak ezzel a munkával.

"Valóban olyan erők között vagyunk, amelyek apró darabokra őrölhetnek mindannyiunkat" - közölte bizalmasan Wilkins Crickkel egy adott ponton, megrémülve a háttérben kibontakozó hatalmi játszmáktól.

A szerkezetkutatásban az elméleti áttörést a folyamatosan kísérletező Franklin DNS-molekuláról készült röntgendiffrakciós felvételei jelentették. A levelezésből egyfelől kiolvasható Wilkins amiatti bosszúsága, hogy a cambridge-i páros megpróbált belelesni a King's-ben zajló kutatás eredményeibe, másfelől a Wilkins és Franklin közötti munkahelyi feszültség, illetve elmérgesedett viszony is.

Wilkins volt az, aki - egyesek szerint Franklin háta mögött - megmutatott Watsonnak egy mára az 51-es fotó elnevezéssel halhatatlanná vált felvételt, amely a fiatal amerikai szerint tisztán ábrázolt egy kettőshélixet. Amikor 1953 áprilisában a híres Nature-cikk megjelent, abban csupán homályos utalások szerepeltek arra, hogy Franklin mivel járult hozzá a molekuláris biológia óriási eredményéhez.

"Reméljük, hogy kis lopásunk legalább egységfrontot hoz létre a csoportotokban" - írta egy alkalommal Crick arra utalva, hogy amikor a kutatónő belépett a King's College-ba, Wilkins azt hitte, neki fog dolgozni. Franklin azonban másként vélekedett erről.

"Remélem, hogy a boszorkányság füstje hamarosan kikerül a szemünkből" - jegyezte meg megkönnyebbülten Wilkins nem sokkal azelőtt, hogy Franklin más laboratóriumba ment dolgozni.

A brit kutatónő 1958-ban rákban meghalt, így ő már nem kaphatta meg a felfedezésért 1962-ben a Nobel-díjat. Egyesek úgy vélik, karrierjét a férfi elit csonkította meg, és hatalmas hozzájárulását soha nem ismerték el teljesen.
Az elveszettnek hitt levelezés idén került elő egyéb papírok közül a New York-i Cold Spring Harbor laboratóriumban. A levelek annak a magánarchívumnak képezték a részét, amelyet Sydney Brenner - aki annak idején Cambridge-ben közös irodában dolgozott Crickkel - ajándékozott oda a kutatóintézetnek.