Ecsetelés

„Az emberek azt gondolják, csak a tudatra lehet hatni. Ez nem igaz. Lehet a testre is. Keveset tudunk a hogyanról, de az biztos, hogy a formák, színek, fények hatnak ránk. A változatos formák és a ragyogó színek gyógyító hatással vannak a betegekre. A változatossággal azonban óvatosan kell bánni. Ha a betegnek gyors egymásutánban 10-12 képet mutatnánk, tíz az egyhez, hogy nem lenne jobban tőle. De függesszünk ki szemben vele egy napra, egy hétre, egy hónapra egyet-egyet, és gyönyörködtetni fogja a változatosság.” Ekképpen foglalta össze a vizuális környezettel kapcsolatos gondolatait Florence Nightingale, az angliai premier után egy évvel, 1860-ban Amerikában is kiadott Jegyzetek az ápolói tevékenységről című, a modern nővérképzést megalapozó művében. Ám míg a 100 éve elhunyt szerzőnek az ápolásra vonatkozó elképzelései gyorsan teret nyertek a gyakorlatban, a vizuális környezet és a gyógyulás kapcsolatát hangsúlyozók csak az utóbbi évtizedekben kaptak visszhangot.A gazdag szülők elvárásaira és a jó partira fittyet hányó, isteni küldetését a betegek ápolásában meglelő Nightingale a krími háború brit hadikórházában tett szert gyakorlatra, ahol 1854-től két éven át tartó szolgálata során higiéniai és élelmezési reformjaival 42-ről 2-százalékra csökkentette a halálozási rátát. A vizuális környezet fontosságára mégis saját betegágyán ébredt rá a szolgálata letelte után, amikor maga is megtapasztalta, hogy „a legsúlyosabb szenvedést okozza a betegnek, ha nem lát ki az ablakon, és legfeljebb a parketta fájának göcsörtjeit nézheti”. Tapasztalataiból írt könyve kedvező fogadtatásra talált, kórházak tervezésénél kérték ki a véleményét, és még 1860-ban megnyithatta kapuit az ő iránymutatásai szerint működő nővérképző.

Bánkuti András

 A festmény- és képterápia viszont csak jó száz évvel később alakult ki, részben azért, mert „az építészek 40 évig Le Corbusier-ék diktátumainak engedelmeskedtek” – kárhoztatta a funkcionalizmust egy 1996-os tanulmányában Jeremy Hugh Baron, a nyugat-londoni Hammersmith Klinika művészeti titkára. Az első ilyen kezdeményezés – a brit Paintings in Hospital nonprofit kórháziműalkotás-kölcsönző – 1959-ben alakult, egy évtizeddel később pedig az USA-ban is elkezdték „feldíszíteni” az egészségügyi intézményeket, ám a képek gyógyhatásának tudományos vizsgálatára az 1990-es évekig kellett várni.

„A kutatók kapcsolatot találtak a művészet hatása és a mérhető egészségügyi állapotváltozások között, úgymint a stressz, a fájdalomérzet, a szorongás csökkenése, illetve az elégedettség növekedése” – vonta meg az első hallásra meglepően hangzó mérleget Kathy Hathorn és Upali Nanda, az American Art Resources művészetpszichológiai tanácsadó két vezetője egy 2008-as tanulmányban. Az egyik első konkrét eredmény Judit H. Heerwagen amerikai környezetpszichológus nevéhez fűződik, aki egy 1990-es oklahomai környezettervezési konferencián arról számolt be, hogy egy fogászati rendelőben alacsonyabb pulzusértékeket, illetve – kérdőívekkel – jobb hangulatot mértek a pácienseknél azokon a napokon, amikor egy festmény lógott a falon. A kaliforniai Davis Egyetemen pedig ezzel egy időben azt vették észre, hogy a műtétre váró betegeknek alacsonyabb a vérnyomásuk, ha közben a mennyezetre erősített derűs természeti képeket nézegetnek. Márpedig a test és az agy között olyan szoros a kapcsolat – foglalta össze a kutatásokat Hathorn és Nanda –, hogy „ha jobban érezzük magunkat, az nagy lépés afelé, hogy jobban is legyünk”.

„Mindez összetett fiziológiai és pszichológiai okokra vezethető vissza” – teszi hozzá a HVG érdeklődésére Dúll Andrea környezetpszichológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense. A mai mágnesesrezonancia-vizsgálatok azt bizonyítják: különféle vizuális élményekre az agyunk más-más – olykor éppen a regenerálódást, a relaxációt segítő – területe reagál. A művészet pszichológiai mechanizmusa – így Dúll Andrea – szerencsés esetben mentálisan segít eltávolodni, elterelve a figyelmet a közvetlen problémáról.

„Nem konkrét szimbólumok és színek működtetik ezt a hatást” – vélekedik Illés Anikó, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem docense. Nem léteznek ugyanis olyan egyetemes formák és színek, amiket minden körülmények között szépnek, megnyugtatónak találnak az emberek. Ez a hatás igencsak kontextusfüggő: „míg valaki egy bizonyos pirosat egy autón kellemesnek talál, ugyanilyen színű ruhát nem biztos, hogy felvenne”.

Biztos receptben egyelőre nem is igen tudnak megegyezni a témával foglalkozók. Az olaszországi Bari Egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy a kézfejükön lézersugárral „szurkált” emberek többsége kisebb agyi aktivitást – és így fájdalomérzetet – élt át, ha közben például Vincent van Gogh Csillagos éj című festményét szemlélte. Ezzel szemben a houstoni St. Lukes Episcopal Kórház kutatói egy publikációban – Marc Chagall mellett – Van Goghra is elrettentő példaként hivatkoztak, akinek absztraktba hajló képeibe „a beteg jó eséllyel kivetítheti a saját szorongását”; tapasztalataik szerint az ebből a szempontból megvizsgált – feltehetően az idősebb korosztályba tartozó – betegek a klasszikus tájképeket részesítették előnyben.

A Telki Kórházban szintén ez utóbbiakban hisznek, ezért „az ember és természet harmóniáját hirdető” képek díszítik a falakat – mondja a HVG kérdésére az intézmény pszichiátere, Tóth Zoltán. Az 1998-ban átadott épület kialakításánál általános cél volt „az embert körülvevő technokrata világ nyugalmat sugárzó ellensúlyozása”, ám hogy ebből mennyire veszik ki a részüket maguk a festmények, arról nem készült még felmérés. A képválogatás amúgy az átlagos, napi finanszírozási gondokkal bajlódó kórházak számára elérhetetlen anyagból – a tulajdonos, a Kogart-alapító mecénás, Kovács Gábor műgyűjteményéből – származik.

A tengerentúlon manapság mindennapos, hogy a kórházaknak van valamiféle művészeti koncepciójuk, aminek arrafelé pénzben is mérhető hatásával számolnak. Egyebek mellett Roger S. Ulrich amerikai építész egy évtized kórházi statisztikáin alapuló, 1984-ben közölt tanulmánya alapján, mely szerint epeműtéten átesett betegeknek jóval kevesebb fájdalomcsillapítóra és 10 százalékkal rövidebb kórházi utókezelésre volt szükségük, ha a zöldbe nyíló ablakú kórteremben feküdtek. 1993-ban pedig hasonló eredményre jutott az építész, miután a természetre néző ablakot tájképekre cserélte.

GERI ÁDÁM