"A marxista szellem napvilága ragyog fel hétről-hétre"

„A marxista szellem napvilága ragyog fel hétről-hétre a DISZ Petőfi Körének vitáin. Az elmúlt hetekben zajlottak le a közgazdászok, a történészek és a filozófusok vitái. A jó példán felbuzdulva vitát rendeztek a pedagógusok és az irodalomtörténészek. Jelentős találkozás zajlott le a DISZ Petőfi Kör rendezésében a volt illegális pártmunkások és a fiatalok között. Fontos összejövetelre gyűltek össze minap a volt nékoszisták. Élénk vitát ígér a sajtó és a tájékoztatás kérdéseiről egybehívott tanácskozás” – írta 1956. június 24-én a kommunista pártlap, a Szabad Nép.

A félkolumnás, nagy terjedelmű cikkben a lap egy olyan kezdeményezést karolt fel, amely pár nap múlva rendezi meg a híres sajtóvitát. Ez a vita lesz az, amelyik szinte nyílt ellenzéki demonstrációvá válik Déry Tibor író és Losonczy Géza, a pártellenzék második számú emberének fellépése nyomán. Ám ne szaladjunk ennyire előre! Mit is írt a Szabad Nép erről a DISZ-en, vagyis az akkori kommunista ifjúsági szervezet keretein belül már 1955-ben megalakult, de valódi tevékenységet csak 1956 tavaszától végző Petőfi Körről, illetve a kör vitafórumairól?

Három közös tulajdonság

„Három közös tulajdonsága van ezeknek – s a fentiekhez hasonló – értelmiségi találkozóknak. Az első: lelkes helyeslése a XX. kongresszus irányelveinek, demonstratív erejű kiállás a dogmatizmustól, hamis tekintélyi elvektől megtisztuló marxizmus mellett” – hangsúlyozta a Szabad Nép, az 1956 februárjában tartott szovjet pártkongresszusra, a sztálinizmussal való hruscsovi leszámolási kísérletre utalva. A cikk ezután így folytatódott: „A második tulajdonsága ezeknek a vitáknak: nagy erővel csap fel belőlük a demokratizmus akarása, az a kívánság, hogy állami és pártéletünk demokratikus funkcióit fejlesszük ki. (…) A harmadik tulajdonsága ezeknek a vitáknak: a részvevők nagy többsége országos látókörrel, országos felelősségérzettel beszélt.”

Rákosi beszél

Ekkoriban már Rákosi bírálata sem volt szokatlan: 1956. március 23-án a XIII. kerületi pártaktívaülésen Litván György (a később ismertté vált történész) Rákosi jelenlétében mondta ki, hogy a „magyar nép és a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, elsősorban Rákosi Mátyásban” – ahogy ezt Rainer M. János is felidézi Nagy Imréről szóló könyében. Lukácsy Sándor az Írószövetség taggyűlésén ekkoriban pedig egyszerűen „Júdás”-nak nevezte Rákosit. Maga Rákosi március 27-én Egerben beszélt a Rajk-ügyről, és önkritikát gyakorol. Később be kellett ismernie személyes felelősségét is a koncepciós perek egyik leghírhedtebb eljárásával kapcsolatban.
 
A Petőfi Kör vitái hasonló hangnemben bonyolódtak, nem véletlenül óvatoskodott a Szabad Nép már június 24-én is: „Egyik-másik vitán akadtak túlzó, helytelen nézetek is, elhangzottak éretlen, rosszhiszemű közbeszólások. De ezek a helytelen és káros kísérletek nem általánosan jellemezték a vitákat, szórványosan fordultak csak elő, s ahol előfordultak, ott többnyire felléptek ellenük. Semmi okunk egyébként csodálkozni a néholi túlzásokon: évek óta lefojtott gondolatok és szenvedélyek robbantak itt ki (...)”

Nem a vita ellen lépett fel a Szabad Nép

A vitát nem akarja elhallgattatni (ekkor még) a pártlap: „Ezek a viták is hozzájárulnak az őszinte és hallható közvélemény kialakításához, amelyet éveken át sajnálatosan nélkülöztünk. A DISZ Petőfi Kör tagságának a nép és a párt ügyéért felelős közvéleménye nem passzív szemlélődők, nem fejbólintójánosok közvéleménye immár, hanem olyan értelmiségeiké, akik tanultak, tanulni akarnak az utóbbi évek súlyos hibáiból. Többé nem egyszerű tudomásulvevői akarnak lenni a párt, a kormány politikájának, hanem alakítói, nem néma statisztái akarnak lenni a történelemnek, hanem saját fejükkel gondolkodó, véleményüket kifejező szereplői.” 

A tudományos alapokat érintették...

Az is kiderül a cikkből – tulajdonképpen -, hogy az egész rendszerrel alapvető (a cikk szerint „tudományos” alapokat érintő) problémák vannak: „Ha pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeknek a vitáknak az anyagát, azt látjuk, hogy az ott felvetett kérdések rendszerünk tudományos alapjait érintik, alapvetőek egész továbbhaladásunk szempontjából.”

A Szabad Nép felhívja a figyelmet arra, hogy a mostani bírálók, a demokratikus átalakulást követelők korában maguk is hibáztak: „Azoknak a fiatal és idősebb értelmiségieknek zöme, akik részt vesznek ezekben a vitákon, az utóbbi hét-nyolc esztendőben meggyőződéses képviselője volt a maga területén a párt általános politikájának. Ami azt jelenti, hogy nemcsak a pártpolitika helyes fővonalát – a szocializmus építésének célkitűzését – tették magukévá, hanem a párt politikájában jelentkező hibákat és a proletárdiktatúrában mutatkozó súlyos, nemegyszer tragikus torzulásokat is. (…) Ha tehát szembefordulunk az országos politika hibáival, szembe kell fordulni kinek-kinek a saját maga által elkövetett hibákkal is.”

Végül a cikk végén egy furcsa pótbekezdést találunk: „A minap az egyik nyugati rádióállomás magyar nyelvű adása örömét fejezte ki a Budapesten zajló viták alkalmából. Hogy félreértés ne essék: nekünk van okunk örülni a viták hallatán, s nem nekik.” Utóbb kiderült: sajnos nyugaton örülhettek jobban e vitáknak, Magyarországon 1956-ban tragédiába torkollott ugyanis a demokratikus mozgalom.

Félreértelmezték Hruscsovot

A demokratikus mozgalom kibontakozása Magyarországon részben külső okokra vezethető vissza. Mementó-sorozatunk korábbi részében részletesen írtunk arról, hogy Hruscsov szovjet pártvezér 1956 februárjában miként igyekezett leleplezni a sztálini személyi kultuszt. Elemeztük azt is, hogy a magyar és más kelet-európai demokratikus mozgalmak, így az 1956-os forradalom résztvevői is félreértették a szovjet párt első titkárának szavait.

Hruscsov titkos beszéde megrázta a kommunista világot - de a nyilvános beszéd hangsúlyaira jobban kellett volna figyelni

Jobban kellett volna figyelniük Hruscsov nyilvános beszédére, mint a híres titkos - Sztálin elleni fellépéséről ismert - beszédre, amelyet nem is nagyon mertek nyilvánosságra hozni. A nyilvános beszédben ugyanis Hruscsov leszögezte: „A béke ellenségei mindmáig azt igyekeznek bizonygatni, hogy a Szovjetunió a forradalom ’exportjának’ útján meg akarja dönteni a tőkés rendet más országokban. Magától értetődik, hogy köztünk, kommunisták között, nincsenek a kapitalizmusnak hívei. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy mi beavatkoztunk, vagy be akarunk avatkozni azoknak az országoknak a belügyeibe, ahol tőkés rendszer van.”

Vagyis Hruscsov csak ott nem akart beavatkozni, ahol tőkés rendszer van. A szovjet pártvezér a „népi demokratikus” (kelet-európai szocialista) országokról nem szólt ugyan, de ez a hallgatás intő jel volt – ha utólag visszatekintünk az 1956-os magyar forradalomra.