Mátyás király még hamisíttatott magának egy díszes családfát, amellyel bizonytalan származását próbálta „korrigálni”, de az állami megrendelések ma sem ritkák, a történészek ezért komoly dilemma előtt állnak. Először a XIX. században lett hirtelen nagy szükség rájuk: ekkor a frissen alakult nemzetállamok „megalapozására”, a nemzetépítés ideológiai-politikai-történeti alátámasztására használták fel az általuk összegyűjtött anyagot. Azóta viszont változott a helyzet: azokról, akik állami megrendelésre propagandaanyagokat gyártanak, Valuch Tibor, a Debreceni Egyetem tanára úgy véli, hogy ők a tudományos igazság keresése helyett más célokat tűztek ki maguk elé. A társadalomtörténész a Doktoranduszok Országos Szövetsége emlékezetpolitika témájában rendezett kerekasztal-beszélgetésén fejtette ki a véleményét a múlt hét végén. Szerinte az ilyen történészek feladják szakmai autonómiájukat, integritásukat és nem nevezhetők tudományos értelemben kutatóknak.

Az állam nem mondhatja meg, mi legyen a kutatás eredménye

Mint Valuch mondta, az állam nem mondhatja meg, hogy mit kutassanak a történészek, és azt sem, hogy mi legyen a kutatás eredménye. Ha pedig versenyre kényszeríti a történészeket és a kutatóintézeteket, akkor egyenlő versenyfeltételeket kell szabnia/biztosítania, nem kivételezhet politikai és ideológiai alapon egy-két intézménnyel pusztán azért, hogy az ideológiai szempontból az aktuális hatalom számára szimpatikusabb történelemértelmezést próbálja meg dominánssá tenni. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy-egy múltértelmezés maradandóságát annak tudományos, szakmai megalapozottsága, s nem politikai támogatottsága dönti el. Napjainkban a politika számára azért értékelődik fel a történelmi emlékezet, mert ezt is felhasználja a töredezett jobboldali identitás rekonstrukciójára és megerősítésére.

Ifjabb Bertényi Iván, a kerekasztal-beszélgetésnek helyt adó Eötvös Loránd Tudományegyetem történeti intézetének egyetemi adjunktusa viszont úgy gondolja, az állam lehet megrendelő a történelmi kutatások terén, sőt szabhat prioritásokat is. Például jobban támogathat egyes tudományágakat, ha azokat hasznosabbnak gondolja, sőt egyes tudományágakon belül is kiemelhet egy-egy problémakört, témakört, amelynek vizsgálatát részletesebben igényli. A kutatás szabadságába azonban szerinte sem szólhat bele az állam, és nem sugallhatja előre az eredményt. Ugyanakkor megjegyezte: lehet, hogy azok a történészek, akik egy kormányzati intézménynél dolgoznak, akkor is ugyanazt a művet írták volna meg, ha nem az állami intézmény munkavállalói.

Amikor a történész befolyásolta az állami emlékezetpolitikát

Bertényi később egy példát is hozott arra, amikor a történészek munkái gyakoroltak befolyást az állami emlékezetpolitikára. Thaly Kálmán a XIX. század végén nagy mennyiségben publikált forrásokat és tanulmányokat a Rákóczi-korról, időnként saját maga által költött kuruc dalokat is eredetinek beállítva. Az általa is népszerűvé tett kuruc romantika annyira elterjedt, hogy hatása alól a kormány sem vonhatta ki magát, és 1904-ben hazafiasságukat bizonyítandó rendelték el Rákóczi hamvainak hazahozatalát. Hozzátehetjük ehhez: Rákóczi, Thököly kultusza fennmaradt 1945 után is – bár változó intenzitással, még a történészek is megvívták a maguk kuruc-labanc vitáit az államszocializmus idején.

Az utóbbi években egyre-másra alakultak a történelmi kutatóintézetek, amelyeket a kormány a saját emlékezetpolitikai céljainak megvalósítása érdekében komoly összegekkel támogat, míg Valuch szerint az egyetemi szférát ezzel párhuzamosan forráskivonással sújtja. A legutóbb létrehozott intézetnek, a Veritasnak már a neve is (latinul: Igazság) felbolydította a kedélyeket a történészek körében. Többek között azért, mert ezek az intézetek – ahogyan ez a vitában is elhangzott, és ahogy ezt Valuch utóbb a hvg.hu-nak is hangsúlyozta – az erőszakos múlt-újraértelmezés eszközei egyfajta nagyon sajátos kizárólagosság és „történeti igazság” konstruálása jegyében. Mindez azonban hamis és félrevezető megközelítése a múltnak és a történelemnek, hiszen – amint arra a vita résztvevői rámutattak –, a modern történelemszemlélet jegyében ma már a történészek nem vindikálják maguknak a nagybetűs Igazságot, nem tekintik magukat a megfellebbezhetetlen igazság birtokosának.

Versengő narratívák, mítoszkeltés nélkül

Ehelyett a történészek narratívának (elbeszélésnek, történetírásnak) nevezik/tekintik publikációikat, amelyeknek a tudományos igazság megközelítése ugyan a célja, de a teljes igazságot egy letűnt korról ma már nehezen lehetne minden kétséget kizáróan megállapítani. Ugyanakkor lehetséges és szükséges az egymással is versengő narratívák és értelmezések kidolgozása, szigorúan tudományos alapon, a mítoszkeltéstől mentesen.

Paksa Rudolf, az MTA BTK Történettudományi Intézetének munkatársa szerint jól mutatja a „történelmi igazság” problematikáját, hogy minek tekinthető 1945. A „felszabadulás” helyett ő a megszabadulás fogalmát tartja megfelelőbbnek, hiszen ez az eseménysor egy impériumváltást jelent az ő olvasatában. Az egyik (német) nagyhatalom érdekszférájából ekkor került át egy másik (szovjet) nagyhatalom bűvkörébe Magyarország.

Magyarország nem csak áldozat volt 1944-ben

Az 1944-45-ös események kapcsán Valuch Tibor kiemelte, hogy torzító és hamis az a politika által sugallt történelemszemlélet, amely a Szabadság térre tervezett 1944-es német megszállási emlékmű mögött rejlik. Magyarország („Gábriel arkangyal”) ugyanis nemcsak áldozata volt az akkori eseményeknek, hanem tevékeny résztvevője, a németek eljárását 1944. március 19-ét, a megszállást követően tevőlegesen is segítették a magyar hatóságok, akiknek aktív közreműködése nélkül nem lett volna lehetséges a magyar zsidóság gettóba zárása és tömeges deportálása a náci megsemmisítő táborokba.

Az emlékezetpolitikai viták kapcsán ifjabb Bertényi Iván egy friss bécsi példára is utalt. Ott kikérték ugyanis a történészek véleményét egy kérdésben – sőt nemcsak a történészekét, hanem hosszas vita folyt az ügyben –, és végül a bécsi egyetem kérésére döntöttek egy ideológiai-politikai-történeti vonatkozású utcanév-változtatásról 2012-ben. Arról volt szó, hogy Karl Luegerről, a bécsi polgármesterről volt az ottani „Nagykörút”, vagyis a „Ring” egy szakasza elnevezve. Lueger azonban nemcsak Bécs egyik nagy fejlesztője, kiépítője volt a XIX-XX. század fordulóján, hanem a modern antiszemitizmus egyik előfutára is, aki Hitlerre is erős hatást gyakorolt. Éppen ezért a bécsi egyetem kérésére végül a hagyományosan baloldali fővárosi vezetés, a jogszabály szerint csak véleményezési joggal bíró, jobboldali vezetésű kerület tiltakozása ellenére, úgy döntött, hogy Egyetem körútra (Universitätsring) nevezik át a Lueger körutat. Ám Bertényi kiemelte, Luegerre még így is emlékeztet egy tér Bécsben, és a baloldali fővárosi vezetés is hangsúlyozza: ez nem jelenti azt, hogy újfajta történelemértelmezést szeretnének a bécsiekre rákényszeríteni.

Egy 1848/49-es paradoxon

A múltértelmezés nehézségeire Paksa Rudolf hozott érdekes példát a beszélgetés végén. A Veszprém megyében született történész az egyik ottani település ’48-as múltjának nézett utána, mit is csináltak a település lakói az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején. Paksa a levéltárban azt találta, hogy a település ki akart maradni az uralkodó és a magyar politikai vezetés konfliktusából, ezért Kossuthék újoncállításra szólító felhívására csak akkor akartak volna katonákat kiállítani, amennyiben a magyar király őfelsége is jóváhagyja Bécsben az országgyűlési határozatot. Amikor viszont 1848 végén Windisch-Grätz elfoglalta a Dunántúlt, és ő is adóztatni akart, akkor pedig azzal érveltek, hogy ehhez kellene a debreceni magyar kormány jóváhagyása. (Debrecenben volt ekkor Kossuthék igazgatási központja.) Majd amikor az osztrákokat a tavaszi hadjárat kiszorította az országból, s hamarosan osztrák–orosz támadás szorongatta az országot, a településen még mindig csak a császár és király jóváhagyása esetén tartották volna igazán elfogadhatónak Kossuthék újabb katonatoborzását. (A történész utólag elárulta a hvg.hu-nak, hogy a mondottak ellenére a Veszprém megyei település végül újoncozott a szabadságharc idején, és küzdöttek is katonái, csak a helyi vezetés megpróbált kitérni a „térfélválasztás” és ennek következményei elől.)

Nehéz egységes nemzeti narratívát alkotni

Paksa szerint mindez azt bizonyítja, hogy még olyan események értelmezésében is nehéz egy egységes nemzeti narratívát megalkotni, amelyek – legalábbis első pillantásra –, vitán felül állónak tűnnek. A múlt ugyanis sokkal összetettebb annál, hogy néhány általánosítással elintézhetnénk a problémát, jóllehet a propagandisztikus leegyszerűsítésektől aligha szabadulunk meg rövid időn belül. Paksa szerint bizonyos tekintetben lehetetlen is egységes narratíva megteremtése, hiszen annak a családnak, amelynek a tagjait kuláknak minősítették az ötvenes években, és mindenét elvették, egészen más a tapasztalata a szocializmusról, mint például az egykori szocialista iparvárosokban élőknek, akik túlnyomórészt a személyes felemelkedésüket köszönhették annak az iparosításnak, ami a mezőgazdaság – és a kulákok – részbeni kizsigereléséből született.

Vagyis a modernkori magyar történelem nem értelmezhető csak feketén vagy csak fehéren. Bár, ahogyan erre a vita résztvevői is rámutattak, elsősorban a politikai legitimációs hiányok mérséklése érdekében az utóbbi időben felerősödtek a közelmúlt aktuálpolitikai indíttatású, egyoldalú értékelési kísérletei.