Generációkon át öröklődik egy furcsa viselkedés az ausztrál palackorrú delfinek, elsősorban a nőstények között: bohócorrhoz hasonló szivacs van a csőrükön, amikor vadászatra indulnak, mintha csak egy puha, húsos kesztyűről lenne szó.
Egy, a Royal Society Open Science folyóiratban publikált új tanulmány feltárta, hogy miért van az, hogy csak nagyon kevés delfin sajátítja el ezt a különös viselkedést, és miért kell azoknak is éveket tölteniük az elsajátításával. A kutatók szivacsozásnak nevezik ezt az attitüdöt, és azt is megfigyelték, hogy a helyi (nyugat-ausztráliai Cápa-öböl) delfinpopulációnak csak körülbelül az öt százaléka gyakorolja. Az érintettek többnyire nőstények, és a viselkedés az anyáról öröklődik az utódokra.
A dániai Aarhusi Egyetem szakembereinek legújabb kutatása azt is megmagyarázta, hogy miért maradt ez a hagyomány ennyire exkluzív. Víz alatti felvételek és kifinomult számítógépes modellezés segítségével bebizonyították, hogy a szivacs viselése zavarja a delfinek echolokációját – azokat a nagyfrekvenciás kattanásokat, amelyeket a hangon keresztüli „látáshoz” használnak. A delfinek ezeket a kattanásokat a fejükben található speciális szövetekből bocsátják ki, majd az alsó állkapcsukon keresztül fogadják a visszhangokat.
Viszont ha egy szivacs van a csőrükön, akkor ezek a visszhangok torzulnak. A szivacs megváltoztatja mind a kimenő, mind a visszatérő jelet, így a delfin számára nehezebb a zsákmány pontos helyének azonosítása – mintha csak egy bekötött szemű vadászatról lenne szó. De akkor vajon mégis miért gyakorolják egyes állatok ezt a viselkedést?
A magyarázat logikus. A delfinek jellemzően a nyílt tengeren üldözik a halakat, echolokáció segítségével észlelik azok úszóhólyagjait (levegővel töltött zsákokat, amelyek segítik a halakat a vízen maradásban), amelyek erős visszhangot keltenek. Azonban a Cápa-öböl mély csatornáiban a homok alatt megbúvó halaknak, mint például a csíkos homoksügérnek, nincsen úszóhólyagjuk. Ez szinte láthatatlanná teszi őket a hangvisszaverés számára. Emellett zsírosak és energiában gazdagok, azaz tápláló zsákmánynak számítanak, már ha ki tudják ásni őket.
Szivacs nélkül viszont kockázatos lenne e halak után kutatni. A tengerfenék tele van éles kagylókkal, sziklákkal és csípős állatokkal, mint amilyenek a skorpióhalak és a kőhalak. A szivacs puha páncélként szolgál, védi a delfinek érzékeny orrát, miközben az állat a homokot söpri.
A kutatók – magyarázza a ZME Science – azt is kiderítették, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szivacsot használnak a delfinek. Végeselemes modellezésnek nevezett technikát alkalmaztak, amely lényegében egy delfinszonárt szimulált egy digitális szivacs segítségével. Kétféle szivacson tesztelték, hogyan mozognak a hanghullámok: az egyik kúp alakú, a másik, ritkábban használt pedig kosár alakú volt.
A kúp alakú szivacs segített fókuszálni a delfin szonárnyalábját, szinte akusztikus tölcsérként működött, viszont a kosár alakú szétszórta a jelet, és drámaian gyengítette a visszhangokat. A szivacs szövetében nővő kagylók viszont nem változtatták meg jelentősen a hang torzulását. Mindez arra is magyarázatot ad, hogy miért kedvelnek bizonyos szivacsfajokat jobban a delfinek: a Cápa-öbölből gyűjtött 35 évnyi adat szerint a felhasznált szivacsok körülbelül 70 százaléka kúp alakú volt.
De még a legjobb szivacs használata is próbára teszi az állatot. A delfinborjak három-négy évet töltenek az anyjukkal, azok minden mozdulatát megfigyelve. Ezután is elsősorban a nőstények használják a szivacsozást, a hímek, akik kipróbálják, később általában felhagynak vele. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a nőstények, akiknek több éven át kell etetniük és felnevelniük a borjaikat, jobban profitálnak a hatékony, specializált vadászati készségek fejlesztéséből, a hímeknek pedig fontosabb a társas kapcsolatok kialakítása.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
(Cikkünk nyitóképén egy szivaccsal vadászó delfin látható. Forrás: Ewa Krzyszczyk, Public Library of Science)
