Monok István, az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) főigazgatója az alábbi írásban reagál a HVG augusztus 13. számában, Weeber Tibor OSZK-munkatárs írására, amelyben kulturális bűncselekménynek nevezi a „Pokol” néven emlegetett kisnyomtatvány-gyüjtemény megsemmisítését.

Mi miért történik velünk? Ki, mikor és miért avatkozik bele életünkbe akkor is, ha soha sem láttuk egymást? Ki, miért szól hozzá olyan kérdésekhez, amellyel kapcsolatban semmiféle érdemi információval nem rendelkezik, hozzáértéséről soha nem tett tanubizonyságot? Kérdések, amelyeket sorolni lehet, megválaszolni bizonnyal nem. Talán az író, Spiró György az egyetlen illetékes, hogy elmondja nekünk: ez mindig így volt. A „Fogság” olvasása közben találva éreztem magam, mint – gondolom – sokan mások.

A magyar nemzeti könyvtár kétévszázados története során sokszor került nehéz helyzetbe, vezetőinek többször kellett komoly döntéseket hozni. A könyvtár tényleges gondjai azonban ritkán kerültek a figyelem középpontjába, csupán megalapításának kerek évfordulóit ünnepelték meg. Az évfordulók is szürkék maradtak. A gyarapodó gyűjtemények egyre nagyobb terhet jelentettek a fenntartó állam számára, a feladatellátás mindennapi rutinja soha sem mutatkozott olyan jelentősnek, amelyen keresztül egy-egy kormány, egy-egy kurzus megmutathatta volna magát.

Vannak persze országok, ahol szerepük jelentősebbé vált, vagy válik időről időre. Például, ha megszűnik (mint Bosznia–Hercegovina nemzeti könyvtára), vagy éppen a háború alatt is fel kell épülnie, hogy legyen (Horvátország). Mindezek ellenére azt hiszem, a magyar társadalom bizonyára nem ellenezné, ha az egyik kormány megvalósítaná azt a - több könyvtári vezetés által szakmailag jól átgondolt - tervet, amely 90–100 évre megoldaná a raktározás és a működtetés gondját.

Az örökség

Az Országos Széchényi Könyvtár az 1948–1952-es államosításokkor komoly és felelősségteljes feladatot kapott: be kellett fogadnia, fel kellett dolgoznia az egyházaktól, az arisztokratáktól, a nagypolgároktól elkobzott hatalmas könyv- és más dokumentum mennyiséget, és a már meglévő anyagot meghatározott rendben el kellett osztania az állami gyűjtemények között. Nagyon sok raktár, raktározásra alkalmatlan pince telt meg a könyvekkel, dokumentumokkal. Az elosztás elhúzódott, a rendszerváltás számos, egyenként több tízezer kötetet rejtő pincét talált. Ezekben, az idők során, sok-sok kiadvány pusztult el. Ki a felelős? Nem kérdezték sem a könyvtár dolgozói, sem a kulturális örökségért újabban hevesen aggódó kutatók, aktivisták sem. Biztosan nem tudtak róla.

A 90-es évek közepén az Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK) elkezdte árusítani a „fölöspéldányokat”. Nagy botrány lett belőle. Az egykori tulajdonosok joggal kérdezték: elvették tőlem, nem kellett nekik, most pedig eladják? Akkoriban sem hallatszott az OSZK néhány dolgozójának tiltakozása, a kulturális életünk múltjáért aggódók is mással voltak elfoglalva. Biztosan nem tudtak a nyilvános árverésről és a megnyílt antikváriumról.

1996-tól a könyvtár személyi állománya radikálisan csökkent. Az egykor közel ezer fős intézmény 1999-re 600 főállást tudhatott magáénak. Feladatai közben nőttek. Szerkezete alig változott. Az emúlt hat évben a strukturális változások megtörténtek, követve a könyvtári munkafolyamatokat, csökkentve a döntéshozatali szinteket: az 51 osztályból 21 szűnt meg, kettő újonnan alakult. A főosztályvezetői szint 2005-ben megszünt. A főigazgató mellett igazgatók vezetik az intézményt, közvetlenül alájuk tartoznak az osztályok. Ugyanebben az időben a 166 aktív nyugdíjas foglalkoztatásából kevesebb, mint tíz maradt. Lényegesen megerősödött viszont a 25–35 év közötti munkatársi gárda. Nem volt feszültségektől mentes az elmúlt hat év.A Fölöspéldány Központ és Tároló Raktár, továbbá a Kortörténeti Különgyűjtemény (tulajdonképpen az egykori Zárt Kiadványok Tára) jogilag már a rendszerváltással megszűnt, gyakorlatilag 1999–2000-ben. A fölöspéldányokról megállapítottuk, hogy kié volt, és az egykori tulajdonos egyházaknak 1997-től a fel nem dolgozott könyveket visszakaphatták. A történelmi családok könyveit - amelyeket egyetlen állami könyvtár sem dolgozott fel - , ma is külön raktárban őrizzük. Közel harmincezer olyan könyv maradt azonban, amelyeknek egykori tulajdonosát nem lehet megállapítani. Feldolgozatlanul átvészelték a nedves pincékben eltöltött időt. Ezeket szétosztottuk az egyetemi könyvtárak között, de kaptak a helyismereti gyűjtemények is. Ma is van még közel tízezer kötet belőlük.

Mi történt a raktárakkal? (Oldaltörés)

A „zárt” anyag ma már a törzsállomány, illetve - dokumentum típusonként - a különgyűjteményi tárak része. Az egykori „Tároló Könyvtár” is állami könyvtárainkba került, vagy a határokon túli gyűjteményekbe. Az elmúlt hat évben közel 400 000 kötet került ki a nemzeti könyvtárból rendezetten, dokumentáltan. Zúzdába mentek viszont könyvek, amelyekből a nemzeti könyvtárban legalább 2 példány volt, illetve egy könyvtárnak sem kellettek, továbbá részben sérültek voltak, vagy anyagukban (savas papír) rongálódtak.

A Vas utcai és a Rózsa Ferenc utcai raktár, továbbá a Hold utcai raktár alsó szintje raktározásra alkalmatlan volt. Ezeket felszámoltuk: a még megmenthető anyagokat két száraz raktárba menekítettük. Ezek között voltak azok a szórvány folyóiratszámok és az a kisnyomtatvány anyag is, amelyet azután idén május-júniusban semmisíttettünk meg. Hat éve tehát a mostani mennyiségnél lényegesen több elrohadt könyvet találtunk olyan raktárakban, amelyek megtartásáért a nemzeti könyvtár bérleti díjat fizetett. Ám nem találom sem az irattárban, sem a sajtóban az aggódó felszólamlásokat, a felelősöket kereső írásokat. Azaz mégis volt kivétel: a könyvtár egyik osztályvezetője az akkori főigazgatóhoz fordult, figyelmeztetve, hogy a Rózsa Ferenc utcai raktárban komoly bibliofil folyóiratok penészednek. Ezeket - amennyit még lehetett - 2000 után restauráltattuk.

A Vas utcai anyag szinte teljes egészében menthetetlen volt, a Rózsa Ferenc utcából használhatatlanná váltak beleltározott folyóiratok is. Ezeket komoly pénzekért semmisíttettük meg, a két raktárat bezártuk, nem béreljük tovább. Az OSZK irattárában nem volt meg, de most „előkerült” az egyik nyugdíjas vezetőtől az a jelentés, amely 1989-ben készült a Rózsa Ferenc utcai állapotokról. A jelentést követő tíz év alatt semmi nem történt az ottani anyag megmentésére. Ebben a raktárban a penészes, gombás anyaggal együtt volt 15 évig az a feldolgozatlan kisnyomtatvány anyag is, amelyet ez évben semmisítettünk meg. Hol vannak az aggódó levelek, írások, parlamenti azonnali kérdések?

A Rózsa Ferenc és a Hold utcai raktárakból kimentett dokumentumokat Törökbálinton 1999 kora őszén gázzal gombátlanítottuk. A későbbiekben kiderült, ez az akció nem sikerült. Ebben volt az az anyag, amelyet a 2005. februári ÁNTSZ vizsgálat azonali égetésre javasolt. Itt voltak az 1999-ben megmentésre javasolt szórvány folyóiratok is. A kérdéses kisnyomtatványok tehát ilyen anyaggal voltak együtt 2000-tól 2005-ig, immár a Budavári épületben. A biztosan gombátlan hat ládányi, száraz, de poros anyagot még 2000-ben elválasztottuk, ma a Kisnyomtatványtárban őrizzük, várja a tisztítást és a feldolgozást.

Ma a nemzeti könyvtárnak négy külső raktárában nem őrzünk gombás anyagot, valamennyi raktárunk száraz, a törökbálinti mindemellett nem alkalmas feldolgozott állomány raktározására.

A kisnyomtatványokról (Oldaltörés)

A nemzeti könyvtárat és személyemet lejárató jelenlegi kampány közel 80 doboz kisnyomtatványról állítja: pótolhatatlan veszteség, immáron visszavonhatatlanul nem kutatható kulturális múltunk néhány epizódja. Amennyit ma tudunk erről az anyagról: nem képeslap, nem halotti értesítő, leginkább vállalati és egyesületi kisnyomtatványokról van szó. Ezeket az információkat egykori munkatársaktól sikerült megtudni, illetve feltételezhető, hogy az 1935-ben megalakult Kisnyomtatványtár főként ezeket nem dolgozta fel. A Kisnyomtatványtári gyűjtőköri szabályzat többször változott, napjainkban is változtatunk rajta.

Mi is tartozik a kisnyomtatványok közé? Minden, amelynek terjedelme az egy ívet nem haladja meg, nem időszaki kiadvány, nem sorozat. Ma például: étlapok, plakátok, meghívók, műszaki berendezések kezelési útmutatói, reklámok, hirdetések (politikai, kulturális stb.), halotti értesítők, szervezetek alapszabályai, kiadott névsoraik. Ezekből hozzávetőleg 10 milliót nyomtathatnak az országban évente, ennek egynegyede beérkezik hozzánk egyenesen a nyomdáktól. Meghatározott rendben őrizzük meg a nemzeti könyvtárban, illetve a szakterületi illetékes gyűjteményekben.

Ez a típusú gyűjtemény nagyon kevés nemzeti könyvtárban létezik. A legtöbb helyen mintákat őriznek, nálunk is ez a jellemző. Ha tehát a lóversenyfogadási szabályzatból megvan 15 darab, de nincsen meg éppen egy adott évből, azt sajnálom magam is, de pótolhatatlan veszteségnek nem mondanám.

Ma a legtöbb kisnyomtatvány elektronikusan keletkezik, soha, senki nem őrzi meg őket. Kellene, erre a szakmai koncepció készül, de a megvalósításhoz kulturális politikai akaratra, törvényre és annak végrehajtására (vagyis pénzre) lenne szükség. Ma a legtöbb társaság – a Nyilvánosság Klub is – „Autodafé”-t rendez, hiszen az elektronikusan keletkezett anyagait nem archiváltatja nyilvános közgyűjteményben, aztán egyszer csak megszűnik, és még a tagok hagyatékában sem lesz meg olvasható formában (vagy ott talán igen). Több társaság tisztségviselője vagyok: alapszabályaink nem minden változata volt meg a nemzeti könyvtárban (én pótoltam), névsoraink elvétve. A ma működő civil társaságok kilenctizede egyáltalán nem nyomdában sokszorosíttatja fontos dokumentumait, fel sem vetődik az, hogy azok a nemzeti könyvtárba kerüljenek. Az irattárakban meglesz -vagy nem, majd valamelyik levéltárban megőrzik - vagy nem. A vállalati iratok többsége nem nyilvános. A nyilvánossá vált részük többségükben elektronikus dokumentum. Ki őrzi meg szervezetten? Ki a felelős a pusztulásukért? Kinek kell” mennie”?

A reklámanyag jelentős része el sem jut a nyomdáig. Ha eljut, biztosan meg kell őrizni. Igen, évente a jellemző mintát, lehetőleg minél nagyobb részben. A napi gyakorlat, az életszerűség válogat (nem a könyvtáros). Az Index című elektronikus időszaki kiadványban hirdetők reklámjait sem őrizzük közgyűjteményeinkben, talán kellene. Nem tudom, hogy a lapgazda archiválja-e, ellátja-e metaadatokkal, hogy a hosszú távú megőrzés biztosított legyen. Az ilyen lapgazdák is „könyvégetők”?

Felelősség és hibák (Oldaltörés)

A miniszter által felkért tényfeltáró bizottság jelentését bárki elolvashatja (http://nkomftp.hungary.com/palyazatok/OSZKjelentes.doc).  Hibaként állapították meg a belső kommunikációs rendszer hiányait: a könyvtárosok hivatalból nem tudhattak arról, hogy a könyvtár vezetése 2005. március 2-án a „pokol” megsemmisítéséről döntött. Ám a Kisnyomtatványtár vezetője tudott róla, a Gyarapítási Osztály vezetője tudott róla, a Raktári Osztály vezetője tudott róla, a Működési és Fenntartási Osztály vezetője tudott róla. Weeber Tibor kézirattárost nem értesítettük. Hiba, mert nem bizonyítható, hogy tudott róla. Igaz, gyorsan „kimentett” az anyagból néhányat. A március-április-május hónapokban ezzel lehetett elfoglalva, mert elfelejtett szólni az osztályvezetőjének (akinek amúgy hivatalból semmi köze ehhez az anyaghoz), az igazgatójának, vagy a főigazgatónak. De aggodalmát a „kulturális bűntény” miatt is csak a megsemmisítés után (megvárva a magyarországi híranyag uborkaszezonját) június 27-én fogalmazta meg, szigorúan OSZK belső használatra. Arról azután ő nem tehet, hogy ezt a bulvársajtó is megkapta. De nem csak ő „nem tudta”, ezért csak „mentett”, és utólag foglalt állást, hanem még néhány „hiteles” szemtanú is.

A hibát orvosoltuk: ezentúl csak írásban előterjesztett anyagot tárgyal a vezetői értekezlet, kihirdetjük a belső levelező rendszerben a döntéseket, és aláíratjuk a vezetőkkel, hogy olvasták is. A kommunikáció javult tehát. Az írásbeliséget megerősítettük. Megnyugtató számomra azonban az, hogy azok, akik a döntéshozatalban bármilyen szinten résztvettek, most is vállalják a döntésüket, senki, ismétlem senki nem állítja, hogy ő másként gondolta.

A központi irattározást 2002-ben vezettük be, az osztályokon lévő fontos iratanyagot most begyűjtjük, hiszen az ügy vizsgálata során kiderült, hogy az OSZK története hiányosan írható meg a központi irattár anyagából, az osztályokon keletkezett anyagot pedig soha sem olvasztották be teljesen ide.

További hiba: Az egész anyagból csak három doboznyin végeztük el az azonosítást, és ez alapján állítottuk, hogy kevés hozadéka lett volna az anyagnak. Ezt azok vitatják, akik soha nem dolgoztak ezzel a kiadványtípussal. Tekintve a kisnyomtatvány jellemzőit, a hibát elismerve, ma sem dolgoztatnék tovább az azonosításon.

Az ÁNTSZ 2005. február 5-i jelentésében a „pokol” túlnyomó részéről nem mondta ki azt, hogy fertőzött, védőfelszerelést javasolt, portalanítást, és így az azonosító munka lehetővé vált volna. A könyvtár vezetése ennek ellenére – lehet , hogy hiba volt - azt állította, hogy az is fertőzött. Mivel indokoltuk magunk felé a feltevésünk helyességét? Aki a poros anyaggal dolgozott, fertőzést kapott; a dokumentumok 15 évig a Rózsa Ferenc utcában fertőzött anyaggal voltak együtt, utána 5 évig a Budavárban fertőzött anyaggal tároltuk. A por gyűjti a gombát, a fertőzést.

A miniszter úr jelentést kért a megsemmisített anyagról akkor, amikor a Parlamentben azonnali kérdést kapott. Akkor így összegeztem a választ:

Ezek után – a 70 éves raktári tologatások és fertőződések után –, tekintve az anyag történetét, a feldolgozás során vállalandó egészségügyi kockázatokat, a szerény várható kisnyomtatványi gyarapodást, továbbá azt, hogy a vállalati nyomtatványok jelentős része a levéltári gyűjtőkörbe tartozik, a vezetői értekezlet 2005. március 2-án döntött a megsemmisítésről. Ezt május és június folyamán végrehajtották.”

Elismerem a tényfeltáró bizottság által kimutatott hiányosságokat és azok miatt vállalom a felelősséget. Megkaptam a figyelmeztetést írásban. Biztos vagyok azonban abban, hogy ha poroltatjuk az anyagot, védőfelszerelésben elrendeljük a kisnyomtatványok meglétének tételes azonosítását, akkor 2005. június 27-én nem „kulturális bűncselekmény” elkövetésével, hanem „a közalkalmazottak egészségének indokolatlan veszélyeztetése” miatt írtak volna, és akkor nem Hitler, hanem Mengele lennék az ÉS hasábjain.Sok választásom tehát nem volt. A könyvtár vezetése végül úgy döntött, hogy az anyagot semmisíttetjük meg, és nem a dolgozók egészségét, és az egészséges könyvtári anyagokat veszélyeztetjük. Ha 1999 őszén a többi penészes és rohadt anyaggal ezt is elküldjük az égetőbe, nem próbáljuk megmenteni, akkor az a hat láda kisnyomtatvány, illetve néhány méternyi folyóirat sem lenne, amely még azonosításra illetve feldolgozásra vár. Persze ez esetben 2005-ben nem lett volna hír az OSZK. Pedig lehetne - ha csak a gondok érdekesek a sajtónak, íme néhány:

Gondjaink (Oldaltörés)

- a nemzeti könyvtár raktárai megteltek, a meglévők állapota nem felel meg a 21. századi könyvraktározási követelményeknek;

- a Budavár F. épület gépészeti részei (vízvezetékek, fűtés, klíma, elektromos rendszer, könyvliftek) a megszűnés előtti 24. órában vannak (az elektromos rendszer átalakítása elindult);

- a tető beázik, teljes felújításra szorul;

- a déli, a keleti és a nyugati homlokzat életveszélyes (az északit 2005-ben újíttathattuk fel);

- a savas papír miatt sok millió dokumentum a megsemmisüléshez közelít (talán 2005 végére elindul egy kisebb savtalanító üzem, az egykori Tároló Könyvtár helyén);

- számítógépeink 75%-a 6 évnél idősebb lesz egy év múlva, közel a leállás;
- a katalógusok és a nyilvántartások retrospektív konverziója forráshiány miatt leállt (ez lenne az alapja az országos közös katalógusnak, EU előírás 2007. január 1-ig teljesítendőnek tartja a munka befejezését);

- a digitális dokumentumok köteles szolgáltatása jogi támogatást, majd jelentős pénzügyi forrásokat igényel;és

- az írott kulturális örökség digitalizálására van ugyan kidolgozott munkaterv, forrrása viszont még nem látszik.

Ezek persze az alapvető gondok, és lehetne írni eredményinkről is, de – ahogy több időszakosan megjelenő kiadvány, illetve elektronikus médium szerkesztőségében felvilágosítottak – az senkit sem érdekel. Az nem hír.

De térjünk vissza a Fogság Urieljéhez: ki dönti el, hogy ki vagyok, mi lehetek? ÉS ennek megfelelően: ki dönti el, hogy ki legyen a nemzeti könyvtár főigazgatója, és annak milyen elveket kell követnie, milyen kulturális ízlést szolgálnia? Tartozzon-e szakmai iskolához, vagy próbáljon minden tekintetben független maradni? Jár-e neki a függetlenség luxusa?

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Tarlós nyílt levélben kritizálja az ellenzéki jelöltek programját

Tarlós nyílt levélben kritizálja az ellenzéki jelöltek programját

Kacsát játszik a japán robot, a rizsföldeken segíthet gyomlálni

Kacsát játszik a japán robot, a rizsföldeken segíthet gyomlálni

Ha nem akar rovarokkal szennyezett mandulát enni, ezt a márkát kerülje el!

Ha nem akar rovarokkal szennyezett mandulát enni, ezt a márkát kerülje el!

Szárnyasajtós, arcfelismeréses hibrid sportkocsit mutatott be a BMW

Szárnyasajtós, arcfelismeréses hibrid sportkocsit mutatott be a BMW

Ügyes trükkel loptak több millió eurónyi kriptopénzt

Ügyes trükkel loptak több millió eurónyi kriptopénzt

Kipróbálná már az iPhone-ok új rendszerét? Akkor ezt tegye

Kipróbálná már az iPhone-ok új rendszerét? Akkor ezt tegye