Az ilyen diskurzus valamely közjogi méltóságban történt csere esetén teljesen

Papp László Tamás

logikus. De tévútra visz, ha pusztán azt tekintjük nóvumnak, hogy Sólyom László határozottabb fellépésre készül. A különbség ugyanis nem e téren a legnagyobb. Az újdonsült államfő elődei is gyakran próbálkoztak azzal, hogy kitapogassák jogkörük határait, mit több, volt olyan, mikor egy-két pillanatra túl is lendültek rajta. A fő differencia inkább Sólyom politikai státuszában keresendő.

Az eddigi két elnököt meglehetős biztonsággal lehetett felcímkézett pártskatulyákba gyömöszölni. Soha nem volt titok, hogy Göncz Árpád a jelenlegi kormánypártok, Mádl Ferenc pedig a mostani ellenzék – pontosabban a jobboldal - támogatottja volt. Ebből egyfajta aránytalanság származott. A köztársasági elnök hazai ideáltípusa a nemzet pártok feletti egységét testesíti meg. De az eddigi államfők – rendkívül kultúráltan ugyan, de mégis – rendre elkanyarodtak a fenti íratlan elvárástól. Amikor hozzájuk közel álló parlamenti többség volt hatalmon, igyekeztek a velük történt konfliktusokat minimalizálni, ha pedig nekik kevésbé szimpatikus erő irányította az országot, akarva-akaratlanul annak ellensúlyaként léptek fel. Ezt az elnöki pozícióval kapcsolatos szégyenlős attitűd tette lehetővé.

Sok demokratikus országban az államfői tisztség magától értetődőn politikai zsákmányszerzés tárgya. Ahol a mindenkori kormánytöbbség választja ki, ott természetes, hogy az elnök pártpolitikus, aki nem is leplezi szimpátiáit. Nálunk viszont az elnöki hatalom “antipolitikus” jellegét hangsúlyozták, de paradox módon eszük ágában sem volt valóban független személyiséget államfővé ütni. Most is csak a kormánypárti majoritás részleges bénultsága tette lehetővé Sólyom pajzsra emelését. Elképzelhető, eztán az elnöki hatalom – gyenge jogosítványainak korlátai mellett – politikailag szuverén tényezővé válik. Még ne menjünk bele abba, hogy ez vajon jó-e vagy sem. Inkább vegyük szemügyre elnökünk beiktatás utáni interjúit és beszédeit.

A Fidesz Sólyom elnökségét a maga diadalaként ünnepelte. De nem minden alap nélküli a gyanú, hogy inkább Szili kudarca, mint Sólyom győzelme fölött örvendeztek az “inkább a független, mint egy kormánypárti” elve alapján. De valóban annyira jó Orbánéknak ez a változás? Amennyiben jövőre a Fidesz nyer, számukra sokkal előnyösebb lett volna, ha Szili Katalin költözik be a Sándor-palotába. Ha ő próbálná majd a “fiúk” bizonyos lépéseit akadályozni, Gönczhöz hasonlóan démonizálható lett volna, pofozóbábuként a fütyülős heccbrigádoknak. De ha Sólyom – mint ígérte – tényleg független lesz, és nemcsak a ma regnáló, de a jövőbeni kormánnyal szemben is kritikus álláspontra helyezkedik, akkor őt még saját táboruk felé is jóval nehezebb lesz bolsevista hazaárulónak eladni.

Most úgy tűnik, elnökünk, szavához híven, mindkét oldaltól távolságot tart. Az ellenzéki “kemény mag” fülének aligha csenghetett kedvesen Sólyom azon, ünnepi beszédbe foglalt kijelentése, miszerint a határon túli nemzetpolitikában saját érdekeink mellett azt is figyelembe kell venni, “ mi az, ami más népek jogos érzékenységét sérti”. Fidesz-potentáttól ilyen kijelentést az utóbbi időkben nemigen hallhattunk. Ebből is látszik, hogy Sólyom arra törekszik, nem jobboldali holdudvarbéli, hanem konzervatív demokrata legyen elnöki minőségében. Remélhetőleg olyan, akik elsősorban demokrata és csak másodlagosan konzervatív.

Fentírtakat leszámítva kevés fogódzó van, mely alapján elhelyezhetjük Sólyom Lászlót egy politikán túli értékrend koordináta-rendszerében. Az egyik ilyen a láthatatlan alkotmány fogalma. Ami valami olyasmit jelent, hogy ami nincs a törvényben betű szerint, arra nézvést a józan paraszti ész és a demokratikus szokásjog, nem pedig a politikai haszonelv az irányadó. Ez meglehetős nehezen egyeztethető össze a Fidesz “amit a törvény nem tilt, azt megtehetjük” jogpozitivista hatalomtechnikai koncepciójával.

Hogy a végén bírálatot is vegyítsünk Sólyom “röptének” elemzésébe, rögtön feltűnő volt az “ökológiai fundamentalisták” nyelvezetét idéző szóhasználata. Mikor az elnök a “fogyasztásellenesség” jóságát ecseteli, ha az “1990 után ránk szabaduló fogyasztói értékrend, a pénz egyeduralma” kártéteményeikről szónokol, akkor megfeledkezik arról, hogy a kádári hiánygazdaság évtizedei után az emberek többségénél jogos igény, hogy nagyon is szeretne fogyasztani. Másrészt hazánkban éppen nem a túlfogyasztás a probléma, hanem azon százezrek, milliók, akik szűkölködnek a legalapvetőbb javakban is. Jó lenne, ha Sólyom azokhoz is szólna, akik a környezet védelmét nem azonosítják fogyasztás-és piacellenességgel. És nem szegődne a politika helyett bizonyos antiglobalista szubkultúrák protektorává.