© MTI

A konfliktusok tényleges forrása az, hogy a büntetőeljárásról szóló, 1998-ban elfogadott törvény az ügyészség államszervezetben elfoglalt helyzetével, alkotmányos feladataival sem összeegyeztethető, korlátlan és ellenőrizhetetlen nyomozási jogkört biztosít a szervezet számára. Ez a - nem éppen sikeres - jogalkotási végtermék az ügyészt az ügyek urává avatta, aki belátása szerint dönthet arról, maga nyomoz-e, vagy a nyomozást kézben tartva a nyomozó hatóságot aprólékos utasításokkal nyomoztatja. Ahhoz is joga van, hogy bármely ügyet bármely nyomozó hatóságtól magához vonjon, különösebb indokolás nélkül. A dolgot kívülről szemlélve úgy látszik, az ügyészség egyszerűen mazsolázik a jelentősebb ügyek között. Ez eleve politikai gyanakvást szül, különösen akkor, ha közéleti személyek is érintettek.

A korlátlan hatáskörelvonás azért is nehezen érthető, mert a rendészeti szervek nyomozásának törvényességét és szakszerűségét kedvezőtlenül érintő információk nem vetődtek fel. S mindehhez hozzátehetjük még: a rendészeti felsőoktatásban a kriminalisztikát hat, a titkos információgyűjtést három félévben oktatják, a jogászképzésben viszont erre csak igen kevés idő jut. Ugyanakkor az ügyészségnek hagyományos nyomozásfelügyeleti jogkörében - fentebb már jelzett - hatékony eszközei vannak a törvényesség biztosítására anélkül is, hogy magához vonná a nyomozást. A legsúlyosabb konfliktusok forrása azonban az, hogy az ilyen irányú tevékenységét az ügyészség önmaga felügyeli. Ezt az ellentmondást pedig sem a szervezeten belüli tagozódás, sem a "nem avatkozunk az ügyészi meggyőződésen alapuló döntésbe" típusú magyarázkodás nem enyhíti. Az ügyek (és az ügyészek) ura a legfőbb ügyész, a törvény szerint minden ügyész neki alárendelten működik, függetlenül attól, hogy felügyel, vádat képvisel vagy nyomoz. E struktúrába - a nyomozási bíró csekély lehetőségétől eltekintve - a hatályos jogszabályok szerint egyetlen más állami szervnek sincs beavatkozási lehetősége. Az ügyészre panaszkodni, fellebbezni kizárólag az ügyészségnél lehet.

A hagyományos ügyészi tevékenység, továbbá a legfőbb ügyész függetlensége és alkotmányos, közjogi felelőssége tisztázott. Nem így az egyedi esetekben hozott döntéseivel kapcsolatos felelősségi kérdések. Az interpellálhatóság kapcsán lefolytatott vita nyomán közzétett alkotmánybírósági határozat szerint a legfőbb ügyész által a jogalkalmazás (például a nyomozás) körében meghozott döntésekkel kapcsolatban lehet ugyan interpellálni őt, csak nincs értelme. Ugyanis a legfőbb ügyész az ügy érdemére nem adhat kielégítő magyarázatot. Ez így helyes, de akkor az a kérdés: kinek fog mindezekre választ adni? Esetleg a bíróságnak. Már ha az ügy eljut odáig, mivel az esetek döntő többségében ez is az ügyészen múlik. A bíróságok, mint ismeretes, csak azokban az ügyekben ítélkezhetnek, amelyekben az ügyészség vádat emel.

Nem csodálható tehát, hogy a példátlanul megnövelt igazságszolgáltatási hatalmat gyakorló szervezet tevékenysége újra és újra politikai konfliktusokat gerjeszt. A kialakult helyzeten interpellációs üresjáratok és napirend előtti - ismételgetett - kérdések már nemigen segíthetnek. Az igazságszolgáltatás elemi érdeke, hogy az ügyészség körül kialakult politikai homokozó mielőbb megszűnjék, a szervezet megőrizze megbízhatóságát és tekintélyét. Az ehhez szükséges döntésekre megfelelő alkalmat a büntetőeljárási törvény amúgy is szükséges módosítása nyújthat.

KACZIBA ANTAL

(A szerző nyugalmazott vezérőrnagy)