© Dudás Szabolcs

A köztársasági elnök például elődjeitől eltérően olvassa számos hatáskörét. Kezdeményezései aktívabb külpolitikára utalnak, gondoljunk a zöld elnökök csoportjára, a határon túli magyarok védelmére vagy a minapi csehországi fellépésére. Belpolitikában a pártok nyílt bevonása nélkül döntött a választások kitűzéséről, és új értelmet adott a vétójogát körülíró szabályoknak. Nézzük meg részletesebben az utóbbit!

Az alkotmányban a vétó két fajtájáról van szó, és a szöveg látszólag egyértelmű. Ha a köztársasági elnök nem ért egyet a törvénnyel, megfontolásra visszaküldheti az Országgyűlésnek. Ezt hívják politikai vétónak. Ha a törvényt alkotmányellenesnek tartja, véleményezésre megküldi az Alkotmánybíróságnak (AB). Ez az alkotmányossági vétó. Mivel az államfőnek kevés jogi eszköze van a kormánytöbbség hatalmának ellensúlyozására, mindig nagy figyelem kíséri, milyen elvek alapján él vétójogával. Göncz Árpád és Mádl Ferenc gyakorlata könnyen leírható, de nem az eszmék koordináta-rendszerében. Első éveiben Göncz aktívan fordult az AB-hez, viszont 1994 után nem élt ezzel a hatáskörével. Mádl épp ellenkezőleg: az első két évben volt visszafogott, 2003-tól azonban roppant buzgalommal vétózott alkotmányossági indokkal. Ebben az időben egymaga annyi indítványt tett, amennyit a megelőző 12 évben Göncz és ő együttvéve. Jelentős különbség még a két államfő között, hogy Göncz néhányszor kudarcot vallott, viszont Mádl minden indítványát elfogadta az AB. A jogászprofesszor elnököt olyan ragyogó gólvágóhoz lehetett hasonlítani, akinek minden lövése bemegy, és a kapufáról is mindig befelé pattannak a labdái.

E dicsfényre árnyék sem vetült, holott a hasonló közhatalmi eredményesség más esetekben kétségeket kelt: a letartóztatási kezdeményezések közel százszázalékos bírósági elfogadása vagy az ügyészség rendkívüli váderedményességi mutatói sem növelik az igazságszolgáltatás jó hírét. Ám akármilyen volt is a két államfő gyakorlata, hatáskörüket azonosan értelmezték: az elnöknek nem feladata, hogy pár napon belül alaposan vizsgálja felül a kihirdetésre megküldött összes törvényt, de ha valamelyikről az a meggyőződése alakul ki, hogy alkotmányellenes, köteles az AB-hez fordulni. (Ellentétben a politikai vétóval, ahol az elnök mérlegelheti, hogy visszaküldi-e a törvényt a parlamentnek.)

Most azonban a jelek szerint módosul a vétójog elmélete és gyakorlata, pedig az alkotmány szövege nem változott, csak a köztársasági elnök személye. Az átalakulás első jele, hogy hirtelen megszakadt az alkotmányossági vétók sora. Mondják, a törvény-előkészítő közigazgatás annyira tart a tekintélyes alkotmányjogász államfőtől, hogy szorongva ügyel az előterjesztések alkotmányosságára. Jó volna. De vajon miért nem volt ilyen termékeny rettegés néhány hónappal korábban, amikor Mádl sorra fúrta meg a törvényeket? A helyzet kulcsa nem itt található, hanem Sólyom szemléletében. Már megválasztásakor megmondta, ritkán él majd alkotmányossági vétójogával, inkább csak az általa fontosnak tartott jogokat kívánja hangsúlyozni ily módon. Értsük ezt úgy, hogy saját felfogására szabja az alkotmányos hatáskört.

Az államfő a két vétó viszonyának megítélésében is új irányt szab. A korábbi elnöki gyakorlat és az AB iránymutatása szerint alkotmányossági indokkal politikai vétónak nincs helye, az AB-hez kell fordulni. Sólyom rugalmasabbnak tartja az alkotmány szövetét. A közelmúltban - első vétójával - megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek a pártingatlanokról szóló törvényt. Indokai szerint aggályos, hogy a parlament vita nélkül döntött, emellett az elfogadott szabályozás sérti a pártok egyenlőségét, amely a képviseleti demokrácia alapja. Vagyis az elnök kimondatlanul is alkotmányossági indokkal emelt politikai vétót.

Ezek szerint az államfő kedve szerint alkalmazza az alkotmányt? Nem ez a jó megfogalmazás. A jog nem csupán írott szabályok összessége, hanem bonyolult, változó társadalmi gyakorlat, és az átalakulás sokszor a döntéshozók szerepfelfogásán is múlik. Az alkotmány körülhatárolja az államfő és más közhatalmi intézmények mozgásterét, de e keretek között enged némi szabadságot. Minden alkotmányos szervre igaz, hogy addig tud nyújtózkodni vagy összehúzódni, ameddig nem sérti más alkotmányos intézmény érdekkörét. Az államfő átfogó értékelésekor ezért döntő szempont, hogy csak elődjei gyakorlatától szakad-e el, vagy az alkotmánytól is. Ha döntése nem jár az alkotmányos rendszer átszabásával, akkor azt már csak azért is el kell fogadni, mert ez az ő döntése, azé a személyé, akit a parlament felruházott az elnöki hatalommal. Mindebből persze nem következik, hogy az államfő bírálhatatlan. Sőt, ellenőrzésének fontos része a nyilvános kritika. Mostanában jut neki belőle bőven.

TÓTH GÁBOR ATTILA

(A szerző jogász)