Kérdés, nevezhetjük-e jelentős szónokoknak a nagy hatalmat összpontosító politikusokat? Sok függ attól, hogy demokratikus eszközökkel szerezték-e meg a választók bizalmát, vagy más módon (például államcsínnyel, intrikákkal, belső szervezkedéssel) jutottak-e a csúcsra. Utóbbi esetben akár csapnivaló szónokok is lehettek, s a legtöbbször nem is beszéltek tömegekhez vagy a demokratikus felhatalmazással rendelkező parlamenti képviselőkhöz, hanem alkalmilag összecsődülő, illetve előre megszervezett, felügyelet alatt tartott tömeghez, vagy, ami még ennél is rosszabb, kiválasztott, egy eleve fanatizált hallgatósághoz, például egy pártkongresszus küldötteihez.

Ilyen hallgatóság előtt beszélt többnyire Lenin, Trockij és Sztálin is. Igaz, Trockij nagyhatású szónok is volt. Az is igaz, hogy Lenin és Trockij 1917-ben elhangzott megnyilatkozásait a szó hagyományos értelmében nehéz politikai beszédeknek nevezni: nem véletlen, hogy Leninnel a szerkesztő kivételt tett, és április 15. és október 25. között Péterváron elhangzott nyilvános megnyilatkozásaiból válogatott. Ugyanakkor a valóban rosszul szónokló Sztálinnak is van egy híres beszéde, mely joggal hasonlítható a nyugati politikusok szónoklataihoz, például Churchill híres 1940. május 13-iki beszédéhez. Sztálin 1941. július 3-án elmondott rádióbeszéde, amelyben az orosz nép dicsőséges hagyományait felidézve buzdított a náci agresszor visszaverésére, a történelem egyik legnagyobb hatású szónoklatának bizonyult.

Hitler, Castro és néhány másik diktátor beszédeit olvasva  nem szabad elfeledkezni arról, hogy pályafutásuk első szakaszában jelentős társadalmi támogatást élveztek, és például Hitler egyenesen demokratikus választások útján (ha nem is az abszolút többség birtokában) került hatalomra. A tömegek megnyerésére, illetve a támogatók megszerzése céljából szükségük volt a szónoki erényekre, melyeket azután is kamatoztattak, hogy a politikai ellenzéket felszámolták, és diktatúrát vezettek be az országaikban. Figyelemre méltó tény, hogy Hitler beszédeiben, bár a második világháború kitörése miatt többször is a „nemzetközi zsidóságot” okolta, soha nem beszélt a holokausztról, még csak nem is utalt rá. A hiányt pótlandó iktatta be a szerkesztő Reinhard Heydrich titkos beszédét a zsidók megsemmisítéséről, amely a Wannsee-konferencián (1942. január 20.) magasrangú náci közalkalmazottak előtt hangzott el. A szó hagyományos értelmében ez sem nevezhető szónoklatnak, de a szöveg érthető okokból a kötetbe kívánkozott.

A felsorolt esetektől eltekintve nemes ügyekben, nagy nyilvánosság előtt elmondott beszédeket tartalmaz a kötet, köztük olyanokat, amelyekről sokat hallottunk ugyan, de szó szerint nem ismertük, mint például azt, amelyet Kennedy elnök mondott el a berlini falnál (lásd fent), Hruscsov a XX. Kongresszus zárt ülésén, vagy Chaim Herzog izraeli elnök az országát elítélő határozatra válaszolva az ENSZ-közgyűlésén. Parlamenti, rádiós és televíziós beszédek, Nobel-díjat odaítélő bizottságban elhangzott szónoklatok, nyilvános szereplések a tömeggyűléseken – sokféle közönség előtt beszéltek a politikusok és közszereplők a huszadik században. Napjainkra azonban lényegében már csak egyfajta publikum maradt: a televíziónézőké. A képernyő hatása alól nem vonhatja ki magát egyetlen választópolgár sem, a politikusok immár visszavonhatatlanul a vizuális show szereplőivé váltak. Most sem mellékes persze, hogy mit mondnak, de a legfontosabb, hogy minek látszanak.

Salman Rushdie

Napjaink egyik legsúlyosabb fejleményének, a szélsőséges iszlám fundamentalizmus előretörésének veszélyeire hívta fel a figyelmet 1991. december 11-én New York-ban elmondott beszédében Salman Rushdie. A szentségtöréssel vádolt, kiátkozott és halálra ítélt indiai-angol muzulmán író a következőket mondta: „A valóban létező iszlám meg nem alkuvó, filiszteus dorgálásával szembesülve, vonakodva le kellett vonnom a tanulságot, miszerint nem segíthetem olyanná tenni a muzulmán kultúrát, amilyennek megálmodtam, a haladó, tiszteletlen, szkeptikus, vitatkozó, játékos és nem gyáva kultúráét, amire én mindig is szabadságként gondoltam. Nem én, nem ebben azt életben! A valóban létező iszlám, mely szinte istenné emelte prófétáját, egy olyan embert, aki mindig szenvedélyesen harcolt az efféle istenítés ellen; amely a pap nélküli vallást papi vallássá változtatta; amely az írástudást fegyverként, az újrafogalmazást bűnként értékeli – ez az iszlám soha nem fogja a hozzám hasonlókat befogadni.”

Érdemes azon is eltűnődnünk, hogy Közép-Kelet-Európából II. János Pál pápa 1983-ban Czestochowában mondott beszédén kívül egyedül Václav Havel 1990-ben január elsején a prágai televízióban elhangzott szavait tartalmazza a kötet. Hogyan lehet, hogy térségünkből nem volt más politikus, aki méltó lett volna arra, hogy egy ilyen kötetben szerepeljen? Ennek oka nyilvánvalóan az a viszonylag csekély érdeklődés volt, mellyel az angol olvasó a „köztes Európa” iránt viseltetik, hiszen például orosz politikusok, így Borisz Jelcin is szerepelnek a kötetben. Furcsa, hogy kihagyták Lech Walesát vagy – mint negatív figurát – Szlobodan Milosevicset.

E

Rákosi Csepelen beszél 1947-ben.

ljátszhatunk a gondolattal, hogy a huszadik századi magyar politikusok közül kinek a szónoklatát lenne érdemes egy ilyen kötetbe bevenni, illetve egy csak Magyarországnak szentelt kötetben szerepeltetni. Megférne egymás mellett Tisza István és Károlyi Mihály, Kun Béla és Horthy Miklós, Bethlen István és Gömbös Gyula, Rákosi Mátyás és Nagy Imre? És aztán, a szürke, s mégis viszonylagos nyugalmat hozó Kádár-korszakban elhangzott-e akár egyetlen olyan beszéd is, mely nyomot hagyott a társadalom fejlődésén? A rendszerváltás felidézése sem egyszerű: a Hősök terén, 1989 június 16-án elhangzott beszédek, s mindaz, amiről a „rendszerváltó” politikusok később szónokoltak, milyen hatást keltenének a mai olvasóban?

A nagy beszédek közös vonása, hogy mozgósítanak, igyekeznek a hallgatóságot meggyőzni, a küzdelemnek, harcnak, törekvéseknek (megfelelő szó behelyettesítendő) van értelme, s végső soron a kijelölt irány helyes. Mindezt manapság már nehéz a társadalommal általában elhitetni, mert a politika – és ez nemcsak magyar jelenség - lassan teljesen elszakad a tömegektől, értelmezhetetlenné válik az egyszerű halandó számára. Ez a kötet arról győz meg bennünket, hogy egy korszak végérvényesen lezárult.

Pelle János