Gyurcsány és Orbán vitája 2005-ban © Túry Gergely

Orbán Viktor megengedhette magának, hogy lényegében ne mondjon beszédet. Azt üzente, hogy a beszédek nem számítanak semmit. A szavaknak nincs jelentősége. És a jelen helyzetben a tetteknek sincs. Súlya a várakozó tömegnek van. A hatalmas, néma, de mégis beszédes többségnek. Ezért száraz, unalmas, senkinek sem ártó szónoklatot tartott. Nem ordított. Nem tüzelt. Nem akart senkit se elijeszteni. Nem volt félelmes mondata, gesztusa. Vészt jósló a nyugalma volt: eltemettetek – megint itt vagyok.

A vegetáriánus tigris morgott és mosolygott óvatosan. Úgy, hogy ne lássuk a fogait. Nem volt könnyed. Szeretetreméltó. Szellemes. Tartalmas. Ólomsúlyos volt. Távolian közeli, hatalmas, szürke felleg. Lassan, merev arccal nyelte le a jövő politikusának ételét, a csúszós csukamájolajat. A beszédből senki nem emlékszik egy szóra sem. Csak az üzenetre: jövünk. Az ország, a nemzet már ma a miénk. És holnap enyém, miénk (?) a hatalom is. Már összeütközni se kell. Nincs szükség harcra. Összeomlanak maguktól. A népszavazáson, és az elkövetkező két évben az fog történni, amit mi akarunk.

Ha Orbán államférfi lenne – csakhogy a kilencvenes évek közepe óta nem az -, akkor egyszerű beszéde ennyiből állt volna: hagyjuk a kormányt, túl vagyunk rajta. Helyette elmondom nektek, barátaim, hogy mit fogok tenni a következő stratégiai fontosságú területeken. Ezt tervezem a gazdaságpolitikában, ezt a központi közigazgatásban, a következőket fogjuk csinálni az önkormányzatoknál, az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíjkérdésben, a foglalkoztatásban, a versenyképesség fokozásában. Netán kimondom a tiltott szót: reform. Kinyilvánítom, hogy Merkel, Sarkozy, Dzurinda, Topolánek, Tusk útján járok. És felállítom a közönség soraiból árnyékkormányom minisztereit. Íme a pénzügy-, a gazdasági, az egészségügyi, az oktatási, a munkaügyi miniszterem. Mostantól dolgozni fogunk, hogy 2010-re ne üres dossziékkal, hanem valódi változtatásokkal álljunk elő. Orbán azonban maradt a parlamenten kívüli politizálás mellett. S ennek az ólomlábú politikának a kormánypolitika következtében van esélye a győzelemre.

Gyurcsány Ferencnek létkérdés volt a beszéd. Ha nem tudja szavaival újra elvarázsolni saját pártjának vezetőit és választóit, akkor búcsúznia kell. Ismét bizonyította, hogy kitűnő kampánypolitikus. Képes vert helyzetből fölkelni. A napot fogcsikorgatva elkezdeni, és mosolyogni, harcba menni. Kár érte.

Mekkora esélyt szalasztott el 2004 őszén ő és az ország. Ha akkor és ott nemcsak mond ilyen beszédet, hanem tesz is valamit: előkészíti becsülettel a reformokat. De üres dossziékat mutatott fel. Mekkora esélyt szalasztott el másodszor, 2006 nyarán! Ha akkor őszintén fordult volna a társadalomhoz, és abban a párbeszédben, amit most hirdetett meg, viszi véghez a reformokat. Ha nem akarati, jozefinista, hanem együttműködő konszenzuális reformpolitikát csinál. Ma meg kell kérdezni, hogy mi történt a központi közigazgatás reformjával, hol vannak intézményei és emberei? Mi történt az önkormányzati reformmal? Hogyan is állnak a többi reformok? A 48 pont? Mekkora esélyt szalasztott el harmadszor, amikor 2006 őszén, az őszödi tragikus és visszacsinálhatatlan vétség után nem vonta le a következtetést személyére.

Már késő. Nincs értelme a népi részvény programnak akkor, amikor a tőzsde rendkívüli hullámzása és az állami vállalatok felkészületlensége miatt aligha kerülhet sor tőzsdei megjelenésre. „Vennél használt autót ettől az embertől?” – szólt a gúnyos kérdés Richard Nixonról. „Vennél népi részvényt ettől az embertől?” – főként Őszöd, a 2007-es őszi hadjárat stb., stb. után. A befektetők számára a 200-250 milliárd forintos „minicsomag” észrevehetetlen, viszont többre nem ad módot a konvergencia-program. A kormányzás nem akarat és improvizáció.

Igazi magyar tragédia, hogy az ország rendszerváltás utáni történetének két legtehetségesebb politikusa nem tesz jót az országnak. Az egyik, Gyurcsány, jót csinál rosszul. A másik, Orbán, rosszat csinál jól. A tegnap elkezdődött.