Tetszett a cikk?

Az 1907-ben született és 1999-ben meghalt Székács-Schönberger Istvánról többnyire csak a szakmabeliek, illetve a pszichológia iránt érdeklődők hallottak.

A szélesebb értelmiségi közvéleményben még az sem tudatosodott, hogy a két világháború között nálunk működött a Budapesti Pszichonalitikai Iskola, melynek megalapítója Sigmund Freud egyik legkedvesebb, zseniális tanítványa, a miskolci születésű, viszonylag fiatalom meghalt Ferenczi Sándor volt.

A nemzetközileg elismert, jelentős tudományos eredményeket produkáló analitikusok egy része a zsidóüldözések elől nyugatra menekült, és ott vált világhírűvé, mint Bálint Mihály, Róheim Géza vagy Szondi Lipót, míg mások a holokauszt áldozatai lettek.

Az egykori iskola Magyarországon maradt tagjai közül a legjelentősebb, és a leghosszabb életű Hermann Imre és Székács-Schönberger István volt. Nekik, miután túlélték a vészkorszakot, rövid időn belül azzal kellett szembenézniük, hogy tudományuk az egyeduralomra törő kommunista ideológiája szempontjából károsnak és feleslegesnek, üldözendő „polgári csökevénynek” számított. Végzettségük szerint mindketten orvosok voltak, de Székács-Schönberger fizikai és biológiai tanulmányokat is folytatott. Ezt felhasználva, amikor fel kellett hagynia az analitikus munkával, elmélyült a biokémiában, melyet 1953-ban azért függesztett fel, mert a „zsidó orvosok” ügyében letartóztatták és börtönbe zárták. Kiszabadulva visszatért régi-új kutatási területéhez, és csak a hetvenes években kezdte újra a az analitikusi munkát, vállalt újra kiképzést. (Ugyanakkor Hermann Imre egy budai szakrendelő főorvosa lett, pszichiáterként dolgozott, azaz mégiscsak megmaradt lélekgyógyászatnál.)

A pszichonalízist ugyanazért nem tűrhette a kommunista párt, amiért a hit megélésén alapuló vallásgyakorlást üldözte, bármilyen felekezetről is volt szó: lehetőséget biztosított ugyanis az analitikus számára, hogy minden ellenőrzéstől független, őszinte lelki kapcsolatot építsen ki pácienseivel és tanítványaival. Mindezeken túl az ötvenes években formálisan is „kiátkozott” pszichonalízis kezdettől fogva „eretnek” nézeteket terjesztett a fasizmusról és az antiszemitizmusról, amennyiben a hivatalos „materialista” magyarázatokat fenntartással fogadta, és a zsidóüldözés és a terror tömeglélektani okainak elemzésével indirekt módon aláásta a párt diktatúrájának legitimitását.

Székács-Schönberger István a nyolcvanas évek elején kezdte írni az önéletrajzát, mely egyben sajátos kortörténet és családanalízis. Sajnos a kézirat az 1920-as éveket elérve félbeszakad, holott a szöveg kifejezetten érdekes, figyelemre méltó. Elsősorban azért, mert a szerző tapasztalt analitikusként elemzi saját családjának tagjait, illetve azt a környezetet, melyben felnőtt.

Az Egy zsidó polgár gyermekkora című kötetben, melyet a Múlt és Jövő kiadó jelentetett meg, helyet kapott még Székács-Schönberger szakmai pályaképe (Hárs György Péter írása), Kőbányai János utószava, valamint Hári Pál professzor emlékezése az általa vezetett biokémiai tudományos iskolára a numerus clausus idején, a budapesti orvosi egyetemen, melyben a későbbi analitikus éveken át dolgozott. Rendkívül érdekes történeti szempontból is annak felidézése, hogy az antiszemitizmus milyen mélyen gyökerezett az orvosi egyetemen. Az antiszemita diákszövetségek, és „patrónusaik”, neves professzorok által kezdeményezett, illetve eltűrt „hirigek” (ekkor a korlátozott számban felvett zsidó diákokat is rendszeresen kiverték zsidó társaikat az egyetemekről) évtizedes előzményekre tekintettek vissza. 1919 őszén csak a dugót húzták ki a palackból, melyben évtizedek óta erjedt a rossz szellem.

Számomra az önéletrajz mellett a legérdekesebb magának Székács-Schönbergernek a rövid tanulmánya volt, mely 1947-ben, angolul jelent meg, Én-rendellenességek háború idején címmel, és csak most fordították le magyarra. Az annak idején nyugaton is feltűnést keltett, briliáns tanulmány is bizonyíték arra, hogy a Budapesti Iskola életben maradt tagjai milyen úttörő tömeglélektani felismerésekre jutottak a holokausztról, illetve a háborús körülmények között minden empátiától „önvédelemből” elzárkózó emberi személyiség brutalizálásáról. Székács-Schönberger említett írásában, Ferenczi Sándor úttörő megállapításait továbbgondolva, ugyanarra a következtetésre jut, mint Hermann Imre, már a háború alatt (Az ember ősi ösztönei, illetve Az antiszemitizmus lélektana) című műveiben, illetve Gartner Pál, vagy Mérei Ferenc.

De térjünk vissza még a szerző sajnálatosan torzóban maradt önéletrajzhoz. Azt, hogy zsidó identitású, de a vallást csak formálisan gyakorló családjára és gyermekkorra fókuszál, természetesnek vehetjük. Freud szerint az ember személyiségfejlődése szempontjából a legfontosabb dolgok az első három évben dőlnek el, és meghatározó élmények tíz-tizenkét éves korunkig érnek bennünket. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos, hogy Székács-Schönberger figyelemre méltóan elemzi a „laikus zsidó identitás” tudatos nevelés révén történő kialakulását a huszadik századi Magyarországon. A huszadik század elejére az asszimilálódott zsidók körében a „kiválasztottság” eredetileg vallási gyökerű eszméjét a morális tisztesség, és a tisztességes munkával elért siker kultusza vette át, melyet ezekben a családokban a pszichológia és a pedagógia „nyelvére” fordítottak le.  

„Analitikus munkám egyik alapja, hogy a kóros személyiségvonások, tünetek kialakulásában a kisgyerekkor emlékei e jelenségek forrása. Azonban az is nyilvánvaló, hogy a személyiség normális vonásai is ebben a korban rajzolódnak ki markánsan. Nem tudunk recepteket adni, hogyan irányítsuk a gyereket, hogy kedvező személyiség váljon belőle. Saját életem tapasztalatai alapján csak annyit tudok mondani, hogy a gyereknek jóindulatúan semleges, szeretetteljes környezetben kell felnőnie. Minden korai tevékenységét megfelelően támogatni kell, anélkül, hogy igényekkel lépnénk fel vele szemben. Hagyni kell, vagy inkább óvatosan terelni a gyermek érdeklődését különböző irányokba, amelyekből a gyerek trial and error (próba vagy szerencse), vagy talán valami örökletes sajátosság alapján kiválasztja azt, ami neki tetszik. Ezt szíves érdeklődéssel kell fogadni, támogatni kell, de semmi esetre sem szabad narcisztikusan túlértékelni”, írja a szerző.

Székács-Schönberger István egy sokoldalú, sikeres és emberséges orvos apa és egy művelt, szerető anya gyermekeként, tisztes, baloldali érzelmű polgári családban nőtt fel, s lépett apja nyomdokaiba. (Fiútestvére is neves tudós lett.) De ugyanebben a családban a hagyomány és a legkorszerűbb nevelési elvek jelenléte sem garantálta, hogy a többi rokon is ugyanarra a valóban kiemelkedő teljesítményre lesz képes, mint amit ők nyújtottak. Megdöbbentő arról olvasni, hány zavart elméjű, jellemgyenge, pszichotikus rokon akadt a szerző családjában, akiknek lelki kórképéről szakemberként számol be. Mind apai, mind anyai ágon tömérdek kudarcos életre emlékezik a szerző, vagyis az előbb idézett, szimpatikus nevelési elvek a gyakorlatban mégsem voltak olyan eredményesek. Schönbergeréknél is jóval több volt az elmebeteg, mint amennyi egy átlagos, nem-zsidó családban akadt abban az időben. Vagyis, ha jól meggondoljuk, a „zsidó tehetségek”, a „pozitív deviancia” átlagosnál gyakoribb előfordulását mindenképpen kiegyenlítették a labilis, kórossá vált személyiségek, akik korán összeroppantak az önmaguk és a család által támasztott maximalista elvárások, a „laikus kiválasztottság” súlya alatt.

Érdemes elgondolkodni ezen a problémán azoknak, akik elolvassák az Egy zsidó polgár gyermekkora – analitikus háttérrel című, tanulságos kötetet. 
 
Pelle János

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Vélemény

Utcai játszmák a pszichológus szemével

Végh József kriminálpszichológus elfoglalt ember, gyakran szerepel a médiában. A televízió aulájában értem utol, ahol felvételre várt. Az egykori Tőzsdepalotába most is csak hátulról, a Nádor utca felől lehet bejutni, a főbejáraton még látszanak az ostrom nyomai. Végh József munkájánál fogva közelről ismeri a rendőri vezetőket, s mellesleg hivatásos túsztárgyaló is.

hvg.hu Itthon

Női agy, ösztönök és depresszió

Ha nem a horoszkópokból akarunk tájékozódni az emberi természetről (s miért is akarnánk), mélyedjünk el a lélektanban. Kiderül, hogy mindannyian nőnek készültünk, hogy miként kerülhetjük el ösztönösen az áldozattá válást, hogy miről is ismerszik fel az érzelmi zsarolás, s hogy kik hajlamosabbak a depresszióra. A pszichológia dióhéjban című könyv a laikusokhoz szól - közérthetően.