© MTI - Kovács Tamás

A Tarlós István és a párt elnökségének bizonyos szereplői közti álláspontkülönbségek, Kósa Lajos és Lázár János önkormányzati eladósodás ügyében lezajlott pengeváltása ugyanakkor csak a fecsegő vízfelszín. Hogy az ellenzéki vezérerő mélyének csendje nyugalmat vagy elfojtott feszültséget tükröz, nehéz dekódolni. Valószínűleg mindkettőt. A Fidesz a házon belüli viták kiszivárgásának gátolásában profi. Legalábbis a nyilvánosságnak kiteregetett SZDSZ- és MDF-belharcokkal összemérve. De – bár a Horn- és Medgyessy-korszakhoz viszonyítva összezáróbb párt lettek – a szocialisták is tanulhatnának Orbánéktól pártfegyelmet. Másfelől a jó hangszigetelés nem azonos a családi veszekedés hiányával. A Fidesz centralizált, vezér- és piramiselven szerveződő néppárt. Talán ezért is olyan minden, tőlük kiszóródott hírmorzsa az elemzőnek, mint egy falat kenyér. A Fidesz jelene ugyanoly rejtélyes, mint a jövője.

Amikor olyasmiről értesülünk: a másik három párt bizonyos politikusai leváltanák Gyurcsány Ferencet, Fodor Gábort, Dávid Ibolyát, fülünket hegyezni kezdjük ugyan, de annyira nem lepődünk meg. Tudjuk, mindhárom belpolitikai alakulatban lehetnek potenciális ellenlábasok.   A Fideszben viszont Orbán pozíciója közvetve sem vita tárgya, katonás párthoz méltón sorakozik fel a tagság a Vezénylő Tábornok mögé. Látszólag a csúcsvezetés és a pártelit szintjén ugyanígy nincs „egyenetlenség.” Ha valaki lojalitása kérdőjeles lesz, azt sem pártelnöki szinten tudatják. (Különösen nem úgy, hogy a bizalomhiány forrása is lelepleződjön.)

Hogy egy demokratikus párt sem igyekszik kulisszák mögötti huzakodásait utcára vinni, az értelemszerűen nem totalitárius csökevény. Az is tiszta sor, hogy a választókerületi elnökök, listás és egyéni képviselők, akiknek tisztújítása nagyrészt Orbántól függ, nemigen fognak nevesített panasznapot csinálni a sajtónak. Jelen pillanatban az is elképzelhetetlen, hogy – mint a Republikánus Pártban – Orbánnak (legalábbis ellenzékben mindenképp) ciklusonként meg kelljen verekednie a kormányfő- és pártelnök-jelöltségért. A tagság olyan mértékben orbánista, hogy már a kihívás tényét is pártütésként értelmezné. Csakhogy a kívülre demonstrált egység belső sokszólamúságot, megosztottságot takar. A Fidesz-politikusoknak nem csupán az Orbán-képe, de az egymás közti viszonya is rendkívül különböző lehet. 

Mostanában két személyi-szemléleti ütközés is bekerült a lapokba. Felületes pillantásra egyik sem jelentős. Tarlós István ellenvetései miatt zátonyra futott a Főgáz-privatizáció ügyében benyújtani kívánt népszavazási javaslat. Holott a Fidesz-vezetőségben akadt, akinek szívügye volt. De végül párt budapesti frakcióvezetőjének akarata győzött, melyet Orbán is respektált. Szinte ezzel párthuzamosan két Fidesz-vezetésű nagyváros polgármestere „szólalkozott össze” nyilvánosan. Kósa Lajos elmondta, hogy „a legeladósodottabb megyei jogú város Hódmezővásárhely, ahol 136,5 százalékos ez az arány.” Mire Lázár János úgy válaszolt – cáfolni próbálván Kósát - hogy „adósságuk nem éri el a költségvetési főösszeget sem.” Lehet, hogy az egész csak fatális koccanás. Ennek bekalkulálásával is jelzésértékű azonban, hogy Kósa – mentesítve önmagát a tagtársi szolidaritás korlátaitól – épp egy közéleti bajtársa önkormányzatát használta állatorvosi lónak. Hogy mindkét affér résztvevője magas rangú önkormányzati frontember, aligha véletlen. Ugyanis ők azon kevés személyhez tartoznak, akiknek pozíciója független a párt (és Orbán) aktuális hangulati klímájától. A legnépesebb vidéki nagyvárost tíz év sikeresen irányító Kósa, a rendszerváltás óta Óbuda élén álló, majd pártonkívüli Fidesz-támogatottként Demszky első igazi kihívójának bizonyuló Tarlós megengedheti a szuverén véleménymondás luxusát. Tulajdonképpen ők lehet(né)nek majdan Orbán potenciális riválisai. Debrecen polgármesterét a közvélemény – bár ő mindig elhárítja a feltételezést – Orbán-alternatívaként emlegeti.

© Stiller Ákos

Momentán a politikai sci-fi kategóriájába tartozik annak lehetősége, hogy a Fidesz mégsem nyer 2010-ben. De Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki beiktatásakor is kevesen gondolták volna: az uniós választás után Orbántól bárki elveheti második kormányfői ciklusát. Ha Fletó túl van a jövő évi büdzsén, ügyesen politikai tőkehalmozásra használja a válságot. 2004 júniusában a Fidesz túlnyerte magát az EP-választásokon: 47 százalékot kapott, míg az MSZP 34-et. Ha ehhez a százalék- és szavazatarányhoz viszonyítva a baloldal akárcsak a legkisebb mértékben is, de javít, akkor a Fidesz hiába győz, Gyurcsány elmondhatja: korábbi eredményünkhöz viszonyítva szépítettünk, ami gazdasági slamasztika idején nem akármi.

Emellett a vokstömeget mandátumokra fordító választási matematika is Orbán ellen dolgozik. Legutóbb – a fenti túlerős győzelem idején – a Fidesz tizenkét, az MSZP pedig kilenc helyet szerzett az uniós törvényhozásban. Ha a szocik kicsit feljönnek, akkor ez 11:10-es gólarányra változhat. Úgy pedig mondható, csak egy helynyi a különbség. Ez pszichológiailag az erőviszonyok kiegyenlítődésének irányába hat. Nem tanácsos figyelmen kívül hagyni a Századvég-felmérést, amely szerint a Fidesznek „az elmúlt másfél évben egyszer sem süllyedt 25 százalék alá a támogatottsága, most viszont a megkérdezetteknek 24 százaléka szavazna a pártra; ez az érték 4 százalékponttal alacsonyabb az októberinél.”

Az MSZP, ha győzni akar, saját törzstagságán és politikai szimpatizánsain kívül két réteg minél szélesebb körű részvételét célozza. Egyrészt a nyugdíjasokét. Ők a szocialista tömegbázis utolsó (legszilárdabb) védvonala. Hiába próbált a generációs pártként indult Fidesz az utóbbi évtizedben „beöregedni”, a Kádár-rendszerben szocializálódott idős, kispénzű emberek jelentős hányada ma is „nyikhaj taknyosok bandájának” gondolja őket. A panelnyugdíjasok oroszlánrészéhez érzelmi-mentális síkon közelebb állnak a VOR-zakós, pulóveres szoci alsó- és középkáderek, mint a „polgári” Fidesz. A másik becsatornázandó szegmens a balliberális értelmiségi réteg. Illetve azon etnikai-vallási kisebbségek, akiknek tagjai netán politikailag közömbösek (esetleg kifejezetten nem baloldali érzelműek). Ugyanakkor sértik (vagy rossz érzéssel töltik el) őket a Fidesz holdudvara által használt jelképek (pl. Árpád-sáv, Nagy-Magyarország), egyes, a párthoz köthető személyiségek alig kódolt zsidó- és cigányellenessége, Orbánéknak a szélsőjobbal korában ápolt érdekbarátsága. 

Racionálisan vette elő és tupírozta irreális nagyságúra a fasisztaveszély kártyáját a baloldal. Mint ahogy az is ésszerű, hogy a Fidesz a nyugdíjasok mellett leginkább szalonképességének demonstrálásra hajt. Ennek jele – a radikáljobbnak tett gesztusok drasztikus csökkenését is figyelembe véve – Járóka Lívia kampányarccá avanzsálása. A nyugdíjasok „dezertálása” és a rasszizmusvád hatástalanítása teljesen izolálná, a bukás szakadékába lökné az MSZP-t. Persze ez kétélű fegyver. Megtörténhet ugyanis, hogy két szék közt a padlóra huppannak. A nyugdíjvívmányok védelmének demagóg túlhangsúlyozása könnyen bumeránggá alakulhat. Elpártolhatnak a Fidesztől olyan aktív, magánszektorban dolgozó fiatalok, akik növekvő ingerültséggel tekintenek arra, hogy miközben őket – egzisztenciális bizonytalanság mellett – növekvő áldozatokra kényszerítik, az idősek juttatásai szent tehénnek vannak elkönyvelve. A roma politikus – szándékát tekintve dicséretes – felfuttatása pedig olyan kockázat beteljesüléséhez vezethet, hogy miközben a párt – MIÉP-szavazóból polgári körössé alakult – militánsai átszavaznak a Jobbikra, a cigányság nyomor és uzsorakamat fogságában vegetáló széles tömegei passzívak maradnak. Az MSZP-bázis főáramának látens előítéletei (az Orbánt panelkocsmában lecigányozó lumpenszocik zsigeri indulatai) viszont mozgósító erővel hatnak. A baloldal lélektani fegyvertárának suttogópropaganda-blokkjában összefér a fasisztázás és cigányozás (ahogy 2002-ben a románozás).

Ha 2009 nyarán a pesszimista rémforgatókönyv Orbán számára realizálódik, és pártja a kiegyenlítődés után lassú ereszkedésbe kezd, két eset lehetséges. Egyik, miszerint pártja még az országgyűlési megmérettetés előtt félreállítja, hogy új karmestert dobjon mélyvízbe. Amennyiben ezt nem lépik meg (vagy a pártpuccs kudarcba fullad), úgy a jelenlegi Fidesz-elnök vezeti jéghegynek a kampányhajót. Bármelyik verzió érvényesül, Kósa és Tarlós – mint a Fidesz piacképes húzónevű árucikkei – lehetnek a kudarc nyertesei. Pusztán a vaksors munkája lenne, hogy a Fidesz jobboldali pártként soha nem állított főpolgármester-jelöltnek saját pártpolitikust? (’94-ben és ’98-ban a volt kereszténydemokrata Latorcai János, 2002-ben Schmitt Pál, tavalyelőtt pedig Tarlós futott neki.) Ennek lehetséges okai között szerepelhet, hogy a Fidesz valamelyik belső emberének politikai léte egy kétmilliós metropolisz csúcsvezetőjeként önmagában, tisztségének presztízsénél fogva gyengítette, leértékelte volna Orbán pártelnöki autoritását. Az ország lakosságának egyötödét vezető politikus neve automatikusan felmerült volna miniszterelnök-aspiránsként is. S amennyiben Tarlós István, főpolgármesteri ambícióival párhuzamosan beépítkezi magát a Fideszbe, ez őelőtte is nyitva áll. Orbán Viktornak a következő uniós és parlamenti választás a szó legszorosabb értelmében politikai lét vagy nemlét kérdése. A győzelem kötelező elvárás, vagy az önkormányzati hatalmat eredményesen gyakorló Fidesz leváltja a kormányzati hatalmat megragadni nem tudó Fideszt. Hogy mindennek potenciális veszélyét elhárítsa, Orbánnak nagyjából fél éve van. Ha elmarad a „nagy nyári offenzíva”, akkor Tél Tábornok (és a Gyurcsányék által politikai alapon blokkolt gázáremelés) elvégzi a többit.