Lánczi András © Szigeti Tamás

Lánczi András: A baloldal és az MSZP egyszer már megpróbálkozott a konzervatív értékek integrálásával, aztán felhagyott ezzel a törekvésével. Napjainkban az ideológiai frontok zavarosak, amióta nem tudjuk, pontosan hol húzódik a jobb- és a baloldal közötti határ. Gyurcsány mintaképének, Tony Blairnek van olyan szövege, melyet neokonzervatív szöveggyűjteményben is közöltek. Blair, aki vallásos, családközpontú ember, konzervatív értékeket vall. Ezt Gyurcsány is utána csinálná, de egy ilyen imázs kialakítását a körülmények nálunk nem tették lehetővé.

Ezzel együtt, a magyar baloldal képviselői több ízben is jelezték: ők képviselik az igazi konzervativizmust. Ezen azt értették, hogy aki szabadpiacpárti, és az ehhez kapcsolódó értékeket vallja, az az igazi konzervatív. Gyurcsány maga is célzott már arra, hogy „majd mi megmutatjuk, milyen az igazi konzervativizmus”. Sőt, önmagát konzervatívnak nevezte. Környezetében elkezdték pozitív összefüggésben használni a fogalmat. Bajnai Gordontól például hallottam, éppen a mostani büdzsével kapcsolatban, hogy „konzervatív költségvetést készítettünk”. Ezzel arra utalt, megfontolt döntéseket hoztak, addig nyújtózkodtak, ameddig a takarójuk ért – mindenképpen pozitív jelentést akart adni a szónak.

hvg.hu: A miniszterelnök az Alkotmánybíróság legutóbbi döntései, konkrétan az élettársi kapcsolatot legalizáló törvény államelnöki visszautasítása kapcsán bírálta a magyar társadalom konzervatív fordulatát. Valóban ez a helyzet?

L.Á.: Gyurcsány olyan politikus, akinek minden gondolata a hatalomépítés körül forog. Hatalmat úgy lehet építeni, ha barátokat szerzünk, az ellenségeinket pedig megpróbáljuk semlegesíteni. A jog területe, pontosabban a családjog több ok miatt is előtérbe került az utóbbi időben. Sólyom László köztársasági elnök, aki sok tekintetben lerakta az 1990 utáni rendszer alapjait, a miniszterelnök belpolitikai ellenfelévé vált. Érdemes meghallgatni azt a baloldali körtökben gyakran hangoztatott vádat, hogy az „igazságszolgáltatásban jobboldali túlsúly” érvényesül. Azt, hogy ez pontosan mit jelent, senki sem tudja. Az igaz, hogy küzdelem zajlik a különböző posztok betöltéséért: a baloldali többségű parlament leszavazza a köztársasági elnök ombudsman-jelöltjeit, és a Legfelsőbb Bíróság elnökjelöltjeit is. Itt tehát hatalmi konfliktusok zajlanak, melyekben a konzervativizmus kritikáját taktikai célból használják fel. Vagyis nem Sólyom jelöltjeinek bírói döntéseit kritizálják, aszerint, hogy konzervatív vagy liberális jellegűek-e, hanem politikai sakkjátszma folyik az államfővel.

hvg.hu: Azért jelentős értékbeli különbségek is léteznek a baloldaliak és a konzervatívok között. ön ezeket hol látja?

L.Á.: A baloldalnak jelenleg van egy fontos referenciapontja: a hatvanas évek végének újbalos mozgalmai. Ezek főként tekintélyellenesek voltak, lázadtak az establishment ellen. Ugyanakkor a baloldal szereti hangsúlyozni, hogy ő befogadó, szemben a jobboldallal, ami állítólag kirekesztő. Ezek az érvek, anélkül, hogy konkretizálták volna őket, előkerültek Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger, a későbbi pápa közötti vitában a 2000-es évek elején, Németországban. Itt is felmerült, hogy ha a baloldal a befogadóbb, mint ahogy ezt állítja, miért nem engedi be újra a vallást a közbeszédbe. És van még valami, ami változni látszik az utóbbi időben. A baloldalnak eddig optimista volt az emberképe, míg a konzervatívoknak, a jobboldaliaknak nem voltak illúziói az emberi természettel kapcsolatban. Most már a jobboldalon is kezd megjelenni az „antropológiai optimizmus”, de azért a konzervatívnak mindig is elsőszámú problémája a gonoszság és a bűn mibenléte.

hvg.hu: És a szolidaritás a szegényekkel?

L.Á.: A szolidaritás érdekes problémakör. A róla folyó vita valójában a kapitalizmusról szóló vita egyik részterülete. Itthon azért esik róla kevesebb szó, mert egyszerűen értelmezhetetlen. Egy olyan társadalomban, mint a mienk, a szolidaritás vagy burkolt nevetség tárgyává válik, vagy pedig, és ez a leggyakoribb, teljes közöny övezi. Érdemes itt arra utalni, mennyire nincs adakozás a mai magyar társadalomban. Az Egyesült Államokban vállalkozást lehet alapítani az adományok összegyűjtésére és megfelelő célokra való fordítására. A „fundraising” már Nyugat-Európában is csak kisebb mértékben van jelen. Nálunk viszont az adománygyűjtés egyenértékű a lenyúlással. Az öngondoskodás eszméje az egyedül üdvözítő. Pedig a szolidaritás az adakozás képességénél kezdődik, hiszen arról szól, képesek vagyunk-e valamilyen ügyet felkarolni, függetlenül minden érdektől. Nekem van olyan fővárosi ismerősöm, aki minden hónapban támogat egy vidéki cigány tanulót, akivel személyes kapcsolatban van, beszámoltatja az eredményeiről, a költségeiről. Ez az igazi szolidaritás.

hvg.hu: Mi a helyzet a konzervatívokat érő váddal, hogy kisebbségellenesek?

L.Á.: Ez így nem igaz. Egyes hazai kisebbségek, például az ázsiaiak, olyan konzervatív értékeket képviselnek, mint a tekintélytisztelet és a teljesítmény megbecsülése, és ezek alapján látványos eredményeket érnek el. A baloldal minden kisebbséggel kapcsolatban a „pozitív diszkriminációra” esküszik, igaz, ezt az utóbbi időben már kevésbé hangoztatja. Ez annyit jelent, hogy „pozícióba kell segíteni olyan érdemes, tehetséges embereket, akik önmaguktól, saját hátterük alapján erre nem volnának képesek”. A jobboldal erre úgy reagál, hogy ha "minden ember szabad, egyenlő a törvény előtt, akkor azonos mércét kell alkalmazni, és mindenki csak a saját tehetsége, érdemei alapján jusson pozícióba". Ez a felfogás nem zárja ki a jótékonykodást, de azt vallja, nem a végeredménynél, hanem a kiindulópontnál kell segíteni.

hvg.hu: Éppen most éri - politikai beállítottságtól függetlenül – komoly kritika az eddigi segélyezési politikát, amely nem ösztönöz munkára, és valójában konzerválja a szegénységet. Ezt ön is így látja?

L.Á.: Ezekről a kérdésekről nagy vita folyik a politikatudományban. Ami konkrétan a segélyezést illeti, a jobboldaliak azt állítják: nincs értelme annak, hogy bárkit is segélyekből tartsunk fenn, mert egy olyan társadalomban, ahol a szegényeket részesítik előnyben, „mindenki szegény akar lenni”. Ez így persze nem igaz, de tény, hogy mindenki szívesen elfogad segélyeket. A jobboldal azért tűzi ki célul a középrétegek támogatását, mert ezzel az egész társadalmat feljebb szeretné húzni. A baloldal vele szemben inkább az elesettekkel való együttérzést hangsúlyozza. Persze, a jobboldaliak számára is elviselhetetlen, ha mondjuk egy nyomorgó családnál télvíz idején kikapcsolják a fűtést és az áramot. Kérdés azonban, hogy az ilyen és hasonló problémákon intézményesen vagy egyéni elbírálás alapján lehet-e segíteni. De ki mondja meg, mikor lehet és kell méltányosságot alkalmazni? Ha minden nyomorgón segíteni próbálunk, s nem azokon segítünk, akik valóban tenni is akarnak, akkor célt fog téveszteni a jó szándék.

hvg.hu: A tudás megbecsülése ugyan mindkét táborban előtérbe került mint jelszó, de vajmi kevés történt ez ügyben. Erről mi a véleménye?

L.Á.: Napjaink médiájában minden érték egyforma, valamennyit nivelláljuk, nem lehet közöttük különbséget tenni. Pedig a multikulturalizmus, mely Hollandiában egy ideig hivatalos ideológiának számított, napjainkra „kiment a divatból”, Hollandiában is. Magyarországon alapvető kérdés a tudás és a teljesítmény megbecsülése, értékén való kezelése, illetve ennek hiánya. Amíg ezen a téren nem kerülnek helyükre a dolgok, s csak olyan hangzatos kifejezésekkel takarózunk, mint „tudásalapú társadalom”, addig semmi sem változik, mert a tudáshoz való viszonyunkon lehet valójában lemérni, ki konzervatív, ki nem. A tudás teljességének illúziója – lásd még mint haladáseszme - balos attitűd, a konzervatív a dolgok és a tudás megmásíthatatlan tökéletlenségét vallja, cselekvésében ebből indul ki. Fordulatra van szükség az oktatás, a nevelés, a kultúra terén. Az elmúlt hat-nyolc évben a hatvanas évek szellemisége hatott nálunk, innen fakad jelenlegi problémáink jó része. Például az, hogy az állam ma már nem képes megmondani, valójában mit akar az oktatástól, és a tanárnak ma már alig van tekintélye.

hvg.hu: Mit kellene tennie egy konzervatív kormánynak, ha 2010-ben hatalomra kerül?

L.Á.: A tudás és a teljesítmény megbecsülése az egyetlen járható út. Mivel mindenki tévét néz, valószínűleg a tömegkultúrán belül lehet változást elérni, ott kell kezdeni. Nem halogatható tovább a tömegkultúra és az elitkultúra viszonyának átalakítása. A televízió eljut a legalsó néprétegekhez is, és a közszolgálati médiának komoly szerepe lehet a mentalitás alakításában, a gondolkodásra való ösztönzésben. Demokratikus rendet kizárólag a viták, nézetcserék, a nyitottság képes fenntartani. Meggyőződésem, hogy az elektronikus médiában olyan impulzusokat lehetne adni, elsősorban a fiatalabb korosztályoknak, melyekkel nevelni, növeszteni lehet a gondolkodásra való készséget. De át kell gondolni, és intézményesíteni kellene ezeket az erőfeszítéseket, ha változtatni akarunk a jelenlegi, sok tekintetben valóban kétségbeejtő intellektuális helyzeten.

Pelle János