Március idusa: mi maradt az ünnepből?

A Nézőpont Intézet felmérése szerint a Fidesz-szavazóknak 72, az MSZP-tábornak viszont csak 59 százaléka hordana március 15-én kokárdát. E jelentős különbség oka a politikában keresendő. Nemzeti évfordulóink ugyanis a baloldali és liberális közszereplők, valamint támogatóik számára inkább közbiztonsági kockázatot jelentenek. Út-és térlezárásokat, a kormányrendezvényeket megzavarni akaró, ordítva gyalázkodó-fenyegetőző szélsőségeseket, páncélmellényben intézkedő rohamrendőröket. Annak ellenére, hogy a köztéren randalírozó vérjobbosok ütőereje – hála a fokozódó rendvédelmi profizmusnak – gyengül.

Az Orbán-közeli Magyar Polgári Együttműködés Egyesület 2002. március 15. előtt felhívást bocsátott ki, miszerint a polgárok viseljék a kokárdát az ünnep végeztével is. Az egyértelműen kortesfogásnak szánt üzenet következménye az lett, hogy – máig tartó hatással – a nemzetiszínű szalag feltűzését jónéhányan a jobboldalisággal azonosítják. A választások után (a hét éve tartó balliberális kormányzás indulásával) a piros betűs napok mindinkább a jobboldali protesthangulat demonstrálásának eszközeivé váltak. Rendszeresek lettek a kormánypolitikusi megemlékezéseket fütty- és üvöltésorkánnal tönkretevő, dobálózással botránnyá züllesztő ultrajobbos cirkuszok.

Az utca március 15-én - videók

A hvg.hu operatőre az utcákat járta március 15-én. Az utcai politikai folklór, a beszédek, a lelkes vagy éppen gőzös publikum, ámokfutók és rendteremtők mind megjelennek a három videóban. Itt megtekinthetők!

Apropó és ürügy mindig akadt. Először állítólagos választási csalások, majd a kormányfő D-209-es ügye, aztán a legkülönbözőbb időszakos skandalumok szolgáltak zavargási slágertéma gyanánt. Gyurcsány 2006-os győzelme után a választási hazugságokat beismerő szónoklata kínált ziccert. A legtöbbször bejelentés nélkül tüntetők egyre agresszívabbá váltak. Így nevezetes évfordulóink a kormányhatalom számára mindinkább letudandó tehertétellé alakultak.

Ugyanakkor nemcsak a hivatalos kormányzati gyűlésekre, de szinte az összes megemlékezésre igaz: a buzgó párthíveket és protokollvendégeket (és a hivatásos rendbontók kicsiny szubkultúráját) leszámítva az utca embere, a mezei kisember - akinek kedvéért tetemes költséggel megszervezik - alig látogatja őket. Legtöbbször azért, mert rettenetesen unalmasak (párt- és kormányemberek brosúraszagú sóderolása, esetlen, suta és erőltetett történelmi párhuzamok vonása). Vagy pedig a testi épséget fenyegetőek (a rendőrsorfalat provokáló-kóstolgató eszelősök vergődése). Középút nincs.

Látványos műsor a Múzeum lépcsőiin. Kevesen nézték © Stiller Ákos

E sorok írója utoljára akkor volt hivatalos ünnepségen, amikor a gimnáziumi nyitó- és záróaktuson az igazgató beolvasta a mikrofonba ásításra ingerlő (és tengeri kígyó hosszúságával vetekedő) életbölcsességeit. Már akkortájt megerősödött benne az elhatározás: : nincs olyan politikai emlékezés, mely felérne egy - a szabadnap tiszteletére családi, baráti, munkatársi körben elköltött - ebéddel, jóízű társalgással, mozi- vagy tévénézéssel, folyóparti kutyafuttatással, netán magányos olvasgatással. A szabadság ünnepének éppen az lenne a lényege, hogy nincs benne kincstári hivatalosság.

Demonstratív kokárdaviselésnek, megemlékező felvonulásnak igazi értelme akkor volt, amikor ez nemes ügyet szolgáló rizikóval járt. Az 1848-49 utáni Habsburg-megtorlás évtizedeiben (illetve száz évvel később, a második világháború, a náci és szovjet megszállás, a Sztójay- és Szálasi-kormány, majd a Rákosi- és Kádár-rendszer) idején szabadságát, testi épségét - gyakran életét - kocáztatta, aki Kossuth és Petőfi szellemében tüntetett az antidemokratikus megszálló hatalom ellen. Manapság viszont az ilyesminek semmi igazi veszélye - ezért romantikája sincs. Demokratikus politikai elitünk kedvéért pedig normális polgár nem fog oszlatógázt nyelni. A törpe kisebbséget alkotó verekedők sem áldozatok, hanem bűnözők.

Lakosságunk elsöprő többségét nemigen kötik le az ünnepi díszletek. A biztos pártválasztókon kívül eső bizonytalanoknak a beszédek meghallgatása nagy valószínűséggel eszébe sem jut. S ez így van rendjén. A magunk részéről nem sírjuk vissza a pártállam (és a Horthy-korszak) ünnepeit. Amikor kivezényelt dolgozók, úttörők, leventék, uradalmi cselédek vonultak fel tömegben az emelvényről integető méltóságos elvtársak és urak örömére.

Papp László Tamás