A pártrendszer eróziója rövid távon nem vezet a pártrendszer átalakulásához, ám hosszabb távon egy új pártfelállás kikristályosodását sem lehet kizárni. Valószínűleg csak egy pártnak kell jó példával elöl járnia (szétesnie), s ez kihatással lehet a többire, az egész jövőbeli pártszerkezetre. S mindez miért? Mert a magyar pártrendszer mai formájában eljutott teljesítőképessége határáig, s inkább nevezhető állagvédőnek, semmint innovációra, megújulásra képesnek. De hogy ki és mikor jár elő „jó példával”, egyelőre nem tudhatjuk, a folyamatnak még csak a kezdetén tartunk. Azt már most látjuk, hogy az EP-választások nyomán szinte valamennyi pártot (a Fideszt leszámítva, persze) idegesíteni kezdte saját maga, s az is kitűnik, hogy az elmúlt két hétben hosszú évek óta nem tapasztalt radikális önkritikák hangzottak el.

Csizmadia Ervin

1. Magyar Szocialista Párt. A kormánypárt vezetőinek és tagságának nem pusztán azért főhet a feje, mert rövid időn belül a párt ellenzékbe kényszerül majd, hanem azért is, mert sokadszor nincs ideológiai arculata. A harmadikutas baloldaliságot sok mindenért lehet kárhoztatni (Gyurcsány bukása óta kárhoztatják is), de azért talán mégsem, hogy ne lett volna viszonylag koherens képe saját magáról. Gyurcsány Ferenc távozásával az MSZP épp ott tart, mint 2004 nyarán: akkor sem volt és most sincs ideológiailag felismerhető identitása. Az ilyen helyzetek persze nem kivételesek az MSZP-ben, s a párt korifeusai ilyenkor szokták elővenni a „baloldali” kártyát: az MSZP-nek baloldali párttá kell válnia!

Csakhogy elegendő-e identitásképző elemként a baloldaliság? Mi ennek a tartalma egyáltalán? Az MSZP önkritikai hajlamának határa azonban nem is itt van, hanem ott, hogy soha nem teszik fel azt a kérdést: vajon permanens identitásválságuk és a párt átláthatatlanul zavaros szervezeti struktúrája között milyen összefüggés van? Ha feltennék, rájöhetnének, hogy a baloldaliság éppen egy „minimalista” (értsd a szervezeti aspektust megkerülő) válasz. Az MSZP identitásképzésének ugyanis súlyos gátja a még 1989-re visszanyúló önmeghatározás: „a párt platformok szövetsége”. Ez teljesen korszerűtlen, és semmilyen megújulást nem tesz lehetővé, sőt egy rossz kompromisszumkeresésben apasztja el az energiákat. Ellenzékben viszont ezeket a problémákat hosszú távra orvosolni lehet.

2. Fidesz. A választásokat egyértelműen a zsebében tudható párt számára előbb-utóbb szintén halaszthatatlan feladattá válik a pontosabb önmeghatározás. Utoljára a „polgári” szó behozatala jelentett innovációt a 90-es évek második felében, azóta azonban nem igazán tudjuk, hogy a „nagy néppártnak” valójában milyen arculata is van. Legutóbbi 280 oldalas programjában a Fidesz ismét megpróbálkozik például a szabadelvűséggel, hiszen szabadelvű szociális piacgazdaságról beszél. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a Fidesz többsége politikailag is liberális lenne. De ha nem liberális a Fidesz identitása, akkor micsoda? Konzervatív talán? Ennek az ideológiának a felvállalásához sokkal erőteljesebben kellene kötődni az angolszász tory hagyományhoz, azonban a Fidesz éppenséggel erőteljesen opponálja az angolszász neoliberalizmust-neokonzervativizmust. Talán a kereszténydemokrata-keresztényszociális jelző illik leginkább a Fideszre, de tételesen ezt sem vállalják fel. Felépítettek egy hatalmas méretű pártot, amelyet azonban nem egy közös politikai identitás, hanem egy közös életérzés (azaz egy anti-ideologikus attitűd) tart össze. Ennek az életérzésnek a legmeghatározóbb eleme továbbra is az antikommunizmus. Nagy kérdés, hogy kormányra kerülve elegendő lesz-e ez a láthatólag jól begyakorolt és a Fidesz-közönségnek tetsző életérzés-politika? Vagy szükség lesz-e egy erőteljesebb ideológiai profiltisztításra? Ennek azonban határt szabhat, hogy a pártban egyelőre békésen megférnek egymással a centristák és a radikálisok.

3. Magyar Demokrata Fórum. Az MSZP és a Fidesz mára – más és más okból „elmosta” saját identitását, az MDF ellenben - kispártként – éppen egy merőben új ideológiai arcél kiformálásával próbálkozik. Ilyen „nagy ugrások” már korábban is voltak a pártban, gondoljunk csak arra, amikor a 80-as évek népnemzeti mozgalmából Antall Józseffel német típusú kereszténydemokrata pártot igyekezett teremteni. Most meg ennek a kereszténydemokrata identitásnak a felváltása zajlik, s ennek szimbolikus kifejeződése az a hír, hogy Bokros Lajos az éppen most alakuló európai konzervatív frakcióba kíván majd ülni, nem a néppártba. Ha józanul mérlegeljük a dolgot, akkor az ilyen ideológia- és identitásváltás ellen nem emelhetünk kifogást, hiszen a politika általános természetébe mindez bőven belefér. Egy másik probléma az új konzervatív orientáció nyitottságának vagy zártságának a kérdése. Azaz: vajon melyik politikai irányba lesz nyitottabb az MDF? Bizonyos megnyilvánulások alapján úgy tűnik, hogy ma már a baloldal felé nyitott inkább, aminek azonban ellentmond Dávid Ibolya minapi felajánlkozása a Fidesznek. De mi lesz az MDF-fel, ha a Fidesz – mint azt most láthatjuk – elutasítja – immár nem először – a „békejobbot”? Az MDF-nek – úgy tűnik – a jövőben valóban szembe kell majd néznie az ún. „mérleg nyelve” szereppel, s meg kell mondanunk, hogy ilyen identitású párt 1990 óta nem volt Magyarországon! Ez azt jelenti, hogy szövetségkötési stratégiájában a pragmatizmus uralkodhat el, ami azonban gyengítheti az ideológiai motívumokat.

4. Szabad Demokraták Szövetsége. A magyar liberális párt fő problémáját rosszul meghatározott identitása jelenti. Az SZDSZ még ma is azt hiszi magáról, sikertelenségét az adja, hogy nem képviselte eléggé következetesen a liberális értékeket. Pedig épp az ellenkezője az igaz: a túlságosan is jól képviselt liberalizmus (értsd valamiféle intellektuális megfelelési kényszer) okozta a párt vesztét, amiből nem az következik, hogy most mindent fel kell adni, ami liberális, de az igen, hogy végre meg kell vizsgálniuk: a sikeres SZDSZ-identitás (a rendszerváltás körül) vajon a liberalizmus „következetes képviseletéből”, avagy valami másból táplálkozott-e. A „másra” voksolnék. Például arra, hogy az SZDSZ akkor domináns rendszerváltó (nem pedig liberális) párt volt, amely képes volt magával ragadni a közönséget. A politikában valójában mindig a „dominancia”, a „magával ragadás” jelöli ki egy párt helyi értékét, s a kettő párhuzamos „elillanása” fosztotta meg az SZDSZ-t a sikerességtől, s vezetett permanens identitásválsághoz a 90-es évek közepétől. Ha egy párt identitása szinte kizárólag csak a reformok képviseletében és a makrogazdaság menedzselésében kulminál, lehet, hogy az a párt szellemi irányzatként továbbra is domináns marad, de pártként csak nagyon szűk körök integrálására lesz képes. Mellesleg ajánlom mindenki szíves figyelmébe, Kis János 1994-es fölvetését, amely szerint az SZDSZ lehetne az MSZP jobboldali váltópártja. Vajon átültette-e a párt a gyakorlatba ezt az igényt? Pontosabban ki ültette át? Az SZDSZ szempontjából sajnálatos módon a Fidesz. S talán emiatt a döntés miatt nullázódott le mára az SZDSZ.

Azt látjuk tehát, hogy a rendszerváltás korszakának meghatározó pártjai – különböző okokból – teljesen eltávolodtak 20 évvel ezelőtti önmaguktól, identitási vákuumba kerültek, s most heroikus ugrásokra készülnek. A Fideszen kívül valamennyinek kiéleződtek a régóta cipel belső problémái, de a Fidesz jövendő kormányzási periódusa is tartogathat meglepetéseket a párt vezetői és hívei számára, éppen a fentebb kifejtettek okán. Mindezen identitásproblémák zárványszerű és folyamatos jelenléte miatt is meglepetéssel konstatálhatjuk, hogy a magyar pártok és a pártrendszer a legutóbbi időkig ellenállt mindenféle megújításra törekvő mozgásnak, s ha erősen meg is koptak az identitások, a pártok a problémáikat „házon belül” akarták rendezni, de semmiképp sem akarták kiélezni.

Az MSZP megpróbálta elhitetni a magyar közönséggel, hogy 8-10 egymással is szögesen szembenálló platformból összehozható egy egységes baloldal; az SZDSZ – Fodor elnökké választása után is – úgy tett, mintha lenne egy párton belüli liberális minimum; az MDF pedig… Nos, legalább az MDF nevén nevezte a dolgot, és Dávid Ibolya elnökjelölti vetélytársát egyszerűen ellehetetlenítette a párton belül, majd pedig mára világossá tette, hogy nem folytatja a belső kompromisszumkeresés egyébként sehová sem vezető útját. A Fidesz pedig? A győzelem küszöbén neki nem kell magyarázkodnia. De a győzelem után bizonyára másképpen lesz.

Ha a pártok és a pártrendszer nem lett volna ilyen notóriusan merev, ha a szükséges átrendeződések (kiválások, új pártok, új frakciók stb.) már jóval korábban megtörténnek, egyszóval: ha lett volna a magyar pártpolitikában valami mozgás, akkor a Jobbikhoz hasonló képződményeket valószínűleg folyamatosan felszívták volna ezek a mozgások. Mivel azonban ilyen mozgások nem voltak, a Jobbik berobbanása is épp olyan hirtelen történt, ahogyan majd történni fog a parlamenti pártok nagy részének várható (s részben már megindult) szétrobbanása.

Csizmadia Ervin